progresszista

Az LMP válságáról

Ha egy fiatal párt éppen frissen learatott sikerei – 2011. december 23.-án tartott tüntetés ilyen momentumnak mondható – közepette mutat aggasztó válságtüneteket és a bomlás jeleit, az elsőre talán meglepőnek tűnik. Jobban belegondolva azonban a politikának épp azt a természetét mutatja meg, hogy a nem-profi működés és emellett a tisztázatlan stratégiai irány a sikerek okozta kihívások közepette előbb-utóbb válságos helyzetbe sodor egy szervezetet. Elsősorban Scheiring Gábor január 13-án bejelentett lemondása és az azt indokoló levele ad világosabb képet arról, hogy milyen indulatok feszítik belülről az LMP-t: a „nem tudok mit kezdeni a bázisdemokráciának hazudott informális alkuk politikájával” fordulatból jól érthető, hogy az ökopártnak súlyos problémái vannak döntéshozatali mechanizmusával. A bázisdemokratikus működés egy kisebb szervezetet is kihívások elé állít, de egy nagyobb és magasabb fordulatszámon pörgő párt esetében csak frusztráció forrása lehet, mely előbb-utóbb ellehetetleníti a hatékony politizálást. Az LMP az utóbbi időben ezer fokon égett – melynek pozitív nyoma van támogatottságán –, de pont ezért érte el tűrésküszöbét a szervezet és ütközött ki a rendszerszintű diszfunkcionalitás. De egy közhellyel élve: a válság egyben lehetőséget is jelent. A közelgő kongresszus alkalmat teremt arra, hogy az LMP ellépjen a bázisdemokrácia – legalábbis megvalósult – modelljétől és egy hatékonyabb, gyorsabb döntéshozatali mechanizmusra álljon át.

Schiffer András hirtelen lemondása részben a fent részletezett szervezeti hiányosságokból következik, egyszersmind a szövetségi politikát illető nézetkülönbségekből is. A fordulatot nem lehet Kaufer Virág és Scheiring Gábor közelmúltban történő lemondása, visszavonulása nélkül értelmezni. Feltűnő, hogy először kettejüknél szakad el a cérna, azoknál, akiknek komoly szerepe volt előbb a sikeres parlamenti obstrukcióban, majd az utcai tiltakozásban, azonban ezek célja és kifutása kérdőjeleket kapott. Mit kezdjenek az akciókra bejelentkező szocialistákkal és a Demokratikus Koalícióval? Kell-e összefogni és ha igen, mikor? A nem tisztázott stratégia értelmetlenné tehette e szereplők számára, hogy nap-nap után odategyék magukat.

Mostanra úgy alakult a politikai térkép, hogy a (parlamenten belüli és kívüli) ellenzéki demokratikus politikai erők közös nevezőjévé a Fidesz-KDNP kormány leváltása vált. Az új választójogi rendszer pedig olyan jövőképet fest fel számukra, amely nem díjazza, hogy kicsi és közepes pártok egymás mellett mérettessék meg magukat a szavazáson. Ez a két tényező nyilván iszonyú nyomás alá helyezte az LMP-t is a tekintetben, hogy nyisson az MSZP és a DK felé, pedig ez érthetően okoz belső feszültséget, hiszen részben éppen említett szervezetek és politikusaik ellenében alakult meg az ökopárt. És ráadásul lehet az új választójogi rendszert úgy is értelmezni, hogy az elsősorban nem a szövetségkötést motiválja, hanem egy megerősödő, egyedüli baloldali kihívó kiemelkedését. Feltehetően az új domináns baloldali erő (Schiffer értelmezésében) az LMP lenne, elfoglalva az MSZP helyét. Ugyan a cél valószínűleg minden LMP-s számára tetszetős, azonban annak realitását illetően már megoszlanak a vélemények. És ez lehet a konfliktus forrása is.

Abban a szövetségkötéstől való elzárkózás híveinek valószínűleg igaza van, hogy a többi ellenzéki párttal való szorosabb kapcsolat a különbségeket is elhomályosítja, így egy ponton kérdésessé válhat, hogy a választók miért pont az LMP-t támogassák szavazatukkal. Ráadásul a Szonda-Ipsos decemberi mérése szerint furcsán felemás viszony van az LMP és az MSZP szavazói között: míg előbbiek idegenkednek a szocialistáktól, és csak töredékük lenne hajlandó az MSZP-re szavazni (mindössze 5%), addig az MSZP választóinak csak egy kis része utasítja el az LMP-t (2%) és 16 százalékuk még szavazna is az ökopártra. Egyfelől van tehát egy belső, szavazói nyomás – hogy ne szövetkezzenek a szocialistákkal –, másfelől van egy külső nyomás, amely azt mondja, hogy csak együtt lehet a Fideszt leváltani. Ám az egymással való kommunikáció barátságtalanságának nyilván vannak fokozatai: a rideg elutasítás és a boldog összeborulás között sok árnyalat van, ezért a szövetségi politikát illetően meg kell találniuk azt a hangszínt, amely nem kérdőjelezi meg szavazóik identitásának alapját, ugyanakkor nem vágja el véglegesen annak lehetőségét, hogy ha 2014-ben egyedül reálisan nem megy, akkor legyenek érdemi szövetségesek.

