progresszista

2012. szeptember 18-án, a választási eljárásról szóló törvénytervezet benyújtásának napján a Magyar Progresszív Intézet gyorselemzésben értékelte a régóta várt szöveget. A tervezetet vegyes érzelmekkel fogadtuk, mivel abban – a régóta beharangozott, a szakma nagy része által aggályosnak, ráadásul teljességgel feleslegesnek tartott előzetes választási regisztráció szabályozása mellett – kifejezetten előremutatónak tűnő újdonságok is szerepeltek. Ez utóbbiak közé soroltuk például az ajánlószelvények és a kampánycsend kiiktatását a rendszerből, azzal a megszorítással, hogy előbbiek helyett talán korrektebb, kevésbé manipulatív lépésnek tűnt volna például a kaució bevezetése (ehelyett, mint ismert, az egységes jobboldal szempontjából kedvezőbb, míg az amúgy is fragmentált baloldalt várhatóan tovább aprózó, gyakorlatilag végtelen számú jelölt indulását lehetővé tevő megoldás került a törvénytervezetbe). A fenti példákon kívül külön is említést tettünk egy további, intézetünk által is évek óta szorgalmazott reformról: a vakok és gyengén látók választójogi egyenlőségének régóta esedékes megoldásáról. Miről is van szó?

Mint azt már 2010-ben, majd egy évvel később is megírtuk, a választási eljárásról szóló, jelenleg még hatályos 1997. évi C. törvény (Ve.) részletszabályozásainak hiányosságai olyan demokratikus defektust okoztak, amelynek következtében több tízezer választópolgár jogai sérültek az egyenlő és titkos választójog gyakorlásával összefüggésben. A probléma alapvetően két részből áll. Az első a választási kampány során releváns információkhoz való egyenlő hozzáférés kérdését érinti. A szabályozás mindeddig egészen egyszerűen nem volt tekintettel a látásukban korlátozott választópolgárokra (egyébként a hallássérültekhez hasonlóan); a pártok és jelöltek kampányüzeneteik célba juttatásakor ennek megfelelően szóróanyagaikat, illetve internetes megjelenéseiket nem tettek elérhetővé olyan, hazánkban is jól ismert és másutt már bejáratott eszközökkel, mint a Braille-írásos szórólapok célzott postázása vagy a weblapok vizuális akadálymentesítése. De, míg ezt az esélyhátrányt kellő találékonysággal (nem vizuális információforrások fokozottabb igénybevételével) akár – legalább részlegesen – egyedül is le lehet küzdeni, a látásukban korlátozott választók elkerülhetetlenül külső segítségre voltak utalva a szavazáshoz nélkülözhetetlen választási értesítő elolvasásában. Ezek a problémák még „csak” az esélyegyenlőséget érintették, a választási eljárási szabályozásnak a vak, illetve gyengén látó polgártársaink szavazására vonatkozó pontjai azonban ennél is súlyosabb jogsérelmet okoztak.

A Ve. szerint ugyanis „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti”. Vagyis a látásukban korlátozott választóknak eddig egészen egyszerűen nem volt lehetőségük arra, hogy – a látókhoz hasonlóan – „a szavazófülke magányában” nyilváníthassák ki választói akaratukat. A külső segítségre való rászorultság nemcsak a szavazás titkosságát sértette (márpedig tudjuk, hogy Magyarországon sokaknál hagyományosan érzékeny magánügynek számít a pártpreferencia), de lehetőséget biztosított a látássérültek szavazatával való visszaélésre is. Hiszen ki garantálhatta e választóknak, hogy segítőjük vagy segítőik minden kétséget kizáróan oda húzzák be az ikszet, ahová kell?

Ezek a visszásságok, amint arra az érintett érdekképviseletek és jogvédők mellett az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is több ízben felhívta a figyelmet, nemcsak az Alkotmányt sértették súlyosan, de számos, Magyarország által is ratifikált nemzetközi szerződést is, nem mellesleg pedig morális és demokratikus szempontból is tarthatatlanok voltak. Ezen a helyzeten fog változtatni a választási eljárásról szóló új törvény. Röviden összefoglalva: a tervezet egyrészt lehetővé tenné, hogy a látássérült választók Braille-írásos választási értesítő megküldését igényelhessék, másrészt hogy Braille-írásos szavazósablon segítségével, egyedül adhassák le szavazatukat (a szavazatszámláló bizottság tagjai eszerint csupán annyit tennének, hogy előzetesen a sablonba helyeznék a szavazólapot).

