progresszista

A magyar demokrácia problémái között régóta a legfontosabbak egyikeként emlegetik a közélet törzsi jellegét és a pártoktól független nyilvános fórumok szegényes voltát. Közhelynek számít, hogy szilárd elvek követése és számon kérése helyett a politikai táborok bámulatosan gyorsan képesek saját alapállásukat és értékeiket változtatni – aszerint, hogy az általuk kedvelt politikusok aktuálisan milyen jelszavakat tűznek a zászlajukra. Aki tegnap még a költségvetési hiánycél elengedését tekintette a gazdasági autonómia kulcsának, ma a legszigorúbb költségvetési fegyelem mellett agitál. És fordítva: akik 2009-ben zsarolással vádolták a megszorítások ellen tüntető szakszervezeteket, a kormányváltás óta jóval megértőbbnek mutatkoznak az érdekképviseletek törekvéseivel szemben. Ilyen dinamikusan változik a hazánkkal kapcsolatos külföldi értékelésekhez való viszony is.

Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok és általában a kormánnyal szembehelyezkedők számára minden külföldről érkező bírálat jól jön: azokban a kormány inkompetenciájának, erőszakosságának, „mucsaiságának” „független” és „elfogulatlan” bizonyítékát látják és láttatják – az aktuális tartalomtól és hangvételtől függetlenül. Ugyanezen okból – és a nüanszokra szintén nem túl érzékenyen – a másik oldalon a „nyugati bírálat” kizárólag kétféle értelmezésben jelenhet meg: a „gyarmattartók”, az „új Moszkva” engedelmességet követelő és fölényeskedő parancsolgatásaként, vagy a nemzetáruló hazai baloldal rejtélyes és kiterjedt nemzetközi kapcsolathálójának Budapestről irányított dörgedelmeként. Pedig volt idő, amikor a kormánnyal szembeni külföldi kritikákat még nem a nemzet elleni támadásként interpretálták, a szocialista kormányfőt ügyesen megszorongató külföldi sajtómunkásra pedig szinte politikai hősként tekintettek a jobboldalon.

A külföldi kritikák értelmezésekor – mint az életben általában – érdemes az aranyközép utat követni. Sem misztifikálni, sem pedig figyelmen kívül hagyni nem jó ezeket a megszólalásokat. Érdemes szem előtt tartani, hogy az újságírók és politikusok a világ minden táján emberek; akik így lehetnek elfogultak, nem kellőképp tájékozottak, sőt hajlamosak tévedni is. A szavukat nem érdemes szentírásnak venni, de még kevésbé ajánlott figyelmen kívül hagyni, vagy aminek végképp semmi értelme: megsértődni rajtuk.

Az mindenesetre aggasztó, hogy a hivatalban lévő magyar kormány az elmúlt egy évben az őt érő bírálatok ignorálására szokott rá, és a benne hívőket is erre szocializálta. Mivel a külföldi kritikák (épp azért, mert a hazai politika ismerős érdek- és értékrendszerén kívülről, és bár a tartalom hitelessége szempontjából ez nem feltétlenül meghatározó, általában régi és szilárd demokratikus hagyományokkal rendelkező országokból érkezik) politikailag sokkal kellemetlenebbek, mint a megszokott, könnyebben leszerelhető hazaiak, a kormányoldal számára fontos volt, hogy kialakítsa azt az értelmezési keretet és érvrendszert, amely ugyanolyan alkalmas ezek leszerelésére, mint hazai kontextusban a „nyolcévezés”. Erre a keretre sikerült rátalálni a kurucos-szabadságharcos retorikával, a kormánnyal szembeni kritikáknak a nemzet elleni támadásként való interpretálásával, illetve az „MSZP-s forródrót” sugalmazásával. Tény persze, hogy az utóbbi egy év alatt (különösen az alkotmányozás körüli viharok során) számos túlzó, sőt igaztalan vád is megfogalmazódott a kormánnyal szemben (az irredentizmustól az abortusz betiltásának szándékáig), és ezek gyakran mosódtak össze az adekvát, megfontolásra nagyon is érdemes bírálatokkal. Nehéz lenne azonban tagadni, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában közjogi értelemben hallatlanul tág mozgástérrel rendelkező kormány és parlamenti frakciói egyszerűen leszoktak arról, hogy konstruktív módon szembesüljenek az őket érő politikai és (ami ennél komolyabb probléma) szakmai bírálatokkal – külföldön és itthon egyaránt. Az elmúlt egy évben ennek leglátványosabb példája az Alkotmánybíróság megrendszabályozása és az általa alkotmányellenesnek ítélt jogszabály lényegében változatlan elfogadása volt, napjainkban pedig Jóri András adatvédelmi biztos mesélhetne sokat (és mesél is) arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha egy alkotmányos intézmény nem a kormány szája íze szerint végzi a feladatát.

