progresszista

A Hírszerzőn megjelent írásunk.

A húszegynéhány éve – valójában hosszú évtizedek óta – szőnyeg alá söpört probléma mára olyan méretűre duzzadt, hogy a szobában lassan elférni és élni sem lehet tőle. A cigány-nem cigány együttélés nevű porcicából szépen lassan fenevad lett, és bár már az 1990-es években is szedte áldozatát mindkét oldalról, a magyar politika egyik legforróbb témájává Olaszliszka és Tatárszentgyörgy óta vált. Megoldás helyett egyelőre csak a bűnbakok száma növekszik. A 2006 óta látványosan eszkalálódó feszültségben pedig minden korábbinál vehemensebben merül fel sokak részéről az igény: a roma kisebbség asszimilálódjék. Legyenek a cigányok olyanok, mint mi, és azzal minden probléma megoldódik – állítják többen.

Pedig az asszimiláció kapcsán általában nemcsak az a kérdés, hogy szükséges folyamat-e vagy sem, de már abban is vita van a szakirodalomban, hogy egészen pontosan mit is jelent e fogalom. Gyurgyák János történész „A zsidókérdés Magyarországon” című korszakos művében például így határozza meg: „Az asszimiláció folyamán azt a társadalmi és kulturális folyamatot értem, amely során egy bizonyos társadalmi csoport vagy egyén elveszíti nemzeti, etnikai vagy kulturális identitását, és ezeket egy másikra cseréli fel.” Ez a definíció tehát egyirányú, befejezett folyamatot jelöl, amellyel szemben például Ladányi János szociológus azon az állásponton van, hogy már maga a kifejezés is ideologikus és értékekkel súlyosan terhelt: „Szemben az asszimiláció lényegében egyenes vonalúnak és visszafordíthatatlannak feltételezett folyamatával, a kiilleszkedés és a beilleszkedés közötti mozgás általában nem töretlen és egyenes vonalú.” Ladányi tehát olyan dinamikus jelenségként láttatja az asszimilációt, amelynek két végpontja a szélsőséges kirekesztés és a teljes befogadás, ám e skálán a folyamat nem egyirányú, hanem változó időtartalmú, irányú és mélységű, ráadásul sokszor zsákutcába futó.

Az asszimiláció kifejezését mi abban az értelemben használjuk, melyben (akár Gyurgyák nyomán lineárisnak, akár Ladányit követve töredezettnek és oszcillálónak látjuk a folyamatot) egy kisebbség előbb-utóbb feladja kulturális sajátosságait, és hasonul a többséghez. Ez pedig nem kívánatos cél, több szempontból sem.

Egyrészt, ami a többség és a roma kisebbség közötti feszültséget okozza, jellemzően nem a kulturális különbözőségből adódik. Az ablaküveg, ajtó, áram és folyóvíz nélküli putri nem kulturális jellegzetesség, hanem következmény. Következménye a problémát helyesen felismerni és ezért megoldani nem tudó, mindenkori elhibázott – oldalfüggetlen – kormányzati politikának, és a romák önmagukat szegregáló csoportjai bezárkózó gyakorlatának. Az, ami cigány kultúraként a többségben él képzetként, bizonyosan nem, vagy legalábbis nem pont az, ami miatt olyan lehetetlennek tűnik az egymás mellett élés. Ahogyan valószínűleg az a romantikus kép sem az, amely a keserédesen zenélő prímásban látja a cigány kultúra kvintesszenciáját, hiszen a kultúra nem a művészetek szinonimája, hanem egy adott – jelen esetben kisebbségi – társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek annak összetartozását és fennmaradását biztosítják. Erről a cigány közös tudásról a többségi társadalomnak kevés ismerete van – így például kevesen tudják, hogy legalább három nagy csoportra tagolódik a homogénnek vélt cigány társadalom, és a legkevésbé sem érzik hasonlatosnak magukat a másikhoz –, de ami ennél szomorúbb, lehet, hogy magának a roma kisebbségnek sem egészen tiszta, mi is a cigány kultúra. Ameddig ez nem változik, addig kevés az esély a feszültség csökkentésére. Egyetértek Forgács Istvánnal (Ha Ti vagytok a cigányok, nem tartozom közétek, Hírszerző, 2011. október 10.), aki így ír vitaindítójában:  „Pedig az nagyon fontos lenne végre, hogy találjunk olyan igazi értékeket, amelyek mentén hasonlítani akarunk egymásra, mert olyasmit találunk, ami büszkén köthetne össze minket.” Forgács elsősorban a roma kisebbségnek szánja e mondatokat, de többség részéről is van tennivaló e téren: fel kell ismernie, hogy a magyar kultúra hibrid, kissé provokatívan fogalmazva: nem tiszta. A magyar történelem fő motívuma az „idegen” népekkel, nemzetiségekkel való ilyen-olyan minőségű, hosszúságú és mélységű kölcsönhatások sorozata. Éppen ezért a magyar kultúra értelmezhetetlen a cigány, a sváb, az örmény, a ruszin vagy a zsidó kultúra nélkül, és a sort még hosszan lehet folytatni.

