progresszista

Magyarország Alaptörvényének negyedik módosítása súlyának megfelelően széleskörű reakciókat váltott ki, és a Magyar Progresszív Intézet is kötelességének tartotta egy normatív állásfoglalás kiadását az ügyben, még a módosító elfogadásának napján. Ezúttal – a kormánypártok érveit is vizsgálva – azt próbáltuk részletesebben, de lehetőség szerint tömören összefoglalni, melyek is az új helyzet leginkább problematikus pontjai.

 A módosítás védelmében

A kormányoldal az Alaptörvény negyedik módosítását ért kritikákkal kapcsolatban a következő érvek mentén alakította ki védekező stratégiáját:

A kormány részéről többek között Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter emlékeztetett arra, hogy az Alkotmánybíróság tavaly decemberi döntésében nem tartalmi vizsgálat nyomán semmisítette meg az Alaptörvényhez kapcsolódó úgynevezett Átmeneti rendelkezések (Ár) egy részét, hanem mert azt állapította meg, hogy ezek a rendelkezések nem átmeneti jellegűek, illetve eljárásjogi problémák miatt nem képezik részét az Alaptörvénynek. Ennek nyomán a mostani jogalkotói aktus e rendelkezéseknek az Alaptörvénybe emelését célozta, vagyis a kritikákkal szemben a kétharmad éppen az Ab határozatában megfogalmazott kötelezettségnek tett eleget. Rámutatott arra is, hogy az Alkotmánybíróság nem semmisíthet meg olyan szabályt, amelyet a parlament kétharmados többséggel elfogadott, és amely az Alaptörvény részévé vált.

Maga a miniszterelnök is elmondta: a változtatások 95 százaléka már amúgy is az Alaptörvény része volt, így valójában csupán technikai kiigazításról van szó. Úgy érvelt, hogy az Alaptörvénybe emelt rendelkezések döntő többsége már 2012 januárja óta hatályban van; ehhez csatlakozott Rogán Antal és Gulyás Gergely is, amikor elmondta, hogy az Ár több mint egy évig a magyar jogrend részét képezte, ez idő alatt számtalan európai testület vizsgálatát kiállta. „Úgy gondoljuk, hogy a kommunizmus vezetőinek nyugdíjmérséklése, a diktatúrák elítélése vagy éppen az emberi méltóság kiemelt védelme összhangban állnak Európa közös alkotmányos hagyományával, ezért mind a tartalmi, mind az eljárási kritikákat megalapozatlannak tartjuk” – közölték.

A kormánytöbbség egyik leghangsúlyosabb kommunikációs panelje emellett az, hogy a bírálatok „általánosságokra” korlátozódnak, és nélkülöznek minden konkrét, tényszerű kritikát. Emellett a módosítást élesen elítélő José Manuel Barroso, Angela Merkel vagy éppen a bajor parlament CSU-s elnöke, Barbara Stamm, az aggályaikat szintén megfogalmazó hazai mérsékelt jobboldali értelmiségiekhez hasonlóan kilóg a nemzetközi baloldali összeesküvés téziséből. Így a létrejött kognitív disszonancia feloldására az az érv került terítékre, hogy a módosítást magát senki nem ismeri, illetve nem érti; a bírálatok tájékozatlanságon alapulnak, és egyik hangos tiltakozó sem képes racionális alapon megvitatható, érdemi problémát megjelölni a negyedik módosítás szövegében.

A „kritikák kritikáinak” finom ferdítései, kihagyásai és „az igazság minden részletének ki nem bontása” mindenképpen jelzésértékű. Bár alkalmasak lehetnek arra, hogy a kormánypártok legelkötelezettebb szavazóiban zárójelbe tegyék az esetlegesen felbukkanó kérdőjeleket, egyúttal arra is utalnak, hogy valójában a kormányoldal sem képes érdemi választ adni a nagyon is konkrét és nagyon is tényszerű aggodalmakra. Miről is van szó?

Miért védhetetlen mégis a módosítás?

Mindenekelőtt nem igaz, hogy a negyedik Alaptörvény-módosítás az Ab által decemberben a jogalkotóra rótt feladatot oldotta meg, méghozzá három okból sem. Először is azért, mert a módosítás (T/9929. számú indítvány) 23 cikkének csupán egy része (például az állampárt és jogutódjának jogszabályi megbélyegzése vagy a kormányra rótt bírságokat finanszírozó különadó kivetésének lehetősége) jelenti az Ár változatlan vagy részlegesen módosított Alaptörvénybe emelését; a jogállami aggályok valójában nem is ezekre a rendelkezésekre összpontosítanak. Ez sajnos rendre kimarad a kormánypártok érveléséből, ami jelentősen gyengíti annak hitelességét.

