progresszista

Hérakleitosz szerint a világ mozgása, örök változása megállíthatatlan és abszolút, ezért ugyanaz az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Ha az epheszoszi filozófus ma is élne, megkérdezhetnénk tőle: no és két ember beleléphet egymás után ugyanabba a folyóba? Bár a napi politika logikája érthetővé teszi, hogy most – leginkább párthovatartozás szerint – sokan a Schmitt Pál és Gyurcsány Ferenc botránya közötti különbségeket igyekeznek hangsúlyozni, a két eset közötti hasonlóságok első pillantásra szembeötlőek. Mindkét politikus disszertációjának, illetve szakdolgozatának – mondjuk így – homályos kérdéseit a sajtó munkásai tárták a nyilvánosság elé, és persze kis szünet után mindkét esetben a határozott tagadás következett. Ez eddig persze semmit nem jelent, leszámítva, hogy az első pillanatban mindkét gyanú hasonlóan megalapozottnak tűnt, vagyis minden kétséget kizáróan bizonyítottnak semmiképpen, ahhoz azonban kellőképpen alátámasztottnak, hogy többet lássunk bennük üres karaktergyilkossági kísérletnél. A reakciók és problémakezelési stratégiák azonban további hasonlóságokat mutatnak – Hérakleitosz folyója mintha befagyott volna.

Az életét a pártpolitikán kívül töltő ember számára olykor megmagyarázhatatlannak tűnhet a politikusok tanulási képességének bámulatos hiánya. Schmitt Pál esetében is gyakran elhangzott a plágiumbotrány kibontakozásának hónapjaiban, hogy csak a személyes érintettség ernyője adhat magyarázatot arra, miért nem jelenik meg semmi az elnök válságkommunikációjában az ő esete előtt a világban kirobbant, hasonló természetű történetek tanulságai közül. A tagadás – kétségbeesett hazudozás – sértett ellentámadás – rendezett visszavonulás unalomig sémája pontosan ugyanúgy érvényesült 2012 első harmadában, mint nem sokkal korábban Karl-Theodor zu Guttenberg német védelmi miniszter, előtte pedig számtalan további politikus kapcsán. Gyurcsány Ferenc esetében, aki a közelmúltban remegő felháborodással beszélt az elnök elveszített erkölcsi és politikai realitásérzékéről, sőt csorbát szenvedett értelmi képességeiről, még inkább érthetetlenné teszi a séma követését, hogy a másik oldalról pár héttel ezelőtt ő maga is végigkísért egy ilyen folyamatot. A Schmitt-ügy közelsége, az akkori elnöki reakciók tragikomikus esetlensége ellenére mintha a hajdani kormányfő válságkommunikációját is Kiss Norbert, a Schmitt-éra Köztársasági Elnöki Hivatalának társadalmi és kommunikációs hivatalvezetője tervezte volna. A szakdolgozat nem tudományos értekezés? A politikai ellenfél harminc évvel ezelőtti eseményeket rángat elő a személyes „amortizáció” céljából? Minden félreértésről az egyetem tehet? Eközben pedig nemcsak a Gyurcsány politikai megsemmisítésében érdekelt ellentábor, de saját hívei sem kapnak megnyugtató választ az igazán releváns kérdésekre: hogyan lehetséges, hogy a Gyurcsány Ferenc szakdolgozatára írt bírálat megállapításai az oldalszámokat beleértve is tökéletesen illenek egykori sógora azonos című munkájának szövegére? A megmagyarázhatatlan kozmikus véletlenek lehetőségétől eltekintve az egyetlen magyarázat az lenne, hogy a Hír Tv munkatársainak szándékos hamisításáról, illetve Rozs Szabolcs rosszindulatú hazugságairól van szó – de akkor miért nem ezt halljuk a volt kormányfőtől, természetesen az állítását alátámasztó bizonyítékokkal (például akár a sógor dolgozatának és az egyetemi opponensi véleménynek általa hitelesnek tartott szövegével) alátámasztva?

Gyurcsány Ferenc esete most annál a pontnál tart, amikor a sokasodó véletleneket már nehéz a rosszindulatú „médiaterroristák” célzatos ferdítésének tulajdonítani, és a rejtélyes módon eltűnt diplomamunka hiányában épp egy hajszál még mindig hiányzik ahhoz, hogy minden kétséget kizáró bizonyítottságról beszélhessünk. Abban persze igaza van Gyurcsánynak, hogy a jogban a vádlott bűnösségét a vádlónak kell bizonyítania – miért ne lenne ez másképp a politikában (ahogy ez Schmitt Pál esetében is történt)? A „vádlottnak” azonban – különösen, ha a politikai életben szeretne boldogulni, ahol a hitelesség kulcsfontosságú a választók kegyeiért küzdő politikusok szempontjából – igenis érdemi választ kell adnia az őt érintő, megalapozottnak tűnő vádakra. Ha pedig erre nem képes, onnantól kezdve kizárólag az ő megmaradt erkölcsi tartásának próbáját jelenti, hogy elgondolkodik-e rajta: továbbra is méltó-e arra, hogy a magyar választópolgárokat képviselje az Országgyűlésben.