Másrészt azért sem kívánatos a cigány kisebbség asszimilációja, mert olyan magatartást várunk el a hazai cigányságtól, amely ellen például a határon túli magyarság esetében politikai oldaltól függetlenül minden párt küzd: eltérő hangsúlyokkal persze, de minden párt esetében deklarált cél, hogy a szórványmagyarság megőrizze kulturális intaktságát, ne asszimilálódjon, maradjon meg magyarnak. A cigány kisebbségre tehát változatlanul érvényesnek kell lennie az 1993-as, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény egyik kitételének, mely szerint „[a] Magyar Köztársaság tilalmaz minden olyan politikát, magatartást, amely (…) a kisebbségnek a többségi nemzetbe való beolvasztását, a többségi nemzetből történő kirekesztését, illetőleg elkülönítését célozza vagy ezt eredményezi.”

Fontos ugyanakkor, hogy a cigány kisebbség integrálódjon a társadalomba. És ez itt nem játék a szavakkal, hiszen lényeges különbség van asszimiláció és integráció között. Az integrációnak nem szükségszerű következménye a sajátos kisebbségi kultúra feladása, viszont olyan kereteket teremt, amelyben ugyanolyan eséllyel juthat hozzá egy cigány is a kulturális javakhoz, mint a többségi társadalom tagja. Ahogyan a putriban élés nem kulturális sajátosság, úgy az a jelenség sem, hogy roma fiatalok a falu határában a cigánytelep körül céltalanul, kilátások és lehetőségek nélkül kallódnak. Ez maga a kultúranélküliség állapota. A kultúra elsajátításának, a társadalomba való beilleszkedésnek, az integrációnak elsődleges színtere az általános iskola, azon belül is az alsó tagozat. A szocializáció e viszonylag korai lépcsőfokán, 6-8 éves kor körül legalább két fontos dolog eldől a gyerekek életében: 1. Milyen közeget tartanak természetesnek, vagyis: szempont lesz-e számukra, hogy ki roma és ki nem az. Ez igaz mind a cigányokra, mind a nem cigányokra. 2. Megkapják-e azt a stabil tudásbázist, fejlesztik-e azokat az alapkészségeket (írás, olvasás, stb.), amelyre a későbbiekben a komplexebb ismereteket építeni lehet. Kutatások eredményei szerint ma mindkét dimenzióban rosszul állunk. Liskó Ilona 2005-ös adatfelvétele azt bizonyítja, hogy a többségében erősen szegregált (ezzel összefüggésben alacsonyabb színvonalú) általános iskolákból a cigány gyerekek mindössze 20 százaléka kerül szakközépiskolába vagy gimnáziumba, ahonnan pedig csak 2 százalék jut tovább egyetemre, főiskolára. Ezek a számok azt mutatják, hogy súlyos rendszerszintű problémával állunk szemben, amire sajnos biztosan nem válasz, hogy „a cigányoknak jobban kell akarniuk”. Ehelyütt Forgács Istvánnal is vitatkoznom kell, aki egy ponton így ír: „Nem tartozom közétek akkor sem, amikor értetlenkedtek, hogy (…) miért is nem kaptam soha azért rosszabb jegyet, mert éppen cigánynak születtem.” Rendszerszintű problémáknál, mint amilyen a cigányok effektív hozzáférése a minőségi közép- és felsőoktatáshoz, nem lehet számon kérni egy egész kisebbségen az ambíciók és a kitartás hiányát, még ha tudunk is követendő példát hozni – jelen esetben magát a szerzőt –, aki szembemenve a törvényszerűségekkel, annak a bizonyos 2%-nak a tagja lett. Van persze felelősségük a cigány szülőknek is, akik közül sokan nyilván nem ösztönzik a tanulást, hovatovább valószínűleg sokan nem is értik meg a tanulás jelentőségét. De ennek semmi köze a cigány származáshoz: e jelenség a többségi társadalom köreiben éppúgy jelen van. Nagyon fontos különbség viszont a kisebbségi és többségi társadalom között, hogy kettejük közül majdnem kizárólag utóbbi tagjaiból áll a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, ezért a felelősségük is sokkal nagyobb. Nekünk kell olyan körülményeket teremtenünk, amelyben a cigány gyerek épp ugyanolyan valószínűséggel jut érettségihez, diplomához és szakmához, mint a többi. Nem lesz nekünk sokkal több Forgács Istvánunk, ha azt hisszük, hogy ez csak az egyéni ambíciókon és a tenni akaráson múlik.