Másodszor azért, mert hivatkozott határozatában  (45/2012. (XII. 29.) ) az Ab a formai kifogások (az úgynevezett „inkorporációs kötelezettség” vagy ”beépülési parancs”) mellett azt is kimondta, hogy „Az Alaptörvény módosításai (...) nem eredményezhetnek feloldhatatlan ellentmondást az Alaptörvényben”. A jogbiztonság követelménye közismerten a demokrácia alapfeltételeként meghatározott jogállamiság ismérve, az Ab egyik leggyakrabban hivatkozott normatív alapja. Az alkotmányosság elvétől elválaszthatatlan jogbiztonság követelménye, hogy „a mindenkor hatályos normaszövegnek egyértelműen (vitathatatlanul) megállapíthatónak kell lennie”. Így az Ab, amikor felülírta korábbi szerepfelfogását, és a kormánytöbbség Ab-t megkerülő Alaptörvény-módosítási lázát tapasztalva kimondta, hogy: „az Alkotmánybíróság a demokratikus jogállam alkotmányos tartalmi követelményeinek, garanciáinak és értékeinek a töretlen érvényesülését, alkotmányba foglalását is vizsgálhatja”, ezt nem valamiféle abszurd hatalmi önkényből tette, hanem a kétharmad által megalkotott és elfogadott Alaptörvény szövegéből (elsősorban a B) cikk, (1) bekezdéséből) vezette le. Amivel semmiképpen nem kell mindenkinek egyetértenie, de jogkövető állampolgár nem tehet mást, mint hogy belenyugszik; hiszen az Ab-nek a kétharmad által megalkotott jogszabályban foglalt jogköre az Alaptörvény értelmezése (2011. évi CLI. törvény az Alkotmánybíróságról, 38.§).

Ezért is különösen problematikus a harmadik aggály: nevezetesen hogy az Ár részeként formailag megsemmisített pontok egy részét, valamint az Ár-ben nem, de a negyedik módosításban szereplő szövegrészeket az Ab tartalmilag is megsemmisítette, vagyis az Alaptörvénnyel ellentétesnek minősítette. Így e szabályok beemelése az Alaptörvénybe – az alapvető jogok biztosa korábbi aggályainak megfelelően – feloldhatatlan ellentmondásokat eredményez a normaszövegben, inkoherenssé és funkciója betöltésére alkalmatlanná téve azt. Ilyenek a következők:

1. A választási eljárásról szóló törvényt megsemmisítő 1/2013. (I. 7.) számú Ab-határozat tartalmi okokra (a véleménynyilvánításnak az Alaptörvény IX. cikkében biztosított szabadságával és a sajtószabadsággal való összeegyeztethetetlenségre) hivatkozva semmisítette meg a politikai hirdetések korlátozását.

2. Az Ab 1990 óta számtalan alkalommal a véleménynyilvánítás szabadságának aránytalan korlátozására hivatkozva semmisítette meg a gyűlöletbeszédre vonatkozó szabályozásokat, magasabbra sorolva az alapjogok hierarchiájában a véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alapnormáját, ennek megfelelően kifogásolva a vélemények tartalmi alapú jogi szankcionálását (akkor is, ha e vélemények hamisak, ostobaságok, esetleg minden emberi jóérzéssel ellentétesek). A gyűlöletbeszéd büntethetőségének alaptörvényi megalapozása nem megoldja ezt a bő két évtizedes jogi problémát, hanem porcelánboltba szabadult elefántként gázol át azon, újabb ellentmondást teremtve az Alaptörvény szövegén belül.

3. Az Ab tavaly novemberben (II/1477/2012. számú határozat) nemcsak a jogbiztonsággal, de az emberi méltósággal is összeegyeztethetetlennek ítélte „az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodás” tiltásának lehetőségét. Egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy a hajléktalanság megoldása nem rendészeti, hanem szociális probléma, amelynek megoldása az állami szociálpolitika feladata. A megoldást pedig nem egy általános norma deklarálása jelenti az állam ilyen irányú "törekvéseiről" (amely a módosítás 8. cikkével valóban megtörtént), hanem olyan ellátórendszer megteremtése, amely az érintetteknek is élhető és emberi méltóságuknak megfelelő alternatívát jelent.