Azzal, hogy a kormányoldal következetesen nem akarja meghallani a tevékenysége kapcsán aggályokat megfogalmazó kül- és belföldi hangokat, és a kritikákhoz való viszonyulását kizárólag politikai kommunikációs szempontok alapján alakítja ki (magyarul: mindenkor megelégszik a bírálatok különösebb ellenérvek nélküli lesöprésével és a nemzeti szuverenitás zászlajának sértett lobogtatásával, még rosszabb esetben, mint például Daniel Cohn-Bendit vagy legutóbb Thomas Melia esetén, a bírálóval szembeni személyeskedéssel), rövidtávon nyilvánvalóan erősíti saját pozícióját, hiszen nem kell magyarázkodnia, és eközben nemcsak a magabiztosság, de az erő benyomását is kelti. De ezzel a bezárkózással hosszabb távon mégis saját magának árt a leginkább, hiszen a kritika nemcsak morális veszteséget hozhat, hanem a korrekció és az innováció lehetőségét is. Helyesen fogalmazott tavaly Lázár János: senkinek sem lehet a birtokában a bölcsek köve, mindenki hibázhat. Ezt beismerni, vagy legalábbis higgadtan vitába szállni az igazunkért nemcsak a mindennapi életben, a politikában sem a gyengeség jele.

Selmeczi Gabriella tegnapi sajtótájékoztatóján újabb érdekes adatokkal igyekezett alátámasztani, hogy miért is volt szükség a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítására. Ezért érdemes röviden kitérni arra is, hogy mi indokolta a rendszer bevezetését, illetve mit is jelentenek a megbízott asszony számai.

A nyugdíjvédelmi megbízott szerint 10 százalékkal növelte az államháztartás GDP-hez viszonyított hiányát a kötelező magánnyugdíjrendszer, mivel a központi költségvetés évente a GDP egy százalékának megfelelő összegről lemondott a pénztárak javára. Egészen pontosan a járulékbevételek egy részéről mondott le az állam, így a Nyugdíjbiztosítási Alapnak ezt az összeget saját forrásból kellett átutalnia. De ha ez ennyire rossz konstrukció volt, akkor miért ment bele az akkori kormány? (A legkézenfekvőbb válasz „nyilván” az lenne, hogy mert szocialista többségű volt, de akkor ez egy rövid bejegyzés lenne, szóval egyelőre maradjunk a tényeknél.) A rendszerváltást követően tömegek veszítették el állásukat, és mivel a teljes foglalkoztatottságot még nem értük el, ezt a „sokkot” máig nem heverte ki az ország. Mindez hatalmas veszteséget eredményezett a felosztó-kirovó rendszerben, ami odáig vezetett, hogy 1992-re a leendő nyugdíjak harmadával kevesebbet értek volna. Ez a veszteség nem állt meg és a ’90-es évek közepére elérte a 40 százalékot is. Éppen ezért volt szükség egy gyors megoldásra, és mivel társadalmilag óriási károkat okozott volna a nyugdíjak ekkora mértékű leértékelése, bevezetésre került a magánnyugdíjpénztári rendszer. Ennek lényege pedig az volt, hogy a nyugdíjrendszer induljon el egy feltőkésített pillér irányába. Ez az időszak pedig átmenetileg valóban pénzbe kerül, valóban nagyjából annyiba, amennyit Selmeczi Gabriella mondott: a GDP évi 1 százalékába. Csakhogy a rendszer lényege a hosszú távú finanszírozhatóság, és mivel bő 10 év alatt képtelen volt kifutni, a valódi előnyök elmaradtak. Az állam ugyanis a magánnyugdíjpénztárt választóknak már lényegesen, mintegy 35 százalékkal kevesebb nyugdíjat fizetett volna. Ez az állami rendszer hiánya, amit viszont így továbbra is görget maga előtt, sőt mivel a társadalom öregszik, ez az évek folyamán csak több lesz, így nem véletlenül igyekszik a kormány minden eszközzel csökkenteni a nyugdíjkifizetéseket (például az egyes kedvezmények elvételével). Mi is történt tehát? A jövőben fennálló nyugdíj ígérvény, tehát egy jövőbeni államadósság jelent meg a magánnyugdíjpénztári rendszerrel explicit, tehát tényleges államadósság formájában. Ez fordult meg a kormány döntése értelmében, amivel valóban csökkenthető az államadósság, azonban a hiányzó pénz benne marad a rendszerben, egy későbbi időpontra tolva. Mindezzel természetesen a kabinet nyerhet magának elég időt egy új szisztéma kidolgozására, ráadásul rövidtávon az ország pénzügyi egyensúlya is javul.