Ha tehát a jelek szerint a probléma már az általános iskolánál kezdődik – hiszen onnan már csak 20% jut tovább középiskolába –, ott kell nekiállni a megoldásnak is. A deszegregált oktatás terén hazánkban is vannak nagyon erős és meggyőző pozitív példák. Ezek közül talán a hejőkeresztúri a leglátványosabb, amely a Stanford Egyetemen kidolgozott módszertan szerint oktatja javarészt halmozottan hátrányos helyzetű cigány és nem-cigány diákjait, meglehetős sikerrel, aminek köszönhetően példáját ma már tíz iskola követi. Az alapkészségek stabil elsajátítása – ráadásul heterogén környezetben – azért is fontos, mert bár sokan és sokszor hivatkoztak már arra, hogy a cigányok kilátástalan helyzetét az okozza, hogy elveszítette hagyományos foglalkozási ágainak piacát (vályogvetés, fémek megmunkálása, kosárfonás), ez ma már nem lehet mentség. A többségi társadalmakat – lehet, nem ilyen drasztikusan és gyorsan – folyamatosan éri a munkaerő-piaci versenynek való megfelelés kényszere, és ehhez kénytelenek alkalmazkodni is, már amennyiben túl szeretnének élni. Ez az alkalmazkodási kényszer – új foglalkozási ágak keresése, innováció – a cigány kisebbség számára is állandó, de megválaszolható kihívás.

http://hirszerzo.hu/velemeny/2011/10/14/20111014_ciganyvita_magyar_kornelia

Nemrégiben, hosszú évek után először ismét sikerült ellátogatnom a budapesti Láthatatlan Kiállításra, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, akit izgat a létezésnek és a megismerésnek a megszokottól egészen eltérő módja. Aki nem ismerné: a kiállítás lényege, hogy a 8-10 fős csoportokra osztott vendégek egy vak vagy gyengénlátó „túravezető” segítségével botorkálhatnak végig egy olyan útvonalon, amely mindenki számára ismerős tereket (forgalmas utcát, konyhát, vagy éppen büfét) „jelenít meg” – teljes sötétségben, mindenfajta ­fényforrástól elzárva. Körülbelül úgy, ahogy a világ egy világtalan számára nap mint nap megjelenik: hangok, szagok és tapintható formák kusza sokaságaként, mindenfajta látható kép nélkül. Egyfajta társadalmi szerepcseréről van szó tehát; hiszen legtöbbünk jobbára olyankor érintkezik vak és gyengénlátó polgártársainkkal, amikor azok (egy útkereszteződésnél, a postán vagy a közértben) látó segítségre szorulnak. Itt azonban a látó válik igazán vakká, aki egy amúgy egészen egyszerű és bejárható terepen is szorongva elveszne, ha nem lenne ott tapasztaltabb – vak – kísérője, aki már hozzászokott, hogy más érzékszerveivel helyettesítse a látás adományát. Aki részt vesz ezen a rövid, mintegy egy órás túrán, biztos, hogy továbbra sem fogja tudni elképzelni, mit jelent látás nélkül leélni egy életet, vagy ami talán rosszabb: látóként megvakulni. Tapasztalatot szerezhet ugyanakkor arról a hirtelen rátörő pánikról és kiszolgáltatottság-érzetről, amely a „túra” kezdetén akkor is rátelepszik, ha egy percre sem feledkezik meg róla, hogy „vaksága” nem fog tovább tartani egy óránál. Arról, hogy milyen nehéz látás nélkül eligazodni a világban; nemhogy bevásárolni vagy zebrán átkelni – de akár csak megtalálni és becsukni egy közönséges ajtót. Ez pedig, akárhogy nézzük, hasznos tapasztalat. Nem csupán azért, mert a saját tapasztalat jó eséllyel erősíti az empátiát, a másik helyzetével való azonosulást; de azért is, mert sosem haszon nélkül való ráébredni olyasvalami értékére, aminek létezését magától értetődőnek vesszük.

Ez persze nem kulturális ajánló, hanem a politika elemzésével foglalkozó blog. Azonban, mint tudjuk, a politika természetéhez tartozik, hogy végső soron az élet minden területe érintkezhet vele, illetve a részévé válhat. Így a fent „reklámozott” kiállítás által nyújtott élmény is alkalmas arra, hogy segítse az olvasót egy kifejezetten politikai téma megértésében, illetve átérzésében. Intézetünk 2010 tavaszán, a választási rendszer reformjáról a Társadalom & Politika hasábjain zajló szakmai párbeszéd alkalmával érintőlegesen már kifejtette álláspontját a vakok és gyengénlátók demokratikus politikai jogainak csorbulásáról. Noha nem ez a kérdéskör, hanem a szisztéma választástechnikai részletei álltak akkori elemzésünk középpontjában, már akkor említést tettünk arról, hogy a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát érintő problémák súlyosan torzítják a magyar választási rendszer egészének demokratikusságáról, valamint a társadalmi szolidaritás mértékéről kirajzolódó összképet. Miről is van szó?