4. Az Ab az egyházi státus megadásának, illetve megvonásának a bíróságok helyett parlamenti többséghez rendelését (amely miatt egy majdani, aktuális parlamenti többség akár a Magyar Katolikus Egyházat is visszaminősíthetné érdemi indoklás nélkül), vagy a család irreálisan szűkös és erősen ideologikus jogi definícióját ugyancsak Alaptörvény-ellenesnek nyilvánította (IV/2352/2012. és II/3012/2012. számú határozatok), így ezek beemelése további inkoherenciát és jogbizonytalanságot eredményez.

Mindebből jól látható: tényszerűen nem igaz, hogy a parlament az Alaptörvény negyedik módosításával pusztán „egybeszerkesztési kötelezettségének" tett eleget, ahogy az sem, hogy az Ab korábban egyedüli kivételként a regisztráció intézményét semmisítette meg tartalmi okokra hivatkozva, és az ezért nem került a mostani szövegbe. Az Ab decemberi határozata az Ár regisztrációra vonatkozó pontjait is deklaráltan formai okokra hivatkozva semmisítette meg. Ez azért fontos, mert utóbb, januári határozatával (1/2013. (I. 7.) ) már az Ár-tól függetlenül és tartalmi alapon tette ugyanezt, mivel a regisztrációs kötelezettség indokolatlanul korlátozta volna a választójogot. Érthetetlen, hogy a jogalkotó miért nem vette figyelembe az Alaptörvény-ellenességet az imént tárgyalt módosítások vonatkozásában, amikor saját bevallása szerint ez gátolta meg a regisztráció további erőltetésében.

A fentiek fényében nyilvánvaló, hogy a módosítás hatályba lépése esetén az Alaptörvény különböző pontjaira hivatkozva gyökeresen eltérő határozatokat lehet levezetni. Ez pedig nem hermeneutikai probléma, hanem Magyarország legfontosabb törvényének mesterségesen, aktuális politikai-hatalmi célokból generált strukturális ellentmondásossága, amely az egyébként legitim jogforrást alkalmatlanná teszi feladata betöltésére.

Az Ab jögkörének a negyedik módosítással történt megnyirbálása lényegében bármire felhatalmazza a mindenkori alkotmányozót, ami gyökeresen ellentétes a demokrácia legalapvetőbb elveivel, és széles utat nyit a „többség diktatúrája” számára. Ahogy Sólyom László írta: a törvényhozás abszolút hegemóniája mint hivatkozási alap a kommunista rendszer sajátja volt (ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a valódi döntések nem a parlamentben születtek; ahogy most sem). Az Országgyűlés az Alaptörvény szerint sem az államhatalom kizárólagos birtokosa, hanem a népszuverenitás legfőbb, de korlátozott hatalmú szerve. A magyar és egyetemes történelmet akár csak középiskolás szinten ismerő állampolgár számára nem lehet elégséges érv a korlátok lebontása mellett, ha a képviselők „megígérik”, hogy nem lesznek "rosszak". Egyrészt mert maga az Alaptörvény és a jogrendszer egésze pont azért létezik, mert az ember tökéletlen, esendő, és bizony hajlamos megszegni az ígéretét, illetve az erkölcsi parancsolatokat; ezért van szükség személytelen, kiszámítható szabályozási keretre. Másrészt azért – és ebben rejlik a módosítást megszavazók legsúlyosabb történelmi rövidlátása –, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Fidesz-KDNP által lerombolt jogállami biztosítékok romjain 2018-ban vagy 2022-ben nem egy autokrata ambíciókkal bíró miniszterelnök fog örömtáncot járni, érdemi ellensúly nélkül folytatva a mostani kétharmad rombolását. A fékek és ellensúlyok rendszere, illetve a hatalommegosztás alapnormája a jogbiztonságot, de mindenekelőtt az államhatalmi önkény legcsekélyebb veszélyének kiküszöbölését szolgálja, adott esetben a gyorsaság és a hatékonyság rovására is.