Orosz Mihály Zoltán, Érpatak független polgármestere 2011. augusztus 18-án feljelentést tett a Magyar Progresszív Intézet, illetve Magyar Kornélia és Filippov Gábor (valamint Kálmán Olga és az ATV Zrt.) ellen. Intézetünk két munkatársával szemben a Büntető Törvénykönyv 179. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés b pontja szerint minősülő, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének megalapozott gyanúja alapján indult nyomozás Magyar Kornélia 2011. augusztus 1-jén megjelent blogbejegyzése, valamint Filippov Gábor 2011. július 20-án adásba került televíziós szereplése miatt. 2011. december 11-én a nyomozó hatóság gyanúsítottként hallgatott ki bennünket, mely alkalommal a vallomást megtagadtuk, és panasszal éltünk a gyanúsítás ténye ellen. A nyomozó hatóság a panaszt 2012. január 10-én mindkét esetben elutasította, és a nyomozás határidejének meghosszabbításáról döntött.

Végül 2012. április 4-én mindkét esetben határozat született a nyomozás megszüntetéséről. Az alábbiakban mellékeljük a Budapesti X. kerületi Rendőrkapitányság Vizsgálati Osztályának az eljárás megszüntetéséről szóló –  határozatait, amelyek megállapították, hogy:

1. Magyar Kornélia blogbejegyzésében a véleménynyilvánítás kategóriájába tartozó állításokat fogalmazott meg, amelyek a rágalmazás bűncselekményének elkövetésére nem alkalmasak.
2. Filippov Gábor az Egyenes beszéd című műsorban elhangzott kijelentései a nyomozás során beszerzett bizonyítékok és tanúvallomások alapján a rágalmazás bűncselekményének elkövetésére nem alkalmasak.

Eljött hát a nagy nap. Nehéz az ügyet hűvös értékmentességgel elemezni. Az elkövetkező napokban a tényfeltáró bizottság csodálatosan dodonai ítéletét várhatóan mindenki saját prekoncepciói és politikai szimpátiái, illetve érdekei szerint próbálja majd értelmezni, interpretálni, amire a nyilvánosságra hozott három oldal egymásnak ellentmondó állításai kiváló lehetőséget teremtenek. Ezért ma, a nulladik napon minden érdeklődőnek azt javasoljuk, hogy mélyedjen el a jelentés eredeti összefoglalójában, ha már a teljes szöveget egyelőre nem láthatja is a kíváncsi közönség.

A magunk részéről izgatottan várjuk a bizottság egyetlen jogász tagja, Fluck János különvéleményének nyilvánosságra kerülését és a bizottság tagjainak a jelentés egyes megállapításaihoz fűzött bővebb kommentárjait. Egyben reméljük, hogy az ítélet részletes indoklása lesz olyan kimunkált, amennyire azt a magyar tudományos élet tekintélyének épsége megkívánja.

A magunk részéről nem tartozunk az egykulcsos adórendszer engesztelhetetlen ellenségei közé. Azokkal értünk egyet, akik szerint az úgynevezett arányos közteherviselés bevezetése bizonyos körülmények között, bizonyos célok elérése érdekében legitim és védhető intézkedés, akkor is, ha a kétharmados kormánytöbbség Magyarországon valószínűleg nem megfelelő időben, nem megfelelő módon és jogtechnikai szempontból elfogadhatatlan formában hajtotta azt végre. Mindenesetre az egykulcsos adórendszer vitathatatlanul a kormány gazdaságpolitikájának szimbólumává és nemzetgazdasági miniszterének személyes ügyévé vált. Tehát a vak is látja, hogy kiemelten fontos kérdésről van szó.

Ennek ellenére az utóbbi hetekben csak kapkodjuk a fejünket az erre vonatkozó nyilatkozatokat hallgatva, olvasva. Az IMF és az Európai Bizottság előtti fegyverletételt megelőzően a kormány gazdaságpolitikájának sarokköveként minősített adórendszert mind az alkotmányban, mind a kormányzati kommunikációban sokszorosan kőbe vésték. Január 20-án azonban, nem egészen két héttel az új alaptörvény életbe lépése után Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter és Olli Rehn uniós gazdasági és pénzügyi biztos közös sajtótájékoztatón erősítette meg a Bloomberg korábbi értesülését: az egykulcsos adórendszer témája a hiteltárgyalások megkezdésének előfeltételeiről szóló egyeztetések részét képezi. Ezt ugyanezen a napon lényegében Varga Mihály is megerősítette, és a kormány ezen intézkedését bírálók már előre dörzsölhették a kezüket. Pontosan egy héttel később azonban Gíró-Szász András kormányszóvivő a köztelevízió reggeli műsorában – kissé kellemetlen helyzetbe hozva az imént idézett politikusokat – már azt állította, hogy a téma fel sem merült az Európai Unióval folytatott tárgyalások során. Másnap pedig Kósa Lajos adta ki a jelszót a Magyar Nemzetnek nyilatkozva: az alkotmányban rögzített adórendszer megváltoztatására legfeljebb akkor kerülhetne sor, „ha az ég egybeérne a földdel”. Mindeközben azonban Olli Rehn vagy a Bizottság bármely képviselője nem közölt olyan nyilatkozatot, amely érvénytelenítette volna a korábbit, vagyis jó okunk van feltételezni, hogy az egykulcsos adórendszer mégiscsak terítékre került a tárgyalások során. Ez persze nem azt jelenti, hogy az IMF-EU páros a progresszív adóztatás visszaállítását követelné a kormánytól: a nemzetállami adórendszer meghatározására nem is lenne lehetősége, feltehetjük hát, hogy nincs szó ilyen szándékról. (Akkor már életszerűbb, hogy az egyeztetések a majdani kormánytöbbségek mozgáskörét szűkítő alkotmányos korlátozás körül folyhatnak.) Kósa Lajos apokaliptikus víziója mindenesetre arra utal, hogy a kormány biztos a dolgában.