Nem tudom, olvasóink közül hányan gondoltak már bele abba, hogy egy erősen látássérült állampolgár hogyan adja le szavazatát választások, illetve népszavazás alkalmával. Tegyük fel, hogy a látásában sérült választó túlteszi magát azon, hogy a kampány jelentős részéből „kimaradt”, hiszen a szórólapokon, illetve interneten elérhető kampányüzenetek, programok nem jelennek meg Braille-írással, a pártok internetes oldalai pedig meglehetősen mostohán bánnak a vak látogatókkal. Reménykedjünk benne továbbá, hogy minden vak vagy gyengénlátó választónak volt a közelében olyan családtagja vagy barátja, aki felolvasta neki az aktuális szavazással kapcsolatos értesítéseket, és feltételezzük, hogy a nem akadálymentesített, illetve nehezen hozzáférhető szavazóhelyiségbe is épségben eljutottak. Itt merül fel az igazi probléma: hogyan válassza ki a választópolgár neki szimpatikus jelöltet vagy választ a szavazólapon, ha egészen egyszerűen egyetlen betűt sem tud elolvasni a lapon, de az iksz elhelyezésére szolgáló négyzeteket sem láthatja?

Szerencsére a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény nem feledkezett meg ilyen problémákkal küszködő honfitársainkról. A jogszabály rendelkezése szerint: „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti.” A rosszul vagy egyáltalán nem látók tehát családjuk vagy barátaik, illetve ezek hiányában a szavazatszámlálók segítségét vehetik igénybe. Itt mondtunk azonban búcsút a vak és gyengénlátó szavazók kapcsán a demokratikus választójog négy követelményétől: általánosságától, titkosságától, közvetlenségétől és egyenlőségétől. A szavazás folyamatába ugyanis egy vagy több közvetítő személy kerül, aki nem csupán tudomást szerez a leadott szavazat tartalmáról, de bizonyos körülmények között akár befolyásolhatja is azt. Persze jó érzés bízni az emberiség általános és őszinte jóságában, de talán azt sem lehetetlen elképzelni, hogy valamilyen oknál fogva (például eltérő pártpreferenciája okán) a „segítő” esetleg másik négyzet fölé vezeti a szavazó kezét, mint ahova az szeretné. Attól eltekintve, hogy a pártpreferencia magánügy, és sokan vagyunk olyanok, akik legközelebbi hozzátartozóinknak sem szívesen számolunk be döntésünkről, a látásában sérült szavazónak saját bizalmát, illetve jóhiszeműségét leszámítva nem lehet garanciája arra, hogy tollvonásával biztosan oda szavazzon, ahová szeretné.

Bár a nyilvánosságban sajnálatos módon elképesztően kevés figyelmet kaptak, a fenti kérdések jó pár éve napirenden vannak. Így a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége sorozatos kezdeményezései mellett említést érdemel, hogy 2009 májusában az állampolgári jogok országgyűlési hivatala külön vizsgálatban foglalkozott e problémákkal. Amint azt a jelentés már akkor is megfogalmazta, a fennálló helyzet több alkotmányos és demokratikus alapelvet, valamint hazai és nemzetközi törvényt, illetve kötelezettségvállalást is súlyosan sért: egyebek mellett az egyenlő, titkos és közvetlen választójog gyakorlásának jogát, a diszkrimináció tilalmát és az esélyegyenlőség elvét, így tehát a magyar alkotmányt (és a 2012-től hatályos Alaptörvényt), vagy éppen a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló és a magyar Országgyűlés által 2007-ben ratifikált ENSZ-egyezmény több pontját. Szabó Máté ombudsman ezért több ízben is kezdeményezte a megfelelő jogalkotási korrekció végrehajtását, és 2010 áprilisában népi kezdeményezés is indult a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát garantáló jogszabály-módosításért.