Intézetünk továbbra is óvatos távolságtartással szemléli a hetente vészharangot kongató, a demokrácia végét hirdető publicisztikai és pártpolitikai túlzásokat. Mind a 2010-es kampány idején, mind az azóta eltelt három évben igyekeztünk a megértés szándékával, az alternatív, adott esetben kormányoldali magyarázatok méltányos figyelembe vételével viszonyulni a saját demokráciafelfogásunktól eltérő értelmezésekhez. Egy lépés távolságtartással, hideg fejjel szemlélve is akadnak azonban olyan esetek, amelyek indokolják a határozott állásfoglalást, a kontrollszerepet betöltő értelmiség vészjelző figyelmeztetését.

Az Alkotmánybíróság által megsemmisített jogszabályoknak az Alaptörvénybe való, tendenciaszerű és az alkotmányos kultúrát romboló beemelését, de mindenekelőtt a testület jogkörének korlátozását megkísérelhetjük magyarázni, „más szemszögből” szemügyre venni. A kép azonban így is zavarba ejtően egyértelmű és aggasztó marad. A magyar közjogi rendszerben 2010 óta megfigyelhető tendencia a hatalmi egyensúly egyértelmű felbomlása, az erőviszonyok eltolódása az aktuálisan kétharmados többséget élvező törvényhozó hatalom és a kormány javára. Ez a változás bizonyos pontig magyarázható volt a demokrácia többségibb, felelősségközpontúbb, decizionistább felfogásával, a hatalmi ágak hermetikus szétválasztásának liberális elvét kritika alá vonó, konzervatív kormányzati filozófiával. A kormánytöbbségnek az alkotmánybírósági kontrollra adott, egységes trendbe ágyazódó reakciói azonban álláspontunk szerint már nem ebbe a körbe tartoznak.

Minden szépítés, a megértés kísérlete ellenére is tudjuk: a hatalom (minden hatalom) természetéhez tartozik a hübrisz, a „falig” való terjeszkedés intenciója. Ez nem liberális doktrína, hanem a magyar és egyetemes történelmet ismerő, vagy csak az előző rendszerben élt polgárok számára kézzel fogható, fájóan konkrét tapasztalat. Pontosan ezért szükséges, hogy a legfontosabb jogállami alapnormákat (az emberi méltósághoz való jogot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, a jogbiztonságot stb.) megkerülhetetlen hatalmi korlátok, „érinthetetlen” intézmények védelmezzék. Olyan intézmények, amelyek még a népszuverenitás letéteményesétől, a különböző pártszínezetű parlamenti többségektől is függetlenek. Régebbi demokráciákban ilyen védelmi vonalat jelenthet a pártpolitika felett álló államfő, vagy akár a demokratikus kultúra, a mindenki által tiszteletben tartott jogszokás is. Magyarország a legtöbb posztszocialista országhoz hasonlóan történelmi okokból választotta a biztonságosabb, intézményközpontú megoldást - ma is tapasztalhatjuk, hogy nem alaptalanul. Fontos megértenünk: a hatalomkorlátozás, a fékek és ellensúlyok rendszere nemcsak a „rossz kormányzással” vagy a „rossz pártokkal” szemben jelent szükséges védelmet; hanem a hatalommal mint olyannal szemben.

Az Alkotmánybíróság ismételt megregulázásával a kormánytöbbség kifejezésre juttatta, hogy a hatalmi ellensúlyok mégoly tágas kereteit sem képes tolerálni, hogy nem hajlandó kompromisszumra. Az alkotmányos alapértékek legfontosabb garanciáját kiiktatva megteremtette annak lehetőségét, hogy nem csupán a jelenlegi, de egy akármilyen pártszínezetű, majdani kétharmados hatalom is szó szerint bármit beleírjon az Alaptörvénybe. Egyúttal érvénytelennek minősítette azt a nyugati demokratikus konszenzust, hogy léteznek megkérdőjelezhetetlen, a nép által választott többség számára is érinthetetlen alapelvek. Mindez nemcsak a kétharmados többség hátramaradt egy évének a jelenből megjósolhatatlan folyamataira való tekintettel tragikus fejlemény. Hanem azért is, mert olyan precedenst és közjogi lehetőséget teremt minden elkövetkező kétharmados többség számára, amelyek kockázatait, majdani hatásait a mai kétharmad képviselői sem láthatják előre.