A nyugdíjvédelmi megbízott szerint, ha a magánnyugdíjpénztárak állampapírokba fektették volna a pénzüket, 700 milliárd forinttal több lett volna a vagyon. Ezzel az állítással az a probléma, hogy a hozam akkor magas, ha az államnak rossz. Magyarul, ha köhög a gazdaság, akkor magas állampapír-piaci hozamokra lehet szert tenni, de ha jól megy, akkor ez is alacsony. Így viszont az elérhető haszon egyáltalán nem a magánnyugdíjpénztáron múlik, hanem a mindenkori döntéshozókon. Az viszont kétségtelen tény, hogy az állampapírpiac sokkal stabilabb befektetésnek bizonyul, mint a részvénypiac, hiszen garantált a nyereség, vélhetően így nem következett volna be, hogy egy év alatt a pénztárak elveszítik szinte az összes nyereségüket (amit aztán vissza is nyertek). Selmeczi Gabriella mindezek mellett kitért a magas működési költségekre is, így e mellett sem érdemes elmenni szó nélkül. Törvény rögzítette ugyanis ezek folyamatos csökkentését, ráadásul spontán módon is csökkenő pályán mozogtak. Minél több ugyanis az ügyfél, annál olcsóbban működtethető a rendszer, márpedig értelemszerűen az ügyfélkör is az évek folyamán bővült. Természetesen ezeknek az adatoknak már nincs különösebb jelentőségük, hiszen a választópolgárok több mint 3000 milliárd forintos megtakarítását a kabinet elvette, amit természetesen muszáj valamivel magyarázni. De csak egy pillanatig gondoljunk bele abba, hogy ha olyan rossz volt ez a rendszer, akkor miért beszél arról Selmeczi Gabriella, hogy ha így vagy úgy cselekedtek volna a pénztárak, akkor még több lett volna a haszon. Nem arról beszélt pár perccel korábban, hogy ilyen egyáltalán nem is volt? Sőt, inkább veszteséges volt ez a pillér?

Holnap lesz egy éve, hogy Schmitt Pál Sólyom László utódaként elfoglalta hivatalát a Magyar Köztársaság elnökeként. Ezekben a napokban számtalan értékelést, elemzést olvashatunk és hallhatunk majd arról, hogy ez alatt az egy év alatt az államfő milyen sikerrel tudta megtestesíteni a nemzet egységét, őrködni az államszervezet demokratikus működése felett, illetve miben különbözik szerepfelfogása a megelőző három elnökétől. Az alábbi eszmefuttatást ehhez a diskurzushoz szánom bevezetőül.