A probléma pedig egyáltalán nem megoldhatatlan, ráadásul több lehetőség közül is válogathatnánk. A legkézenfekvőbb persze Braille-írásos szavazólapok nyomtatása lenne, amint arra például Lengyelországban az idén októberben esedékes helyhatósági választáson először fog sor kerülni. Fontos kiemelni, hogy nem külön szavazólapok nyomtatásáról van szó, hiszen az eltérő formájú lapok (az adott szavazókör látássérült polgárainak arányától függően) megkülönböztethetőségük miatt sérthetnék a szavazás titkosságát, így csupán a probléma újratermeléséről, nem pedig megoldásáról beszélhetnénk. Az ideális megoldást az jelentené, ha minden szavazólapot eleve Braille-írással is nyomtatnák, vagy – ahogy azt 2009-ben az Országos Választási Iroda felvetette – a választó külön kérésére lehetne mellékelni a szavazólaphoz Braille-írásos sablonkeretet. Ez persze, amint azt aktuálisan a lengyel példa is mutatja, sajnos rendkívül költséges. Azonban egyrészt, a választások lebonyolítása költségvetési mértékkel mérve még így is elenyésző összeget tenne ki, másrészt, határozottan nem szerencsés, ha egy képviseleti demokráciában éppen a népakaratot közvetlenül megjelenítő és a rendszer egészének legitimitását adó választásokon próbálunk garasoskodni. Elsősorban nem a vakok, hanem a jelentős mértékben látáskárosult választópolgárok számára jelentene praktikusabb megoldást a Svájcban például bevett gyakorlatnak számító elektronikus szavazás, amelynek segítségével a látássérült szavazók (a mozgáskorlátozottakról nem is beszélve) otthonukból, vagy akár a világ bármely pontjáról is leadhatják szavazatukat.

Persze amikor a választási rendszer reformjáról van szó, elsőként többnyire nem ezek a problémák szoktak eszünkbe jutni. Fent említett, 2010-es állásfoglalásunkban, amellett, hogy maradéktalanul támogattuk a HVG és a Medián közös, 2009. márciusi reformjavaslatát, mi magunk is elsősorban a választások örök rákfenéjévé vált ajánlási rendszer megváltoztatását (a kopogtatócédulák helyett a kauciós rendszer bevezetését), a kampánycsend intézményének szűkítését vagy eltörlését sürgettük, és csak terjedelmi okokból nem foglalkoztunk a felfoghatatlanul képmutató és korrupt párt- és kampányfinanszírozás kérdéskörével. Emlékezhetünk arra is, hogy a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok választójoga mennyivel „forróbb” ügynek számított annak idején, holott létszámában jóval csekélyebb kört érintett (ma 40-50 ezer regisztrált látássérült él hazánkban, amihez érdemes hozzávenni, hogy a látók közül évente 5-6 ezren vakulnak meg; ezzel szemben a 2010-es országgyűlési választások második fordulóján összesen 2885 személyt vettek névjegyzékbe a magyar külképviseleteken). Egy permanens jogsértés létét azonban soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni.

Tény mindenesetre, hogy a látásukban sérült magyarok egyáltalán nem elhanyagolható méretű csoportja minden egyes szavazás során súlyos és indokolatlan diszkriminációt kénytelen elszenvedni. Ez, ha a voksolások eredményeit feltehetően nem befolyásolja is, lényegében másodrendű állampolgárokká minősíti ezeket a választókat, akiknek akkor sincs lehetőségük közvetlenül és titkosan szavazni, ha valamiért nagyon szeretnék, annak ellenére sem, hogy ennek technikai feltételei hiánytalanul adottak. Az előttünk álló nagy választásireform-csörték előkészületei közben talán ezzel is érdemes foglalkoznunk egy keveset.

Mára már fővárosi politikai üggyé duzzadt Kertész Ákos ügye, aki múlt héten az Amerikai Népszavában értekezett a magyarok genetikai alkatáról és kollektív bűneiről. Jól látszik, hogy az író, amellett, hogy valószínűleg soha nem látott olvasottságot hozott a ma már csak vegetáló online lapnak, leginkább azok számára halmozott fel bőséges muníciót, akiknek a legkevésbé állhatott szándékában: a zsidókat és a baloldalt általában „magyargyűlölettel” és kettős mércével vádoló szélsőjobboldal számára.

Persze elkezdhetnénk elmélkedni arról, hogy az írók prófétai dühének, a nemzet ostorozásának hatalmas hagyománya van a magyar irodalomban, Berzsenyitől Adyn vagy Szabó Dezsőn keresztül Németh Lászlóig.  „Rút sybaríta váz”, „helótái puhult latroknak” – ugyancsak nem éppen hízelgő jellemzés a nemzetről és az országról, mégis, az említett nevekkel kapcsolatban ma már senkinek sem jut eszébe nemzetietlenségről, magyargyűlöletről beszélni. A nyílt levél, különösen, ha író írja, persze irodalmi szöveg, és mint ilyen, sajátos térben értelmezendő. Ezt egy újságírónak vagy egy politikai elemzőnek el kell fogadnia. A levél írója viszont arról nem feledkezhet meg, hogy az irodalmi szövegnek is lehet és van is politikai dimenziója, különösen egy a második világháború előttitől egészen eltérő kulturális kontextusban, és különösen akkor, ha amúgy kifejezetten politikai állásfoglalásról beszélünk. Egyébként úgy tűnik, az Amerikai Népszavával ellentétben Kertész Ákos maga sem próbálkozik a „nem politikai szöveg, hanem irodalom” argumentumra épülő önvédelemmel, ehelyett egészen meglepő és talán kommentárra sem szoruló érvvel vágott vissza bírálóinak: nem kérhetik számon rajta itthon, amit az Amerikai Népszavának írt.