A modern demokráciaelméletek többségével egyetértésben demokrácia és diktatúra kettősségét nem hermetikusan elzárt, élesen elhatárolt bináris struktúraként látjuk, sokkal inkább egy igen széles és sokszínű skála két végpontjaként. Az ideális, „hiánytalan” demokrácia ugyanúgy az utópiák körébe tartozik, ahogy a totális állami ellenőrzés ideáltipikus formája. Vannak azonban erősebb és gyengébb demokráciák, kisebb és súlyosabb demokráciadeficitek. Nem gondoljuk, hogy a demokrácia vége egyetlen pillanathoz vagy jogalkotói aktushoz köthető, ahogy azt sem, hogy Magyarországon ma megszűnt volna a demokrácia. A jogos kritika kifejtésekor különösen fontosnak tartjuk a tárgyszerűséget, a szenvedélyektől mentes értékelést. Mégis úgy látjuk, hogy a jogalkotó ma súlyos sebet ejtett a magyar jogállamiságon, és érzékelhetően távolabb nyomta a közjogi rendszert a demokrácia pólusától. Ennek legsúlyosabb, hosszú távú következményeit jó eséllyel ma még senki sem látja.

Orbán Viktor bejelentéseiből egyelőre annyit tudhatunk biztosan, hogy az állam az egyik zsebéből a másikba helyezi a pénzt, azonban az még nem látható, hogy miként fogja a központi költségvetés kiegyenlíteni a számlát. Azt sem lehet még tudni, hogy mihez kezd a kabinet a hitelező bankokkal, melyekkel amúgy sem túlzottan jó a viszonya, így érdemes a miniszterelnök önkormányzati adósságkonszolidációs bejelentéseit tüzetesebben is megvizsgálni.

Az állam kérheti/késztetheti a bankokat arra, hogy engedjék el a tartozás egy részét, azonban ez a bankadó felezésének elhalasztása után ismét a szektort terhelné, tovább csökkentve az amúgy sem jó hitelezési kedvet. Mindemellett adhat az állam kötvényeket is, hiszen azok hozama most rendkívül kedvező, elméletileg tehát a bankok is jól fogadhatnak egy ilyen lépést, aminek még a pénzügyi fedezete is meglehet. Lázár János ugyanis szeptember 20-án olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amivel értékesíthető az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyon megmaradt, nyár végén mintegy 650 milliárd forintra becsült része, amit kizárólag államadósság-csökkentésre lehet fordítani. Márpedig, ha a kormány arra készül, hogy kötvényekben fizessen, akkor nincs más dolga, mint ugyanekkora értékben megsemmisíteni államkötvényeket.

Az önkormányzati adósságrendezés finanszírozása mellett legalább ennyire fontosak a tartalmi kérdések. A kormány ugyanis jól láthatóan nem kíván különbséget tenni hitel és hitel között. A fejlesztésekre, vagy a beruházásokra felvett hitelek megtérülő vállalkozások lehetnek, míg a működési célú hitelfelvétel bizonyosan nem térül meg soha. Emiatt, ha gazdasági, vagy gazdaságossági szempontokat veszünk figyelembe, akkor a működési célú hitelek átvállalása, és újratermelődésének megakadályozása racionálisabb választásnak tűnik. Az igaz, hogy elsősorban a kisebb települések szenvednek a működési hitelektől, de ez nem indokolja, hogy egyenlőségjelet kell tenni közéjük. Egy nyugat-magyarországi, vagy jó turisztikai adottságokkal rendelkező kistelepülés hitelállományának szerkezete lényegesen kedvezőbb képet mutathat, mint egy kelet-magyarországi, magas munkanélküliséggel terhelt településé, ha tetszik, nem lehet Telkit és Tiszabőt egy lapon emlegetni (mindkét település 5 ezer fő alatti lélekszámú; az előbbi a leggazdagabb, az utóbbi pedig a legszegényebb az országban). A nagyobb lakosságszámú önkormányzatoknál kétségtelen, hogy kisebb a működési hitelek aránya, ezért a sávos konszolidáció racionálisnak tűnhet, azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek a települések, városok zömében rendelkeznek fedezetként kellő vagyonnal, így egy hitelengedés számukra nem feltétlenül létkérdés.