A politika (mint általában a showbiznisz) sajátos és sokat emlegetett velejárója a valóság megkettőződése. Nemcsak a mediatizált tömegdemokrácia korában, de most különösen. Szeretjük a világot szebbnek, tisztábbnak látni, mint amilyen; elhinni, hogy létezik az életnek egy olyan oldala, amely nemesebb, magasztosabb, mint az, amelyet mindennap magunk körül látunk. Ezért vonjuk össze a szemöldökünket (vagy nevetünk kárörvendően), ha egy politikust káromkodni hallunk, ha házasságtörésen kapják rajta, vagy éppen részegen tivornyázik az éjszakában. Sajátos önbecsapás ez. Aki napi szinten foglalkozik a politikával, elvileg tisztában van vele, hogy az csak kisebb részt jelent fehér lovagok között zajló küzdelmet a legnemesebb eszmékért, és többnyire inkább az eszközök: a hatalom, a pénz, a dicsőség birtoklásáért folyik, miközben a célok valahogy feledésbe merülnek. Ahogy a színházban, úgy a közéletben is elvárjuk, hogy a látszatot valóságként elfogadható illúzióként tárják elénk. Tegyük szívünkre a kezünket: ki lepődött meg 2006-ban vagy 2010-ben azon, hogy vezető politikusaink egészen mást tesznek kormányon, mint amit ellenzékben vagy kampány idején ígértek? És mégis: melyikünk nem teszi szóvá nap mint nap a politikus „hitelességét”, nem veszi számításba ítéletalkotáskor, ha a politikus tetteiben „kilóg a lóláb”?

Schmitt Pál személyében testesíti meg a második Orbán-kormánnyal szembeszegezhető egyik legfontosabb kifogást. Csúnyán fogalmazva: a látszatra való ügyelés hiányát, vagy ha úgy tetszik, a párhuzamos valóság karikatúraszerűségét. A sokat hivatkozott kétharmados felhatalmazás birtokában a kormány gyakran feledkezik meg arról (vagy csak nincs energiája figyelembe venni), hogy a politikusok iránti bizalom nagyban függ attól, törekvéseiket hogyan „csomagolják”, tálalják a választóknak. A pillanat szülte alkotmánymódosítások és a szó szerint személyre szabott jogszabályalkotás, az Alkotmánybíróság ráncba szedése, a médiafelügyelet tagjainak megválasztása, a közmédia elfoglalása: mind olyan lépések voltak, amelyeket a kormányzó többség alig próbált érdemben igazolni, ideológiailag alátámasztani. Ugyanez volt a probléma az új államfő jelölésével is; ami már az első pillanatban látható volt, azt a mögöttünk hagyott egy év csak igazolta. Schmitt Pált nem tekintélye, integráló személyisége vagy kiemelkedő tudása miatt szólították el a házelnöki pulpitusról; hanem azért, hogy a törvényhozás olajozott motorja legyen. Aki nem küld vissza törvényt a parlamentnek; aki nem fogalmaz meg aggályokat a hatalommegosztás intézményeinek leépítésével kapcsolatban; és aki szükség esetén elnöki beszédben veszi védelmébe a parlamenti többség egy-egy, finoman szólva is nehezen védhető intézkedését.

Képmutatás, de legalábbis tudatlanság volna tagadni, hogy a hatalom maximalizálása, a saját versenyelőnyre és az ellenfél lehetőség szerinti meggyengítésére való törekvés, amennyiben alkotmányos és törvényes keretek között zajlik, tolerálható. Vállalom a cinizmus vádját, de a tapasztalat azt mutatja, hogy aki a politikában az eleganciát tartja fő mércének, és nem szeretné bepiszkolni a kezét, az legfeljebb annyit érhet el, hogy cilinderben és fehér kesztyűben lépdelhet le a közélet színpadáról. Kétségkívül termékeny vitát lehet folytatni a határokról, hiszen nyilvánvaló, hogy a politikában sem szabad mindent; de ez nem változtat a politika és erkölcs viszonyáról máig is a legtöbbet tudó Max Weber örök igazságán: „aki saját lelke üdvét és a mások lelkének megmentését keresi, nem a politika útját járja”. Érthetőek hát a kormányfő egy évvel ezelőtt szem előtt tartott szempontjai: Sólyom László autonóm, ha úgy tetszik, makacs karaktere miatt a kormány számára kellemetlen ballaszt lett volna a sietős jogalkotás vagy az alkotmányozás hónapjaiban.