Schmitt Pál mondjon le!

A Magyar Progresszív Intézet új elemzésében a kormányváltás óta eltelt bő másfél év kormányzati gyakorlatának fényében vizsgálja a Fidesz-KDNP ellenzékben képviselt szakpolitikai üzenetei és későbbi politikája közötti viszonyt (a teljes szöveg intézetünk honlapján olvasható). Elemzésünkben az alábbi fontosabb szakpolitikai területeken vetettük össze ígéretek és megvalósulás, illetve az ellenzékben és kormányon képviselt álláspontok egymáshoz való viszonyát.

Alkotmányozás

Bár az új alaptörvény kidolgozása és elfogadása a második Orbán-kormány első évének egyik legfontosabb folyamata volt, ellenzékben a párt nemhogy nem tett ilyen vonatkozású ígéretet, de egyenesen tagadta, hogy ilyen tervei lennének. A választási programban például nem esett szó alkotmányozásról, Navracsics Tibor pedig egy a választások célegyenesében adott interjúban kategorikusan tagadta, hogy pártja ilyesmire készülne.

A választási rendszer átalakítása

A Fidesz választásireform-koncepciójának változásait érthető módon nem kőbe vésett elvek, hanem a párt mindenkori stratégiai-hatalmi helyzete határozta meg a magyar politikai erőtérben. 1995-ben, kispártként a Fidesz a mai LMP-hez hasonlóan még az arányos választási rendszer mellett érvelt. Ahogy az MSZP egyetlen érdemi kihívójává és a mérsékelt jobboldal egyre inkább uralkodó erejévé nőtte ki magát, úgy tolódott koncepciója egyre inkább a többségi elemek által dominált, a győztest nagymértékben jutalmazó modell felé.

A természetes szövetségeseit fokozatosan kiszorító, illetve integráló Fidesz még 2005-ben is élesen kikelt a szocialisták azon terve ellen, hogy egyfordulóssá alakítsák a magyar választási rendszert, mondván: a második forduló jelenti a másodlagos választói pártpreferenciák érvényesülésének egyetlen esélyét. 2010-re azonban már a jelenlegi érdekeinek sokkal inkább megfelelő, a két forduló közötti szövetségkötéseket megszüntető szisztémáig jutott el. Emellett – a többi parlamenti párthoz hasonlóan – az egyetlen tartós elem a parlamenti létszámcsökkentés igénye volt, amelynek vonatkozásában csupán a törvényhozás méretének elérni kívánt célszáma változott.

A legkomolyabb ellentmondást a határon túli magyarok szavazati joga kapcsán tapasztalhattuk. Emlékezhetünk, hogy „nehézsúlyú” fideszes politikusok nemcsak a 2004. decemberi népszavazás, de a 2010-es választási kampány során sem győzték hangsúlyozni, hogy a kettős állampolgárság megadása nem jelentheti a választójog automatikus – vagyis állandó magyarországi lakhely híján történő – kiterjesztését. Ezzel szemben a kormányváltást követően gyökeres fordulat következett be a kormány hozzáállásában, aminek eredményeképpen a határon túli magyarok végül megkapták a választójogot.

Válságkezelés: adórendszer és gazdaságpolitika

A kormány a gazdaságpolitika területén járta be a leginkább kacskaringós utat az elmúlt másfél évben. Ennek elsődleges oka, hogy ellenzékből a Fidesz-KDNP a kormányzati restrikciós politikát bírálva egyszeri és nagymértékű adó- és járulékcsökkentéssel javasolta kezelni a Magyarországra gyűrűző válság hatásait, miközben tagadta, hogy ennek ellensúlyozására kiadáscsökkentő intézkedésekre lenne szükség. Sőt, a bevételkiesés pótlása helyett az állami újraelosztás mértékének további növekedését előrevetítő javaslatokkal, valamint nagy volumenű állami beruházások révén megvalósítandó gazdaságélénkítési programmal állt elő. Mindenellett a választási program a foglalkoztatás bővítését, tíz év alatt egymillió új munkahelyet ígért.