Most érkeztünk el a valódi problémáig. Egy a magyar politikai arénából szinte tökéletesen hiányzó attitűdről van szó; a szavakért történő önkéntes és felnőtt felelősségvállalás teljes hiányáról. Ennek vélhetően oka lehet a magyar közélet sokat emlegetett kiélezettsége, a politikai „másik” folyamatos, infantilis diabolizálása. Ahol nincs ellenfél, csak ellenség, mint már jó ideje hazánk közéletében, ott nincs helye a „rendezett visszavonulásnak”. Valamiért nem lehet megállni, és emelt fővel azt mondani: hibáztam, és mindenkitől elnézést kérek, akit esetleg megbántottam. A tévedés beismerésének a magyar politikában valamiért egzisztenciális és morális tétje van. Jól láthattuk ezt számtalan védhetetlen politikusi megnyilvánulás utólagos kommunikációja esetében, Havas Szófiától Molnár Oszkárig. Ezért hozakodhat elő Kertész Ákos olyan érvvel, amelynek képtelenségét ő maga is belátná, ha mondjuk Novák Előd hangoztatná, miután kifejtette véleményét a holokausztról, például a Hamsahri című iráni napilapnak.

Persze az külön kérdés, hogy a magyar közélet mihez kezd Kertész Ákos vállalhatatlan eszmefuttatásával. A magam részéről nem hiszem, hogy az ominózus gondolatokat meg lehetne védeni pusztán a jobboldal vélt vagy valós bűneinek puszta felsorolásával; nem nevezhető érvnek az, hogy „amit nekik szabad, azt nekünk is”. Ugyanígy azt sem gondolom, hogy a szólás és a lelkiismeret szabadásába belefér, hogy valakin számon kérjük a nemzeti lojalitást, a hazafiság tüntető kinyilvánítását. A demokrácia azért (is) jobb a diktatúránál, mert az embernek joga van a nyilvánosság előtt is ostobaságokat beszélni, és jó esélye van rá, hogy ostobaságát nem fogják büntetőjogi eszközökkel szankcionálni. Ha az ember beleássa magát a holokauszttagadás büntethetőségéről szóló elméleti vitákba, éppen erre az érvre talál a szólásszabadság ilyetén korlátozásával egyet nem értők oldalán: egy demokráciában visszás, ha valakit akármilyen bugyuta meggyőződéséért citálnak bíróság elé, illetve akármilyen sötét gondolatokért ítélnek pénz-, illetve börtönbüntetésre. A többnyire liberálisként emlegetett álláspont szerint „gondolatbűn” nem létezik mindaddig, amíg egy kijelentés nem hozható közvetlen oksági összefüggésbe egy azt követő erőszakos cselekménnyel. Ami persze nem azt jelenti, hogy a gyűlöletbeszéddel nem szabad vagy nem lehet mit kezdeni.

A felelősségnek ugyanis nemcsak büntetőjogi oldala van. Sőt, hadd legyek kissé demagóg: régen rossz, ha valaki a felelősségnek csak a jogi oldalát látja. Különösen Kertész Ákosnak kell tisztában lennie azzal, hogy az írott szónak súlya van, amelyért az író morális felelősséggel tartozik. Ezt a morális felelősséget kell viselnie most, amikor kevés kivétellel, a mérsékelt jobboldaltól a baloldalig ítélik el nehezen védhető levelét (a szélsőjobboldal menetrendszerű bornírt zsidózását hadd említsem itt csak zárójelben).

Kertész Ákos arról nem vesz tudomást, hogy gondolatmenete pontosan ugyanazt a logikát követi, amelyet általában mindenfajta általánosítás, legyen szó cigányellenességről, antiszemitizmusról, iszlámellenességről vagy éppen homofóbiáról. Ez a logika szükségszerű és kollektív, gyakran morális tartalmú tulajdonságokkal ruházza fel egy csoport minden tagját, ami által végső soron az egyéni szabadságot és felelősséget tagadja. Hiszen ha a magyar „genetikusan” alattvaló, „moslékzabáló”, irigy és gyilkos, az két következménnyel jár: egyrészt, szükségszerűen jellemez minden magyart, függetlenül személyiségétől és egyéni döntéseitől, másrészt és éppen ezért, felmenti a teljes értékű emberi léttől elválaszthatatlan erkölcsi felelősség alól. És ez nemcsak a megbélyegző kategóriákra vonatkozik, hanem bármilyen kollektív vonás tulajdonítására. Ha azt állítom, hogy a magyarra, a cigányra vagy a zsidóra általában jellemző a szorgalom, a tehetség, a jóindulat, azzal csupán a rasszizmus logikáját fordítom ki, és elveszítem a kognitív alapot a rasszisták megbélyegzésére. Hiszen érvelésem nem logikáját tekintve különbözik a másikétól, csupán annyiban, hogy a szóban forgó csoportot „szeretem”. Márpedig innentől fogva nem tagadhatom el a másik jogát arra, hogy ugyanazt a kollektív entitást „ne szeresse”, hiszen a szeretet szubjektív kérdés. A probléma lényegét vétem el, ha mégis ezt teszem, mivel a csoportellenes gyűlölet, annak ellenére, hogy súlyos erkölcsi következményeket hordoz, elsősorban nem morális, hanem ismeretelméleti probléma.