Persze érthető, mit üzennek az ellentmondást és meghátrálást nem tűrő mondatok: Magyarország kormányának igaza van, akkor is, ha ezt az ellenzék és a világ nem érti meg, és hajlandóak is vagyunk a végsőkig kiállni az igazunk mellett. Valahogy úgy, mint az a mondat, hogy „nem a hárombetűs intézményre, hanem ellene hangoljuk a kormányzati politikát”. Ezekkel a kijelentésekkel nem is feltétlenül az a baj, amit állítanak, hanem az, ahogy azt teszik, olyan helyzetben, amikor az óvatosabb megfogalmazás nagyobb előrelátást sugallna. És nem állítana olyan csapdákat a kormány számára, amelyekből csak fájdalmas morális veszteséggel lehet kikecmeregni. Mert épp az IMF-történet mutatott rá: lehet, hogy amiben az egyik pillanatban őszintén hiszünk, azt a valóság akár pár nappal később is teljes mértékben felülírhatja. A hárombetűs intézmény elleni harc, az ég és a föld összeérése adott esetben jól hangzó szlogennek tűnhet: rendkívül kényelmetlenné válik azonban, ha előre nem látott körülmények végül mégis azonnali hátraarcra kényszerítenek.

A határozott kommunikáció fontos eszköze a politikának. Egyenességet, elszántságot, következetességet sugall. A tétova, egyrészt-másrészt üzenetek nemcsak a választókat bizonytalanítják el, de a befektetői bizalom szempontjából nélkülözhetetlen kiszámíthatóságot és hitelességet is aláássák. A karakán kiállás azonban csak akkor ér valamit, ha van mögötte fedezet. Ha ugyanis ez hiányzik, a kurucos „megmondás”, majd a visszakozást követő kínos magyarázkodás súlyosan rombolja a hitelességet, a kategorikus kijelentések és a valóság közötti szakadék mélyülése esetén pedig a nevetségessé válás végzetes következményével járhat.

Emlékezzünk vissza a Gyurcsány-kormány 2009 eleji helyzetére. A kormányfőnek akkor nem azért kellett lemondania, mert politikai okokból elveszítette parlamenti hátországát, és feltehetjük, hogy még csak nem is azért, mert belefáradt az ország irányításába. A kabinet bukásához egy egyre mélyülő, súlyos hitelességi válság vezetett nemcsak a belpolitika, de a külföldi (és ami a legfontosabb: a befektetői) közhangulatban. Az egymást követő és egyre-másra következmények nélkül elhaló programok, bejelentések, ígéretek felemésztették a kormány hitelességi fedezetét. A világ nemcsak hogy nem hitt az akkori vezetésnek, de egy idő után láthatóan már nem is volt kíváncsi az újabb üzenetekre. Az éppannyira határozott, mint amennyire kusza kormányzati kommunikáció azt sejteti, hogy a Fidesz-KDNP mintha megfeledkezett volna arról, hogyan szenvedett vereséget fő ellenfele alig három éve.

Kósa Lajos minapi kijelentése egyébként a történelmi analógiák szerelmeseit is elgondolkodtathatja. Megfogalmazása ugyanis kísértetiesen emlékeztet egy több mint kétszázhúsz éves történetre. Az orosz-török háborúk során a cári hadsereg 1790 telén ostrom alá vette a törökök egyik stratégiai fontosságú erődjét, a Duna bal partján felállított Izmailt. A kezdeti kudarcok után a támadás irányítását a 18. század egyik legnagyobb hadvezére, Alexandr Vasziljevics Szuvorov vette át. A főparancsnok, miután előkészítette az ostromot, december 7-én ultimátumban szólította fel a védőket az erőd átadására. A válasz a következőképp hangzott: „Előbb fordul vissza a Duna folyása és szakad az ég a földre, mint hogy Izmail megadja magát”. Mit ad isten: négy nappal később az oroszok bevették az erődöt.