Kormányra kerülve a Fidesz-KDNP gyorsan szembesült azzal, hogy ígéreteit, amelyeket csak a költségvetésihiány-cél drasztikus eleresztésével kísérelhetett volna meg valóra váltani, a realitások szorításában nem lesz könnyű végrehajtani. Bár az szja-csökkentés (a családi kedvezmény és a korábban elutasított, majd tavaly ősszel lényegében el is törölt egykulcsos rendszer bevezetése mellett) megvalósult, az ekkor és később keletkezett költségvetési lyukakat kemény megszorításokkal és számtalan új adónem bevezetésével kellett betömködni. Mindemellett 2011 végéig sem lett semmi a járulékcsökkentésből (ehelyett egyenesen járulékemelés történt) és a gigantikus állami gazdaságélénkítésből, miközben a hónapok előre haladtával és az egyre rosszabb gazdasági mutatók hatására a foglalkoztatottság bővítésének célszámaiban is fokozatosabban vált egyre szerényebbé a kormány. A ciklus végéig a Nemzetgazdasági Minisztérium így is optimista becslése már „csak” 200 ezer új munkahellyel számol, az eredetileg meghirdetett 400 ezer helyett. A további választási ígéretek közül a nagyarányú bürokráciacsökkentés szintén csak álom maradt, míg az adórendszer egyszerűsítése 10 kisadó megszüntetését jelentette: az ÁFA, az egyszerűsített vállalkozói adó és más adóterhek emelkedésével, valamint újabb kisadók sokaságának bevezetésével ellensúlyozva.

A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy az IMF-fel való együttműködés korábbi kritikájával, illetve elvetésével a Fidesz-KDNP életveszélyes csapdát helyezett el későbbi kormányzása útjában. A „gazdasági szabadságharcot” lezáró tavalyi „fegyverletétel” az IMF előtt és ennek várható fiskális következményei vélhetően jóval nagyobb morális károkat okoznak a kormányzó pártszövetségnek, mint okozott volna a kevésbé látványos, de kiszámíthatóbb, kiegyensúlyozott partneri viszony folytatása.

Oktatás

A kormány oktatáspolitikája a kormányváltást követő első évben mintha paralizálódott volna; csak 2011 végére került a parlament elé az új köznevelési és felsőoktatási törvény tervezete, amelyek körül az elfogadás pillanatáig komoly viták zajlottak a kormányzó pártokon belül. A homályos és meglehetősen általános választási ígéretek közül valójában egyedül a szakképzésnek a Fidesz-KDNP-vel szövetséges Magyar Kereskedelmi és Iparkamara sürgetésére kidolgozott reformja valósult meg, miközben korábbi vállalása ellenére a kormány semmit sem tett az újabb iskolabezárási hullámok ellen, és a feledés homályába veszett a kismamák ingyenes továbbtanulásának 2009-es ígérete is. Ami az oktatásnak a választási programban szereplő felzárkóztató funkcióját illeti: az iskolabezárások folytatódása, az alsó tagozatos buktatás visszaállítása és a tankötelezettség korhatárának leszállítása éppen a leszakadó rétegek gyermekeit fogják a legérzékenyebben érinteni, megalapozva egyúttal a szegénység további újratermelődését. Az általában a szegényebbek esélyhátrányát növelő intézkedések e csoporton belül is különösen súlyos következményekkel járnak a cigány fiatalokra nézve, akik integrációjának programját pedig a Nemzeti Ügyek Politikája a „tanulás-munka kiemelkedési útja” hangzatos jelszavával „pipálta ki”.

A legnehezebben magyarázható fordulatot persze az önköltséges képzési forma bevezetése jelenti a felsőoktatásban attól a pártszövetségtől, amely kétharmados választási győzelmét egyebek mellett a tandíj elleni népszavazás sikeres menedzselésével alapozta meg. Az önköltséges képzés ehhez képest olyan tandíjat jelentene, amely – az általában tandíjként emlegetett költségtérítéssel ellentétben és világszerte példátlanul – nem a képzés 50-60, de egyenesen 100 százalékát fizettetné ki a hallgatókkal.

Egészségügy

Az egészségügyből történő forráskivonásoknak ellenzékben a mostani kormánypártok voltak a legfőbb politikai haszonélvezői. Ennek ellenére a kormányváltás óta eltelt bő másfél év elvesztegetett időnek tűnik. Pesti Imre fideszes szakpolitikus korábbi ígérete, amely szerint a kormányváltás után 200 milliárd forintnyi pluszforrás jut majd az egészségügyre, hamar feledésre ítéltetett. A korábbi ígéretekkel ellentétben nemhogy növelték volna az orvosok és ápolók számát, de tovább folytatódott az orvosok elvándorlása. Nem történt meg az eladósodott kórházak adósságrendezése, pusztán államosításuk van napirenden, a Semmelweis Terv strukturális átalakításai pedig sokkal inkább további intézménybezárásokat vetítenek előre. Elmaradt az alapellátásban dolgozó háziorvosok adminisztrációs terheinek csökkentése is. Végezetül, bár ígéretéhez híven a kormány nem sokkal a választások után megszüntette a rezidensek röghöz kötését, egy alig egy évvel később meghirdetett ösztöndíjprogrammal részlegesen újra bevezette, sőt a „diplomásadó” tervével lényegében ki is terjesztené azt.