A probléma a mértékkel, ha úgy tetszik, a „lakkozás” igénytelenségével van. Sólyom László és Schmitt Pál között (de itt a két másik exelnököt is említhetnénk) ugyanis túl éles a kontraszt: az államfői szerepfelfogás két végletét testesítik meg. A jelenlegi köztársasági elnökkel nem az a probléma, amit elődeiről is ilyen-olyan mértékben el lehetett mondani: hogy határozott világképpel, sőt pártállással rendelkezik. Hanem az, hogy tettei alapján meg sem próbál középutat, egyensúlyt találni, több lenni a kormány segédmotorjánál, vagyis: ügyelni a látszatra. A különbséget tömören összefoglalva: Sólyom nem akart a nemzet Laci bácsija lenni; Schmitt viszont a kormány Pali bácsija lett. Ezáltal pedig nemcsak saját hitelének árt, de az általa viselt hivatal tekintélyét is aláássa.

Létezik egy kissé transzcendens és tekintélyelvű, ezért konzervatívnak számító teória a közjogi méltóságok státusát illetően. A demokrácia szekularizált intézményrendszerére vonatkozóan is sokan (köztük én is) mérvadónak tekintik a „király kettős testéről” szóló középkori jogi elméletet. Eszerint egy országos méltóság viselője (jelen példában: az állam feje) lényegét tekintve kettős természetű: egyénként, X. Y-ként halandó, tökéletlen és esendő, a maga biológiai szükségleteivel és hibáival. Lehet szép vagy torz, dadogós, vagy akár elviselhetetlenül büdös, amint XIV. Lajosról, a Napkirályról hírlik, aki egy félresikerült fogászati beavatkozás miatt állítólag élete végéig olyan bűzt árasztott a szájából, hogy nem lehetett vele egy légtérben megmaradni. Mindennapi léte mellett azonban az ilyen személy hivatalának hordozója is – ha úgy tetszik, manifesztációja. Ilyen minőségében pedig, egy megszakíthatatlan történelmi folytonosságba lépve, a politikai test kifejeződése. Egyéni hibáin felülemelkedvén, nem csupán X. Y., de országának állam- vagy kormányfője, minisztere vagy nagykövete, élő szimbólum. A hivatal, az intézmény mint a politikai közösség életét mederben tartó jelenség, önértékkel bír, és tekintélye viselőjét is mintegy megnemesíti, önmagánál többé teszi. A minimálisan megkövetelhető patriotizmus, ha úgy tetszik, az alkotmányos berendezkedésünk iránti elkötelezettség része, hogy egy hivatal, különösen az első közjogi méltóság, az államfő személyében mindenkor tiszteljük az intézményt, akármit gondolunk is egyébként az azt viselő személyről. E tisztelet (a legrosszabb esetben) nem a személynek, hanem a demokratikus intézményrendszernek, végső soron magának a demokráciának szól.

Ha mindezt elfogadjuk is, naivitás volna azt állítani, hogy a „király két testének” szétválasztása mindig könnyű feladat, hiszen amit fentebb írtam, megfordítva is igaz: a hivatal tekintélyét egy esendő embernek kell hordoznia. Valójában kétféle államférfi létezik: aki személyes vonásaival megkönnyíti, és amelyik kifejezetten megnehezíti az általa viselt hivatal patrióta tiszteletét. Akinek két lényege természetes rokonságban áll egymással, és akinek személyisége csak izzadtságos erőfeszítések árán egyeztethető össze az általa viselt hivatallal. Persze egyéni értékvállalások és ízlés dolga is, hogy egy adott politikust ki-ki melyik kategóriában helyez el. Hiszen esendő emberek vagyunk; és nekünk csak egy testünk van.

A többségi társadalom és a cigányság együttélésének problémáiról

Az ország megint Gyöngyöspata nevétől hangos: most éppen a Jobbik jelöltjének polgármesterré választása miatt. A felhördülésnek van alapja, hiszen annak a pártnak a jelöltje győzött, amelynek elnöke a cigányok és a többségi társadalom közötti konfliktusokat többek között úgynevezett „közrendvédelmi táborok” létrehozásával kívánja megoldani. Magyarul gettóba zárná a szerinte veszélyes elemeket. Pedig emberibb példáért nem kell messzebbre menni: Gyöngyöspatától csupán száz kilométerre van egy, a pataihoz hasonló adottságokkal bíró falu (a lakosság 10 százaléka roma), ahol cigány és nem cigány között láthatóan nincs különbség, békében élnek egymás mellett, és ehhez sem önjelölt csendőrökre, sem táborokra, sem harsogó „szebb jövőt!”-re nem volt szükség. A szebb jövő Hejőkeresztúron már elkezdődött.