Nem vagyok pszichológus, de ismert és józan paraszti ésszel is átlátható, hogy az emberi agy a valóság értelmezése során ösztönösen általánosítások segítségével rendezi, teszi átláthatóvá a sokszínű valóságot. A kisgyerekeknél például természetes, hogy egy csoport egyetlen tagját a csoport egészének reprezentánsaként értelmezi; ezért ha mondjuk a család gyermekorvosa éppenséggel egy idős férfi, sokáig élhet abban a hitben, hogy csak idős férfiak lehetnek orvosok. A probléma ott kezdődik, amikor valaki felnőtt korára sem jut el odáig, hogy saját ösztönös általánosításaira kritikával tekintsen. Ha érett fejjel sem fogad gyanakvással minden olyan kijelentésre, amely „a” magyarokról, vagy „a” kínaiakról állít valamit. Ami egy gyermek vagy egy önreflektív hajlamokban nem bővelkedő felnőtt esetében megbocsátható, vagy legalábbis érthető, az a politikáról gondolkodó közíró esetében szimpla intellektuális igénytelenség.

A Wikileaks jelensége általában, de a szűkebb konkrét helyzetre vonatkozóan is a maga pőre valójában mutatja meg a politikát: a „valóság” leleplezése nyomán feltárul a kínzó kérdés, hogy vajon szükséges része-e a hazugság a hatalom és a politika szempontjából. Szükségszerű-e, hogy a kampányban hazudjanak a politikusok, hogy aztán kormányon egészen máshogyan irányítsák az országot?

A válasz elsőre talán egyértelműnek tűnhet, hiszen a jólneveltség és a „természetes” etika azt diktálja, hogy elítéljük azt, aki hazudik. Max Weber azonban már közel száz éve rámutatott arra, hogy a politikai cselekvés etikai megítélése szükségszerűen különbözik a mindennapi emberi tettekéitől. Nem azért, mintha a politikusok az örök morális törvények felett állnának, hanem mert a politikában nem a jó szándék a végső mérce és a siker kritériuma, hanem a tervek megvalósíthatósága és az intézkedéseknek a politikai közösség egészét érintő következményei. A politikust az a felelősség terheli, hogy nem elég nemeslelkűnek lennie és általa helyesnek vélt célokat megfogalmaznia, de ezeket meg is kell valósítania, a számára rendelkezésre álló eszközök segítségével. A politikus cselekedeteit ezért Weber kifejezésével – felelősségetikai szempontból célszerű vizsgálni, akkor is, ha az élet legtöbb területén a szándék- vagy érzületetika az érvényes mérce.

Mindez ugyanakkor cseppet sem menti fel a hazugságon kapott politikust. A nyilvánosságban ugyanis csak a természetes etika elvárásai mentén ítélhetünk meg egy politikust. Ha a választópolgár hazugságon kapja választott politikusát – akár a Wikileaksen megjelenő titkos nagyköveti aktáján, akár egy lehallgatott beszéd nyilvánosságra kerülésének köszönhetően –, természetes, ha ennek nyomán akár a bizalmát is megvonja tőle. Nem cél (nem is lehet az), hogy olyan világban éljünk, amelyben az emberek/választópolgárok tudatosan megkülönböztetik az érzületetikát a felelősségetikától, és e distinkció alapján ítélik meg választott képviselőik politikai tevékenységét.

A konkrét helyzetre az előbbi teória szintén igaz: a miniszterelnök nem várhatja el, hogy azok, akik a kampányban elhangzott ígéretei miatt szavaztak rá, Wikileakses lelepleződése után majd felelősségetikai megfontolásból felmentik őt. Az iratok keletkezésének idejében nyilvánvalóan nem is azzal a tudattal mondta Orbán Viktor nagyköveteknek, hogy mondatai valamikor nyilvánosságra kerülnek, hiszen az politikai öngyilkosság lett volna. A szándék feltehetően az volt, hogy a nagyköveteken és politikai döntéshozókon keresztül megnyugtassa a piacokat és a befektetőket: felelősebb gazdaságpolitikára készül, mint ami az ellenzéki retorikából kiolvasható.