Nyugdíjrendszer

Ellenzéki évei alatt a Fidesz talán a nyugdíjrendszer vonatkozásában tette legirreálisabb ígéreteit, amelyek 2006-ban a 14. havi nyugdíj vállalásában csúcsosodtak. Fontos kiemelni, hogy mindeközben, bár lehetőséget kívántak biztosítani a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság egyéni döntés alapján történő megszüntetésére, a 2010-es választási program kimondottan leszögezte, hogy az új kormány nem hagyja veszélybe kerülni a pénztárak megtakarításait. Annak ellenére, hogy a végül bekövetkező „államosítást” a kormány „nyugdíjmentésként” kommunikálta, kérdéses, hogy a pénztárukból „kiterelt” tagok így értelmezték-e a kormányzó pártszövetség korábbi ígéretét.

Elemzésünkben a korhatár előtti nyugdíjak kérdésére is kitértünk. Érdekes ugyanis a mából visszanézve olvasni, hogyan védelmezte nagy hévvel 2006-ban a rendőrök kedvezményeit az a Lázár János, akinek vezérlése alatt a kormánypárti parlamenti többség 2011-ben elvette a „korai pihenő” lehetőségét.

Családpolitika

Az új kormány társadalompolitikájának elsődleges eszköze a családok támogatása, ennek megfelelően a választási kampányban kitüntetett figyelmet kapott a 2002 előtti kedvezmények visszaállításának és további jogok megadásának ígérete. A természetbeni juttatások áfájának csökkentése, a gyes és a gyed szabályainak azonnali visszaállítása, otthonteremtés és általában az előző kormányok e szektort sújtó „rombolásának” családközpontú helyretétele – ezek voltak a legfőbb választási ígéretek. A vállalások mintegy fele – ha némi módosítással is – teljesült az elmúlt másfél évben. Így a gyes (ha nem is 2011-től, csak idéntől) újra három évig fog járni, az adórendszerben bevezették a családi kedvezményt, és bár a 35 év alatti gyermekes házaspárok otthonteremtését a kormányváltás előtt is törvény támogatta, az új kabinet tovább „finomított” a rendszeren. Ezzel párhuzamosan azonban iskolába járáshoz kötötték például a 2009-es szinten befagyasztott családi pótlék folyósítását, miközben a természetbeni juttatások áfájának csökkentése vagy gyed feltételeinek enyhítése lekerült a napirendről. Egyenesen sújtja viszont az alacsonyabb jövedelmű kisgyermekeseket a gondozásért szedhető térítési díj bevezetése a bölcsődékben, amely lényegében a „fizetős bölcsődéknek” a Gyurcsány-kormány idején még felháborodottan elutasított modelljét hozza létre.

Energiapolitika

Orbán Viktor 2010. februári, Magyarország teljes energiafüggetlenségére vonatkozó ígéretének komolytalansága már a kampányban is nyilvánvaló volt, de ezenkívül is hangzottak el erre a területre vonatkozó vállalások a kampány során. Ezek közül hangsúlyos volt az alternatív energiaforrások súlyának növelése, amely helyett azonban a kormány gyakorlatában eddig sokkal inkább a fosszilis energiahordozók változatlan előnyben részesítésének lehettünk tanúi, a határozott atomenergia-pártiság kinyilvánítása mellett. Ennél is élesebb fordulatot jelzett, hogy miközben ellenzékből a Fidesz-KDNP súlyos összeesküvéseket sejtetve bírálta és a Nabucco-projekttel összeférhetetlennek minősítette a Déli Áramlat vezetékben való magyar részvételt, 2010-től már az energiaforrások diverzifikálásaként értelmezte azt, sőt Fellegi Tamás miniszter egyenesen arról beszélt, hogy a kormánypártok kezdetektől fogva támogatták a tervet.

Agrárpolitika

Számos nagy ívű, de nem kifejezetten számon kérhető vízió mellett a Nemzeti Ügyek Politikája egyetlen konkrét ígéretet tett az agrárpolitika területén: a külföldiek termőföldvásárlásának további tilalmát. Mivel Magyarország uniós csatlakozási szerződése megfelelő indok megléte mellett lehetővé tette a földvásárlási moratórium hároméves meghosszabbítását, e törekvés megvalósítása előtt nem állt akadály. A kormány hamar jelezte az Európai Bizottságnak ez irányú szándékát, amelyet utóbbi 2010 végén jóvá is hagyott. Így e szektor legfontosabb választási ígéretét sikerült teljesíteni. Kérdés, hogy az újabb 3 éves haladékot a kormány fel tudja-e használni arra, hogy a szakpolitikai lehetőségeket általánosan korlátozó forrásszűke ellenére fel tudja készíteni a magyar mezőgazdaságot a piacnyitásra.