És hogyan fest ez a jövő? A keresztúri általános iskolában együtt tanulnak romák és nem romák, az odatévedt látogató pedig első látásra nem tudja megmondani, ki a jó és ki a rossz tanuló, kinek munkanélküliek a szülei (sokaknak), és hogy kivel vannak magatartás-problémák (az átlagosnál jobb a helyzet). Csak élénk, a tanórákon két nappal az évzáró előtt is aktív és lelkes diákokkal találkozni. A gyerekek szociális hátteréről és tanulmányi eredményeiről magam is csak úgy szereztem tudomást, hogy az iskola igazgatója mesélt róluk. Így tudtam meg például, hogy a 7. osztályban a sok jó tanuló mellett csak egyetlen kitűnő tanuló van: történetesen egy cigány fiú. Ezeknek a gyerekeknek nem kérdés, hogy ki cigány, hogy kinek milyen családi háttere van, és mi a családneve. Csak az számít nekik, hogy a szünetben egy gyors partiban leverjék az osztálytársukat sakkban, vagy hogy dámában ők képviselhessék Magyarországot a következő európai bajnokságon. Az ambíció az eredményekben is megmutatkozik: tavaly különböző versenyeken táblajátékokban 32 aranyérmet szereztek a hejőkeresztúri általános iskola diákjai.

Ha az olvasó azt gondolja, hogy az iskola igazgatója, Kovácsné Dr. Nagy Emese összegyűjtötte a környék összes tehetséges cigány és nem cigány gyerekét, csalódnia kell. A három szomszédos falu által közösen működtetett IV. Béla Általános Iskola tanulóinak 72 százaléka hátrányos helyzetű, 10 százaléka állami gondozott és 8 százaléka sajátos nevelési igényű. A messze földön híressé vált sikert a Stanford Egyetemen kidolgozott és Hejőkeresztúron a 11 éve bevezetett módszerrel érték el. Lényege – erősen leegyszerűsítve – az interaktivitás: az elmélet hívei szerint a kommunikáció fejleszti a gyermekek képességeit, ezért a tanórák 20 százalékában csoportmunkában és azon belül is – a képességbeli különbségeket kompenzáló – differenciált feladatkiosztással kell dolgozniuk. A metódus tehát kifejezetten heterogén csoportokban működik, lévén a gyerekek végső soron egymástól tanulnak. Ezért első lépésként a deszegregált iskolákat kell az érintett települések döntéshozóinak létrehozniuk. A hejőkeresztúri iskola már 1990-ben is vegyes volt (27 százalék volt a roma diákok aránya), de mostanra a cigány tanulók aránya 50 százalékra emelkedett. És az arányok változása kivételesen nem annak köszönhető, hogy a nem cigány szülők elviszik gyerekeiket az iskolából, sőt ennek ellenkezője történik. Viszont a hatékonyabb beiskoláztatásnak és az iskola népszerűségének köszönhetően egyre több roma gyermek vesz részt az oktatásban.

Az iskola eredményesség és békéje az egész településre átragadt. Hejőkeresztúr sikerének titka (a Hódmezővásárhelyéhez vagy Nyíregyházáéhoz hasonlóan) annak felismerése, hogy az együttélés konfliktusa nem vagy csak rövidtávon kezelhető rendészeti, illetve szociális kérdésként. A megoldás kulcsa az oktatásban rejlik, mert csak így lehet hosszú távon kiegyenlíteni az esélyeket, és így lehet csak megakadályozni, hogy az elhibázott szociális rendszerből újratermelődő feszültség állandóan rombolja a közösséget.