Elmondható tehát, hogy az adósságok részleges átvállalása levegőhöz juttathatja az önkormányzati rendszert, ugyanakkor az nem látszik, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését. A miniszterelnök által felvázolt szigor az önkormányzati költségvetések esetében nehezen betartható, arról nem beszélve, hogy azok a települések, amelyek eddig is hitelből finanszírozták működésüket, ettől az intézkedéstől nem rendelkeznek majd több pénzzel. Magyarul, egyelőre nem látni, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését.

Végezetül mindenképpen szót kell ejteni arról is, hogy milyen üzenetet hordoz az állami hitelátvállalás. A Magyar Progresszív Intézet már 2011-es Önkormányzati Teljesítménymérésében felhívta a figyelmet, hogy a vizsgált önkormányzatok a 2011-ben még csak tervezett szigorúbb hitelfelvételi szabályok miatt előre „bevásároltak” azokból, amit jól mutatott az is, hogy nem a legjobban eladósodott városok növelték legnagyobb arányban adósságállományukat. Vagyis, nem feltétlenül a felelős gazdálkodás irányába tettek következetes lépéseket. Sőt, olyan esetről is tudunk, amikor a felvett kölcsönöket spekulatív devizaügyletekre használta a településvezető. Az Állami Számvevőszék 2009-ben vizsgálta Hódmezővásárhely gazdálkodását, melynek során megállapították, hogy „az Önkormányzat a betételhelyezésen túl – a pénzpiaci feltételek bizonytalansága miatt kockázattal járó – azonnali és – a kibocsátott kötvény névértékének erejéig – opciós deviza műveleteket is végzett.” Egyszerűbben szólva, Lázár János devizaspekulációs műveletekhez használta a felvett kölcsönt, és bár a város több mint egymilliárd forintot „nyert” ezzel, ezt el is vesztette a 2008-ban kezdődő válsággal. Arról nem is beszélve, hogy sok városvezető az árfolyamkockázat figyelembe vétele nélkül vette fel a svájci frank alapú hiteleket, ami szintén nem felelős magatartásról tanúskodik. A kabinet pedig az általános adósságrendezés miatt nemhogy bünteti, hanem egyenesen jutalmazza is ezt a magatartást, ráadásul a felelőtlenek adósságát azoknak is fizetni kell majd, akik jól gazdálkodtak, aminek rendkívül rossz üzenete van. Persze egy választásokra készülő pártnak jól jön majd az eladósodott vidék szeretete.

Áprilisban külön bejegyzésben tájékoztattuk a nyilvánosságot arról, hogy az Érpatak polgármestere, Orosz Mihály Zoltán feljelentése nyomán ellenünk nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének megalapozott gyanúja alapján (Magyar Kornélia 2011. augusztus 1-jén kelt blogbejegyzése, valamint Filippov Gábor 2011. július 20-án adásba került televíziós szereplése miatt) indult nyomozást a Budapesti X. kerületi Rendőrkapitányság bűncselekmény hiánya miatt április 2-án megszüntette.

Mint nemrégiben tudomásunkra jutott, Orosz Mihály Zoltán a döntés ellen panasszal élt. A Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészség ma kézbesített határozata szerint a panaszt – mivel a hatóság azt nem tartotta alaposnak – elutasították. Az Ügyészség egyúttal azzal egészítette ki az áprilisi határozatot, hogy „Filippov Gábor másik – internetes blogbejegyzésében írt – kijelentése, miszerint Orosz Mihály Zoltán önkormányzati rendezvényen Szálasi Ferencet élteti, szintén nem valósít meg bűncselekményt…”.

A határozat ellen további jogorvoslatnak nincs helye. A Magyar Progresszív Intézet munkatársai a maguk részéről minden korábbi, Orosz Mihály Zoltánra vonatkozó – a nyomozás során részben tényekkel alátámasztottnak bizonyult, részben a vélemény kategóriájába tartozó – állításukat továbbra is fenntartják.

Kevés olyan október 23-i megemlékezés volt eddig, amelyet az ideihez hasonló várakozások előztek meg; elsősorban a volt miniszterelnök, Bajnai Gordon visszatérő beszéde miatt. Ebben ugyanis az egykori kormányfő egy választási párt nyitva hagyott lehetőségét vázolta fel, amely, reményei szerint elfoglalva a politikai közepet és kiegészülve a baloldali ellenzéki pártokkal, képes lehet nemcsak leváltani a jelenlegi kormányt, hanem adott esetben kétharmados többséget is elérni. Mindez azonban egyelőre több kérdést vet fel, mint amennyit október 23-án megválaszolt.