A kormány jóval kevesebb eredményt tud felmutatni egy az írott programból kimaradt, de a kampány során több ízben is felvetődött választási ígéretével kapcsolatban. Bár szakpolitikusai (különösen Font Sándor) többször is ígéretet tettek a bajba jutott gazdák megsegítését szolgáló, állami hátterű agrárbank létrehozására, az agrártárca tájékoztatása szerint a kormány másfél év elteltével is csak a „tájékozódás”, illetve az előkészítés szakaszában tart. Külön kétségeket vet fel, hogy első miniszterelnöksége idején Orbán Viktor kifejezetten ellenezte az agrárbank létrehozásának gondolatát.

Honvédelem és külpolitika

A honvédelem és a külügyek hagyományosan nem számítanak a magyarországi választási kampányok „forró” témáinak. Előbbi területen a legfontosabb ütközéspontnak talán a sorkötelezettség kérdése számít, bár a valóságban itt sem találunk mélyebb gyökerekkel bíró nézetkülönbségeket. Bár a Fidesz-KDNP-t ellenfeleik gyakran vádolják a 2004-ben eltörölt sorkatonaság visszaállításának szándékával, nem látjuk komolyabb jelét annak, hogy a kormány ilyesmire készülne. A Demokratikus Koalíció gyanújával szemben a 2012-től létrehozandó Magyar Honvédség Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokságának létrehozását és a nagykorú korú magyar férfiakról szóló, a hadkötelesség érvénybelépése esetén felhasználható adatbázis kiépítését sem látjuk a sorkötelezettség „bújtatott” visszaállítását előkészítő lépésnek.

Külügyi téren a Fidesz-KDNP leginkább kézzelfogható ígérete az előző kormányok által bezárt külföldi konzulátusok újranyitása volt. Bár a kormány jelenleg is vizsgálja több misszió újranyitásának költségvetési lehetőségeit, a kormányváltás óta eltelt idő alatt e téren nem történtek jelentős lépések.

A szkeptikus és bizalmatlan közhangulatban divatos feleslegesnek, megbízhatatlannak minősíteni a közvélemény-kutatásokat, amelyek kétségtelenül nem alkalmasak arra, hogy vitathatatlan pontossággal megjósolják egy-egy választás eredményét. Pedig (amellett, hogy az aktuális közhangulatot és tendenciákat felmérő társadalomkutató egyébként soha nem is igényli a jós szerepkörét) a számok olykor önmagukban is olyan tanulságokra mutatnak rá, amelyek mindenfajta elemzői spekulációnál pontosabb diagnózisra vezetheti rá a politika iránt érdeklődő állampolgárt.

A Fidesz-KDNP támogatóinak a vártnál gyorsabb apadása és az ellenzéki erők népszerűségének ehhez viszonyított pangása a jelenlegi belpolitikai erőviszonyok egyik fontos sajátosságára mutat rá: nevezetesen arra, hogy a kormány leghatékonyabb ellenfele nem parlamenti ellenzéke, hanem saját maga. És itt nem „rossz kormányzásra”, szakpolitikai inkompetenciára gondolok: egy ilyen minősítés sokkal komplexebb és szubjektívebb annál, mintsem hogy fél mondatban meg lehetne ejteni. Arról van szó, hogy a kormány és szűkebb holdudvara általános politikai filozófiája és kommunikációs stratégiája kezdettől fogva olyan, a kormány hitelességét módszeresen aláásó aknákat helyezett el a kormányzás útjában, amelyek az eddigiek során az ellenzék helyett is egyre szűkítették a kétharmados kormány mozgásterét, és háborús retorikájukkal ellehetetlenítették a hitelvesztést gátló vagy legalább mérséklő önkorrekciós mechanizmusokat.

Hogy csak néhány példát említsünk: ez a hozzáállás ütötte az első nagy és tartósnak bizonyult rést az államháztartás azóta igencsak megrendült stabilitásán az egyetlen konkrét választási ígéret, az szja-csökkentés teljesítésének a progresszív adóztatás felszámolásával való egybekötésével, majd az ahhoz való tragikus ragaszkodással – annak ellenére is, hogy a visszatáncolás a valóságban már ténynek mondható. Ez kényszeríti már-már parodisztikusnak tűnő kommunikációs piruettekre az ezermilliárdos nagyságrendű megszorító csomagot kiizzadó kormánypártokat, amelyek a szocialista megszorítások szükségtelenségének és „népirtó” jellegének hangoztatásával kerültek hatalomra. Ez teszi lehetetlenné, hogy a főváros vezetése kihátráljon egy olyan kínos, ráadásul tökéletesen felesleges konfliktusból, amelynek negatív politikai hozadékai – ez ma már nyilvánvaló – messze meghaladják az inkriminált döntés mögött sejtett bármiféle politikai alkuk hasznát.