Világos, hogy ha holnap egy település vezetője vagy egy iskola igazgatója úgy dönt, megkísérli adaptálni a Stanford-módszert, legalább 4-5 év, mire annak eredménye a diákok tanulmányi eredményein megmutatkozik. (Jóllehet 3 hónap után csökkennek a fegyelmezési problémák, 6 hónap után a hiányzás is csökken, és végül ez vezet a tanulmányi eredmény javulásához is.) És az is világos, hogy még minimum 10 év, mire mindennek munkaerő-piaci hatása is mutatkozhat. De ez épp azt jelenti, hogy nincs elvesztegetnivaló idő, mert egyelőre nincs más modell, amely hosszú távon a megoldás reményével kecsegtetne. Érpatak – egyébként nyíltan szálasista – polgármestere rendészeti eszközökkel szorította vissza a bűnözést, azonban nem adott választ a kérdésre: hogyan lesz a cigány lakosságnak képzettsége és végül munkahelye? Hejőkeresztúr példája azt mutatja, hogy van fény az alagút végén, és létezik egy olyan Magyarország, ahol nem a félelem, hanem az értelem tartja össze a közösséget. Talán ilyen is lehet a nemzeti együttműködés rendszere.

Szijjártó Péter a TV2 Mokka című műsorában kijelentette (a videón 8:20-tól hallható az erre vonatkozó kérdés), hogy a 2002 és 2010 között szolgált miniszterelnökök nem adtak kielégítő választ arra, hogy miért is emelkedett meg az államadósság. Ezért szerinte arra lenne szükség, hogy a politikai felelősséget valamilyen formában jogi felelősséggé lehessen alakítani, és ha erre nincsen mód, akkor kéne keresni valamit, amivel mégis megvalósítható. Mindezt azzal indokolta, hogy a hibás gazdaságpolitikai döntésekben az ő személyes megítélése szerint a hozzá nem értés mellett majdnem ugyanakkora erővel volt jelen a korrupció, a rosszindulat, a rossz szándék, és ha az eladósítás következményeit mindenki viseli, akkor pont azok nem húzhatják ki magukat ebből, akik okozták ezt a helyzetet. Ez a kommunikációs regiszter azonban egyáltalán nem új keletű jelenség, az államadósság növekedését vizsgáló albizottság (ennek alelnöke Szijjártó Péter) mérföldköve volt az alternatív gazdaságpolitikai elképzelések büntetőjogi felelősségre vonhatóság kérdéskörének. De, vajon tudja-e a miniszterelnök szóvivője, hogy miről beszél? Mi az a politikai felelősség és mi köze van a joghoz?

Fogalomtár

Először is tisztába kell tenni a fogalmakat. Magyarországon a kormánytagok közjogi felelősséggének szabályai hasonlóak, mint a többi kelet-közép európai, illetve néhány északi országban. Magyarul ugyanazok a szabályok érvényesek a miniszterekre és a miniszterelnökre, mint a hétköznapi emberekre. Nincsen tehát megkülönböztetett szerep, kivéve, ha az adott kormánytag egyben parlamenti képviselő is, hiszen akkor mentelmi jog illeti meg. Vagyis, ha Szijjártó Péter úgy érzi, hogy korrupció valósult meg, vagy rossz hiszemű joggyakorlás, akkor megvan arra a lehetősége, hogy feljelentést tegyen és a bűnösöket adott esetben elítéljék.

A politikai felelősség már egy másik fogalom. A miniszterelnök szóvivője ezt az erkölcsi felelősség szinonimájaként használja. Nem is teljesen alaptalanul, elvégre a magyar közgondolkodásban a politikai felelősség egy nehezen számon kérhető morális felelősségként él. Egyszerűbben, ha a választási programom más, mint a kormányprogram, attól még, ha megválasztanak, az jogszerű, más kérdés, hogy erkölcsileg nem leszek a toppon. Ugyanakkor ezért politikai értelemben büntethetővé is válik az adott kormány, hiszen az Országgyűlés megvonhatja a miniszterelnöktől, és ezáltal az egész kabinettől is a bizalmat. És pontosan ezt jelenti a politikai felelősség, ami ráadásul le van írva a Magyar Köztársaság alkotmányában (az újban is). Mit is mondott tehát Szijjártó Péter? Valamit, ami jól hangozott, hogy a szerintük bűnösöket majd valahogyan meg kell büntetni, és ezért majd valamikor csinálnak is valamit. Nos, ez a valami egy feljelentéssel kezdődik, onnantól kezdve viszont már a független magyar igazságszolgáltatás a soros.