Érdemes először rögzíteni az intézményi kereteket. Az új választási rendszer, illetve a választási eljárás szabályai a győzelemhez olyan nagyszámú szavazót tesznek szükségessé, mellyel a jelenlegi ellenzéki pártok külön-külön nem rendelkeznek. Az is egyértelmű, hogy a baloldali térfél már így is telített (MSZP, LMP, DK), és a könnyített indulási feltételek miatt még további szereplők is csatlakozhatnak a választási küzdelemhez, ami mindenképpen a Fidesznek kedvez. (Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy bár a baloldali térfél telített, a balközép potenciális szavazótáborát eddig nem sikerült megszólítani.) Ilyen helyzetben a baloldali ellenzéki pártokat egyfajta „állóháború” jellemezte, melyben meghatározó volt az önálló indulásról szóló stratégia és az együttműködés teljesnek tűnő elutasítása, ami az egyes pártok szavazótáborának stagnálásával, esetleg minimális, hibahatáron belüli növekedésével párosult. Ebbe az állóvízbe robbant be Bajnai Gordon, de vajon felkavarja-e a baloldali ellenzéki pártokat?

A legnehezebb helyzetbe kétségtelenül az LMP került, hiszen az Együtt 2014 Mozgalom éppen tőlük veszi el a levegőt, arról nem beszélve, hogy az együttműködés kérdése olyan ügy, amelyik könnyen szétfeszítheti a pártot. Az egyik fő töréspontot ugyanis pont az összefogás körül láthatjuk: az önálló indulást a Schiffer András nevével fémjelzett csoport támogatja, míg a párt más prominens képviselői (Jávor Benedek, Karácsony Gergely) az együttműködést támogatják. Mivel az Együtt 2014 hagyott menekülőutat az összefogásra (hiszen formális MSZP-LMP együttműködés nélkül is létrehozható a kooperáció), úgy tűnik, hogy a mérleg nyelve az ezt támogatók felé billent, azonban akárhogy is dönt végül a párt, szinte bizonyos, hogy azt nem ússza meg veszteségek nélkül. Így az LMP jelenleg csak rossz és rosszabb megoldások közül választhat. Az MSZP ennél jóval kényelmesebb helyzetben van: ráér megvárni, hogy mi lesz az Együtt 2014 Mozgalom kifutása, mivel egyelőre a párt tőkéje és országos infrastruktúrája nélkül aligha lehet sikeres kampányt és mozgósítást véghezvinni. Jelenleg tehát a kölcsönös egymásra utaltság jellemezheti legjobban a két fél viszonyát. 2013 szeptemberéig viszont van idejük meghozni a döntést, és addigra már az is látható lesz, hogy az összefogáson belül milyen alkupozícióba kerülhetnek a szocialisták.

A fentiek miatt a következő hónapokban a számos kérdésre kell válaszokat kapnunk. Milyen választói népszerűségre tud szert tenni az új mozgalom, és ez csökkenti-e a baloldali ellenzéki pártok támogatottságát? Sikerül-e bizonytalan szavazókat is megszólítani? A Szolidaritás szakszervezeti bázisát felhasználva az Együtt 2014 képes lesz-e országos hálózatot kiépíteni és azt megtölteni tartalommal? Elkerüli-e a mozgalom az 1990 és 1994 közötti MDF sorsát? (A rendszerváltás utáni MDF-frakcióban együtt politizáltak a Debreczeni József nevével fémjelzett konzervatív-liberálisok és a Csurka István vezette szélsőségesek is.) Nyilvánvalóan, ha a fenti kérdésekre igen a válasz, akkor mind az MSZP-nek, mind pedig az LMP-nek megéri ideiglenesen lemondaniuk önálló identitásukról, és egy választási párt keretein belül az összefogást választani. Ugyanakkor ez rögtön generálja is a következő problémát. Vajon a pártok részvétele nélküli mozgalmat támogatók mit szólnak majd a pártok megjelenéséhez, az esetleges lemorzsolódást kompenzálják-e az újonnan megjelenő szavazók? Bármi történik is, végérvényesen ráfordultunk a 2014-es választási kampányra, amit jól jelez az is, hogy a kormányellenes választóknak immár a kormányváltáson túlmutató tétet adott az ellenzék. A „rezsimváltás”, vagyis egyfajta új rendszerváltás igényét.