Az IMF és általánosan szemlélve a közgazdasági realitások előtt történő, jelenleg zajló kapituláció a legélesebben mutat rá arra, hogy kurucos intranzigencia, a háborús retorika, a kompromisszum és az együttműködés tagadása kétségtelen rövidtávú kommunikációs haszna mellett miért kontraproduktív és rövidlátó stratégia mégis. Egyáltalán nem lenne szükségszerű, hogy a rendszerváltás utáni magyar demokrácia legstabilabb, legnagyobb hatalommal bíró kormányzatával, illetve kulcsfontosságú tisztségviselőivel kapcsolatban már a hivatalba lépés után másfél évvel bukásról, lemondási kényszerről értekezzenek a véleményformálók. Márpedig itt tartunk: a totális háború víziója és a kormányzati voluntarizmus frigye mostanra odáig vezetett, hogy a túlnyomórészt bizalmi, vagyis pszichológiai jellegű válság kontextusában nemzetgazdasági miniszterünk körülbelül olyan ballaszttá vált a magyar gazdaságpolitika hitelessége szempontjából, mint amilyenné Gyurcsány Ferenc vált legkésőbb 2009 elejére, amikor ez a hitelvesztés lemondásra kényszerítette a volt kormányfőt.

A mostani helyzet kísértetiesen hasonlít az akkorira: a releváns világpolitikai és – ami fontosabb – pénzügyi-gazdasági szereplők számára irrelevánssá vált, hogy a gazdasági miniszter vagy a kormányszóvivő egyik napról a másikra milyen új programmal vagy diadalmasan tálalt sikertörténettel áll a kamerák elé. A kapkodó és egymást kioltó gazdaságpolitikai lépések, a „nem ortodox” (valójában a gazdasági és pénzügyek működésének teljes félreértésén és a nemzetközi gazdaságban elfogadott normák folyamatos áthágásán alapuló) pénzbehajtás a befektetők és Magyarország külgazdasági partnerei szemében önmagukért beszélnek. A hírek szerint kétséges, hogy a kormányfő levonja az ebből eredő konzekvenciákat; azt azonban egyre kevesebben vitatják, hogy az országnak és saját kormányának tenne jót vele. Matolcsy leváltása azt üzenné a világ felé, hogy a kormány tanult a múlt hibáiból, és legalább végszükség esetén képes az önkorrekcióra, ezt pedig látványos gesztusokkal kész jelezni.

Érdemes megjegyezni, hogy a mindennapokkal szemben a politikában a tévedés beismerése valóban mindig halmozottan kockázatos tett. Könnyű a híradó előtt ülve, a kényelmes kanapéról vagy a vacsoraasztal mellett üldögélve számon kérni a politikusokon az igényes önreflexiót, a tévedések őszinte megvallását. Utóbbi azonban általában nemcsak önérzetétől sodorva szánja rá magát nehezen ilyesmire, vagyis azért, mert ember. Hanem azért is, mert tevékenységének alapvetően szab keretet az a kényszer, hogy minden elhatározásakor mérlegelnie kell valamit, amit nem politikus bírálói kényelmesen figyelmen kívül hagyhatnak: tette közvetlen politikai következményeit. A túl sűrűn meakulpázó képviselő vagy kormányfő márpedig könnyen eshet abba a csapdába, hogy önkritikáját a választók egy idő után nem intellektuális igényessége vagy nagyvonalúsága, hanem inkompetenciája, bizonytalansága, „puhasága” jeleként értelmezik majd. Mivel jó eséllyel támadási felületet kereső politikai ellenfelei is pontosan ebbe az irányba igyekeznek lökdösni, minden, látszólag csekély meghátrálás magában hordja a katasztrófa lehetőségét. Különösen olyan szélsőségesen polarizált, nem csupán konfliktusokkal (ez önmagában a politika elválaszthatatlan lényegét jelentené), de folyamatos kvázi-polgárháborús hangulattal átitatott politikai kontextusban, mint amilyen a magyar.

A politika realista teoretikusai ugyanakkor régóta nem győzik hangsúlyozni, hogy a politikusok számára nem adottak univerzális receptek, minden szituációban érvényes igazságok, megoldások. A valóságnak a sematizáló megismerés számára beláthatatlan sokszínűségét, a mindenkori politikai szituáció esetlegességét hangsúlyozzák. E felfogás szerint nem az tesz valakit jó politikussá, ha cselekvése vezérfonalául egy akármilyen hosszú tanulás és gyakorlat útján elsajátított, általános axiómagyűjteményt szab, hanem az, ha a gyakorlatból levont tanulságokat mindig az éppen adott politikai helyzetet felmérve, annak alárendelve és ahhoz igazítva képes alkalmazni vagy éppen zárójelbe tenni, ha a helyzet azt kívánja. Nem lehet szakácskönyvből kormányozni. Ha a politikai konfliktus és kompromisszum sokszor aszimmetrikus dialektikájából egy vezető csak az elsőt ismeri, legalább akkora csapdák várnak rá, mint azt, aki csak a másodiknak van tudatában.