Ezt önmagában továbbra is méltánylandó és támogatásra igencsak méltó változtatásnak tartjuk. Az örömbe azonban – akárcsak az ajánlási rendszer átalakítása kapcsán – itt is üröm vegyül, méghozzá nem is kevés. Amint ugyanis Verdes Tamás nemrégiben megjelent írásában éles szemmel felhívta rá a figyelmet: amit a jogalkotó az egyik kezével adna, a jelen állás szerint a másikkal rögtön vissza is venné. A jogvesztő hatályú határidőhöz kötött előzetes választási regisztráció szabályozása ugyanis nem tartalmaz olyan külön szabályokat, amelyek – a választójog gyakorlásához hasonlóan – lehetővé tennék a szóban forgó szavazói csoport megfelelő tájékozódását. Vagyis a tervezet nem írná elő, hogy a regisztrációhoz szükséges értesítőket szükség esetén Braille-írással postázzák, arról nem is beszélve, hogy a feliratkozásnak még az összes többi állampolgár számára is nehézkes folyamata halmozottan megkeseríti majd a vakok és gyengén látók életét, akik szükségképpen mindig jóval több akadállyal szembesülnek a bürokratikus ügyintézés során.

Mindez teljes joggal háborítja fel Verdes Tamást, aki szerint a törvénytervezet jelenlegi formájában „hallatlan cinizmusról” tesz tanúbizonyságot. A magunk részéről – ismerve a jogalkotásnak a 2010-es parlamenti rohammunka óta erősen és tartósan amortizálódott minőségét, illetve megszokottá vált előkészítetlenségét – inkább hajlunk arra, hogy figyelmetlenségből elkövetett mulasztásként tekintsünk a kifogásolt problémákra. Az könnyen belátható, hogy az előzetes regisztrációval a kormány elsősorban saját elkötelezett támogatói szavazatainak súlyát szeretné növelni, illetve az el nem kötelezett, a rendszerben komoly bizonytalansági tényezőt jelentő több mint négymillió választó jelentette bizonytalansági faktort csökkenteni. A regisztrációs kényszer ráadásul azok közül is sokakat távol tarthat majd a szavazóhelyiségektől, akik éppenséggel nem a kormány gazdaság-, adó- és társadalompolitikájának nyertesei (elszegényedett, gyenge infrastruktúrájú kistérségek alacsony mobilitású, kiváltképp roma lakói). Azt azonban kevésbé hisszük, hogy a jogkorlátozó akciónak kifejezetten direkt célpontjai lennének a vakok és gyengén látók, akiknek esetlegesen egységes vagy dominánsan egyirányú pártpreferenciáira vonatkozóan semmiféle empirikus adat nem áll rendelkezésünkre, és valószínűleg a kormánypártokéra sem. Ennek alapján vállaljuk a naivitás gyanúját, és az utolsó pillanatig reménykedünk benne, hogy a jogalkotó a bírálatok hatására elvégzi a megfelelő módosításokat. Ezzel elkerülhetné a vakok és gyengén látók (és rajtuk kívül számos további fogyatékkal élő magyar polgár) jogsérelmének újfajta intézményesülését – igaz, magával az előzetes regisztrációval kapcsolatban eddig felmerült számtalan kérdésre még így sem adna választ.

Jól látható ugyanis – a fogyatékkal élők helyzete a sokadik példa a sorban –, hogy ez az intézmény, miközben kormányoldalon egyre abszurdabb próbálkozásokat láthatunk a döntés igazolására, jóval több aggályt vet fel, mint azt elsőre láttuk. Alkotmányosat – amennyiben a lépés mögött a választók közötti, a választójog általánosságát és egyenlőségét aláásó intézményes különbségtétel szándéka gyanítható. Demokratikusat – amennyiben, míg a demokratikus társadalmakban világszerte az állampolgári részvétel minél szélesebb körű kiterjesztésére jelenti az egyik legfontosabb célt, hazánkban a jogalkotó a részvétel jelentős mértékű szűkítésére tesz nagy energiákat felőrlő és saját táborában is népszerűtlen lépéseket. Racionálisat – amennyiben nemhogy „regisztrációs kényszerről” nem beszélhetünk (erre vonatkozóan továbbra sem hallhattunk eddig komolyan vehető érvet), de az eddig jól működő passzív regisztráció felváltása felesleges költségeket és a bürokrácia további burjánzását implikálva jóval nehézkesebb és a választók mindennapjait megnehezítő rendszert hozna létre. És a sort még hosszan folytathatnánk.

Összességében elmondható: ha az ajánlószelvények rendszerét és a pártfinanszírozás képmutató, normasértésre ösztönző gyakorlatát az előző választási rendszernek a mindenkori választások demokratikus legitimitását is gyengítő rákfenéjének tartottuk, az új szabályozás legsúlyosabb gyengesége minden kétséget kizáróan az előzetes regisztráció. Igaz, egyre több felmérés utal arra (legutóbb az Ipsosé), hogy legalább a kormány vélhető célja teljesülhet, és az intézmény valóban nagyobb arányban fogja kiiktatni a Fidesz–KDNP-vel nem szimpatizáló választókat. A kérdés csak az: valóban megér ez ennyit?

Az elmúlt heteknek-hónapoknak a választási reformról szóló nyilvános elemzéseiben az egyik leggyakrabban elhangzott figyelmeztetés így hangzott: „Erről még csak híreket olvastunk, nem tudunk semmi konkrétat. Várjuk meg a konkrét tervezetet!” Hát most megérkezett.