Olvasva számos neves jobboldali közgazdász gazdaságpolitikai kritikáját, amelyek burkoltan vagy kevésbé burkoltan valamilyen fordulatot sürgettek, azon tűnődtem, vajon ezek a hangok mennyire találnak megértő fülekre a kormányon belül. Ezért is volt különösen izgalmas Orbán Viktor tegnapi bejelentése, amely talán egy csendes, ám annál drasztikusabb változás előjele lehetett. De melyek is voltak a kritizált elemek, és mit mondott a miniszterelnök?

Critical Mass

Mellár Tamás a Magyar Nemzet augusztus 26-i számában arról értekezett a hónap elején napvilágra került kedvezőtlenebb makrogazdasági adatok láttán, hogy a kormány által folytatott gazdaságpolitika lényegében megbukott. Úgy vélte, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium által folytatott gazdaságpolitika a kezdetektől fogva bukásra volt ítélve, ezért az egyetlen jó megoldás csak egy teljes gazdaságpolitikai fordulat lehet. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, Chikán Attila még augusztus 22-én, az Origo hasábjain rendkívül élesen fogalmazott. Egészen pontosan kijelentette: „Az a fajta gazdaságpolitikai hitvallás, amelyet Matolcsy György képvisel és őszintén mondom, nem tudom, kik állnak még mögötte, és ami szerint a belföldi kereslet erősítésével kell építeni a növekedést, ez egy olyan kis, nyitott gazdaság esetén, mint a magyar, szinte tankönyvszerűen megvalósíthatatlan.” De mi is a probléma a gazdaságpolitikával? A magyar költségvetés strukturális problémákkal küzd, amelyeket a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításával sikerült időben eltolni. A hiánycél és az államadósság csökkenő pályán tartásához a kabinet szerint beinduló gazdasági növekedésre van szükség. A belső fogyasztás azonban nem pörgött fel kellőképpen, egyszerűen azért, mert akinél érdemi megtakarítást jelentett az adócsökkentés, az vagy hiteleket törlesztett, vagy pedig félretett. A másik fő gond, hogy a gazdasági növekedést húzó exportnak is elég borúsak a kilátásai. Egyik fő kereskedelmi partnerünknél, Németországban megállt a növekedés, a második negyedévben mindössze 0,1 százalékkal nőtt a gazdaság. A végeredmény pedig az, hogy keletkezett egy jelentős lyuk a költségvetésünkben, amelyet most hirtelen be kellene foltozni. Ezt természetesen meg lehet csinálni bizonyos tételek megnyirbálásával, de ez egyszerűen semmit sem változtat a költségvetés rossz szerkezetén, a felelőtlen költekezésen. Mert mi lesz, ha elfogy az államosított nyugdíjvagyon? Talán erre kaptunk választ Orbán Viktortól?

Bűnbánat?

A miniszterelnök kijelentései nem okoztak különösebb meglepetést, a válságretorika, a szuverenitásért való küzdelem, a felvázolt nemzetközi helyzet nem új keletű a Fidesz kommunikációjában. Egy dologban azonban fel lehetett fedezni újdonságot. A kormányfő ugyanis szólt arról is, hogy a jövő évi költségvetés tervezésekor már nem az lesz a kérdés, hogy honnan vegyen el az állam 2-3 százalékot, hanem, hogy honnan vonuljon ki teljesen. Ez pedig előrevetíti, hogy a kormány komoly érdeksérelmekkel járó reformokba kezdhet a kisebb állam megvalósítása érdekében, melyet korábban az SZDSZ  is erőteljesen favorizált. Talán mégis van abban valami, amit egy barátom mondott még a 2010-es választások után, hogy az Országgyűlésben a legliberálisabb párt rendelkezik kétharmados többséggel. De valóban megvalósulhat-e a gazdaságpolitikai fordulat? Igen, kétféleképpen (persze kommunikációs szempontból nyilván nem). Vagy a kizárólag bevételnöveléssel fenntartott költségvetési egyensúly helyett alapvetően kiadáscsökkentésre építő egyensúlyjavítással (ami többé-kevésbé szakmai konszenzus is), vagy pedig a felsőbb jövedelemkategóriát megcélzó adóemeléssel, illetve új adók kivetésével. Az elmúlt napokban ez utóbbira is érkezett javaslat. Pálffy István vetette fel egy, a gazdagokkal megfizetendő átmeneti különadó ötletét. Ha ez megvalósulna, azzal a kormány lényegében beismerné, hogy eddig folytatott gazdaságpolitikája kudarc volt. Igazi 22-es csapdája. A gazdagok megadóztatása mindig jó üzenet, ehhez viszont egy zászlóshajót kellene felrobbantani. E nélkül viszont marad a kiadáscsökkentés.