Errare humanum est – tévedni emberi dolog. Kiváló pogány és keresztény gondolkodók versengenek e mindenki által ismert mondás szerzői címéért, Cicerótól Senecán át Szent Jeromosig (a késhegyig menő filológiai viták oka egyébként az, hogy bár a fentiek mind mondtak hasonlót, illetve hasonló értelműt, ebben a formában valószínűleg egyikük sem írta le ezt a bölcsességet). Feltűnő azonban, milyen keveset idézik a közmondás folytatását. Sed in errare perseverare diabolicum: a tévedés mellett kitartani ördögi.

A Magyar Progresszív Intézet 2010-ben első ízben végezte el 23 budapesti kerület és 23 megyei jogú város átfogó elemzését. Akkor ennek apropóját az önkormányzati választások adták, idén pedig elsősorban azt vizsgáltuk, hogy tavaly óta hogyan változott a helyzetük, illetve hogy a kormányváltásnak van-e valami nyoma az önkormányzatok működésében. Mivel az önkormányzatok finanszírozása, adósságállománya az ország eladósodottságával párhuzamosan továbbra is forró téma, ezért kutatásunk fókuszában is e téma áll. Mindezek mellett azonban felmértük a kutatásba bevonttelepülések „élhetőségét” is, ezért megvizsgáltuk azok infrastrukturális állapotát és beruházásait is. E körben megnéztük, hogy mekkora a felújított, illetve épített utak hossza, mennyi új lakás épült, ezer főre mennyi bérlakás jut és hogy lakosságarányosan mennyit költ egy önkormányzat intézményei fejlesztésére. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy az üzleti környezet hogyan alakult, ezért a vállalkozások számán át a vendéglátóhelyek és a kereskedelmi szálláshelyek számát is kérdeztük. A jóléti rendszert vizsgálva kiderült, hogy mely önkormányzatoknak kell több hátrányos helyzetű állampolgárról gondoskodni, hol van több munkanélküli, hol folyósít az önkormányzat a kötelezőkön felül további plusz jóléti juttatást. Végül pedig az oktatási helyzet bemutatására is tettünk egy rövid kitérőt a továbbtanulási arányok vizsgálatával.

Az adósságállomány tekintetében összességében növekedést tapasztaltunk. Míg tavaly a megyei jogú városok és a fővárosi kerületek mintegy 386 milliárd forintos adósságállománnyal rendelkeztek, addig 2011-re ez a szám 16,6 százalékkal, azaz 450 milliárd forintra növekedett. Ennek kapcsán érdekes jelenségre figyeltünk fel: a leginkább eladósodott önkormányzatok nem növelték akkora ütemben tartozásukat, mint azok, akik korábban csak kisebb adósságállománnyal rendelkeztek. Ennek nyomán arra következtethetünk, hogy a jövő évtől esedékes szigorúbb[1] hitelfelvételi szabályok miatt sok önkormányzat még idén igyekszik felduzzasztani magát. Ezt az is alátámasztja, hogy ezeket a kölcsönöket jellemzően nem működésre, hanem beruházásra, fejlesztésre, vagy éppen felhalmozásra költik. A „bevásárláson” kívül azonban adódik egy másik magyarázat is, miszerint a még jelenleg is tartó gazdasági válságra a települések gazdaságélénkítéssel reagáltak, így teremtve munkahelyeket. Mindezek mellett azt is megállapítottuk, hogy a tartozásukat csökkentő önkormányzatok eleve nem voltak annyira eladósodva, mint társaik, ami már eleve feszesebb költségvetési politikát feltételez. Alegnagyobb arányú adósságcsökkentést végrehajtó 23. kerület „ortodox” kiadáscsökkentésre épülő költségvetési politikájának köszönhette a sikert. Érdemes a jól teljesítők között külön kiemelni a 13. kerületet, ahol már tavaly is a legalacsonyabb volt az egy főre jutó adósságállomány, ami 2011-re mindössze 654 forintra, lényegében egy doboz cigaretta árára csökkent. Miközben az első helyen nincsen változás, addig ugyanilyen stabilitás vonatkozik a legjobban eladósodott 5 önkormányzatra is (Pécs, Szolnok, Kaposvár, Miskolc, Debrecen). E települések tovább növelték tartozásukat, igaz jellemzően a vizsgált önkormányzatok átlagánál lassabb volt a növekedési ütem.

Az önkormányzatok útépítései kapcsán megállapíthatjuk, hogy abban ismét a megyei jogú városok jártak az élen, aminek a budapesti beépítettség a fő oka. (Ráadásul a kétszintű fővárosi közigazgatásnak köszönhetően egyes kerületekben is áthaladó utak tulajdonosa a főváros, így ezek fejlesztése nem is kerülhetett be adatbázisunkba.) Hasonló főváros-vidék megosztottságot tapasztalhattunk az új lakások számának alakulását vizsgálva, ami nem véletlen, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint a közép-magyarországi régióban és különösen Budapesten jelentősen visszaesett a lakásépítési kedv. Abban viszont szinte egységesek voltak a vizsgált önkormányzatok, hogy a választási év elmúltával csökkent az önkormányzati intézményfejlesztésre fordítható összeg. Természetesen kivételek itt is akadtak (a 13. kerület például ebben az összehasonlításban is jól szerepelt), azonban ez elsősorban a különböző intézményfejlesztési és felújítási programoknak köszönhető.

A megyei jogú városok és a budapesti kerületek szociális helyzetének vizsgálata az idei kutatásban új elem, melyből kiderült, hogy melyek azok a települések, ahol az átlagnál nagyobbak a szociális feszültségek. Itt elsősorban olyan volt iparvárosokra kell gondolni, mint Dunaújváros, vagy éppen Tatabánya. Mindkét városban az átlagosnál magasabb a munkanélküliek aránya, több a rendkívüli gyermekvédelmi ellátásban részesülők aránya, és a teljes illetve az egy főre jutó adósságállomány tekintetében is a lista második felében foglalnak helyet. Dunaújvárosban pedig mindezek mellett több a nyilvántartott álláskeresők száma, és az átlagosnál magasabb az egy főre jutó jóléti juttatások összege. Ez tehát azt is jelenti, hogy azon szociális nehézséget, amit a rendszerváltás okozott az összeomló nehéziparral, mind a mai napig nem sikerült megoldani. Az ország kelet-nyugati megosztottságát a vizsgált önkormányzatok szociális helyzete is jól mutatta: keleten több a munkanélküli, az álláskereső és a hátrányos helyzetű állampolgár is.

Az üzleti környezet vizsgálata során megnéztük az ezer lakosra jutó vállalkozások számát. Tavalyi kutatásunkhoz hasonlóan most is az derült ki, hogy a budapesti kerületek lényegesen jobban szerepeltek, mint a megyei jogú városok, köszönhetően annak, hogy a gazdasági élet központja mégiscsak a főváros. Ugyanakkor mindezen túlmenően a számokból úgy tűnik, mintha a gazdasági válság negatív hatása alábbhagyott volna: a vizsgált településeken a vállalkozások száma növekedésnek indult vagy stagnál, csökkenést pedig csak elvétve tapasztalhattunk. (Ezzel együtt mi is azzal számolunk, hogy a romló kül- és belgazdasági viszonyoknak köszönhetően a jövőben ezen a téren is megtorpanunk.) A vendéglátóhelyek és a kereskedelmi szálláshelyek számának vizsgálata során is azt tapasztaltuk, hogy az eleve nehezebb helyzetben lévő városok, mint például a fentebb már említett Dunaújváros és Tatabánya e tekintetben is hátránnyal küzdenek, láthatóan nem a turizmus lesz az az irány, ami kivezeti őket válságukból.

Az oktatással kapcsolatos indikátorok vizsgálatakor is találkozhattunk azzal a jelenséggel, hogy a földrajzi elhelyezkedés, a hátrányos helyzetűek magasabb száma, az önkormányzat gazdasági és szociális helyzete meghatározza a továbbtanulási esélyeket. A gimnáziumból továbbtanulók aránya például az adatokat közlő önkormányzatok közül Dunaújvárosban az egyik legalacsonyabb volt, nem meglepő módon viszont a 12. és a 7. kerületben a legmagasabb.

Az összes adat elemzése után, akárcsak tavaly, idén is összeállítottuk az önkormányzatok összesített rangsorát. 2010-hez hasonlóan idén is a 13. kerület végzett az első helyen, és tavalyhoz képest nincsen változás abban sem, hogy Hódmezővásárhely, Sopron, Pécs, vagy éppen az 5. kerület az utolsók közt végzett, ami elsősorban az érintettek magas adósságállományának volt köszönhető. Mindezek mellett arra is kíváncsiak voltunk, hogy változott-e az önkormányzatok átláthatósága 2010-hez képest. Itt mindenképpen pozitív fejlődést tapasztaltunk, hiszen míg 2010-ben a 23 megyei jogú város és a 23 budapesti kerület transzparencia indexátlaga 37,59 százalék volt, addig idén már 48,2 százalék.

Itt olvashatja a teljes tanulmányt.