A mai napon Lázár János, Kósa Lajos és a KDNP részéről Dr. Vejkey Imre benyújtotta a parlamentnek az új választási eljárásról szóló törvényjavaslatot. Ezzel persze nem érnek véget a tervezetről szóló viták és csatározások, akkor sem, ha borítékolható, hogy a Fidesz-KDNP számára fontos pontokon már nem várhatunk komolyabb meghátrálást. Első pillantásra a legfontosabb változások a következők:

1. Lesz előzetes regisztráció. A szavazópolgárok aktív részvételén alapuló választói nyilvántartás feleslegességéről a magyar helyzetben, valamint a demokratikus részvételre gyakorolt káros hatásáról már számos helyen nyilatkoztunk, és azóta sem hangzott el egyetlen komoly szakmai érv sem a bevezetése mellett. Bár a korábbi 50, illetve 30 napos jogvesztő határidőkhöz képest (de csakis azokhoz képest) a regisztrációnak a választás napja előtti 15 napon való lezárása kifejezetten örvendetes eredménynek tűnik, a nemzetközi tapasztalatok szerint egy ilyen időbeli távolság is számottevő (akár százezres nagyságrendű) mértékben csökkentheti a választási részvételt, különösen a pártok iránt el nem kötelezett szavazókét. Ez azért sem problémamentes, mert továbbra sem indokolja semmi, miért ne lehetne – például az oly sokat hivatkozott Egyesült Államok mintájára – a szavazás napján is biztosítani a feliratkozás lehetőségét (leszámítva persze a „nem tudatos” szavazók kiszűrésének alkotmányjogilag védhetetlen, ráadásul ilyen eszközzel megvalósíthatatlan célkitűzését). Ráadásul a jogszabály-tervezet jelenlegi formájában további alkotmányjogi aknákat is rejt, amennyiben például első ránézésre az országgyűlési választásokon való regisztráció elmulasztását a következő három év összes időközi vagy előrehozott választásából való kizárással büntetné. Pozitív végkifejlet azonban a korábbi vitákhoz képest, hogy a tervezet a személyes, a levélbeni és az elektronikus feliratkozást is lehetővé tenné.
2. A regisztráció érdekében lesz Alaptörvény-módosítás is. Érdekesség és a jogállamiság sajátos (a 98%-os különadó bevezetésére vagy a bírák nyugdíjkorhatárának csökkentésére emlékeztető) értelmezéséről tanúskodik, hogy a jogalkotó nem az Alaptörvényhez igazítja a készülő jogszabályt, hanem fordítva: az Alaptörvény (pontosan annak alkotmányos rangra emelt átmeneti rendelkezéseinek) módosításával próbálja kihúzni az egyébként majdan általa kezdeményezendő alkotmánybírósági normakontroll méregfogát. Persze – kiindulva az Alkotmánybíróság újabb, a kormánytöbbség ellen saját alkotmányos fegyverét fordító gyakorlatából – így is érhetnek még bennünket meglepetések.
3. A választási eljárásról szóló törvény 2010-ben elfogadott módosításához képest, amely 72-ről 60 naposra rövidítette a kampányidőszakot (vagyis a választások kiírásától az – akkor még létező – első fordulóig tartó időszakot), az új rendszerben alkalmasint a korábbinál is hosszabb, 70-90 napos kampányra számíthatunk.
4. Az ajánlási rendszer átalakítása. Képviselőjelöltté 2014-ben mégsem 1000 hiteles ajánlószelvény felmutatásával válhatnak az aspiránsok, hanem elég lesz 200 aláírást összegyűjteniük, miközben ráadásul egy választópolgár egyszerre akár több jelöltet is ajánlhat (erről és a következő pontról alább bővebben szólunk). Az aláírásgyűjtésre összesen 11 nap áll majd a jelöltek rendelkezésére.
5. Megszűnik a kampánycsend. Ennek időtartamát egyébként már a választási eljárást jelenleg szabályozó 1997. évi C. törvény 2010. júniusi felülvizsgálatakor jelentősen csökkentették (míg korábban már a választást megelőző napon is tilos volt kampánytevékenységet folytatni, a korlátozás a jelenleg hatályos rendelkezés szerint csak a választás napján, 0-tól 19. óráig érvényes). 2014-től azonban a választás napján sem lesz tilos a – persze kizárólag regisztrált – választók mozgósítása.

Bár, amint az a fenti felsorolásból is látszik, a jogszabály-tervezetnek számos aggályos, illetve a demokrácia elmélyítését kifejezetten nem szolgáló pontja van, külön örömünkre szolgál, hogy kiemelhetünk három olyan változást is, amely a Magyar Progresszív Intézet már több mint két év óta hangoztatott javaslatainak irányában eredményez elmozdulást a választási eljárás szabályozásában. 2010-ben, még a kormányváltás előtt több kollégánkkal együtt a Társadalom & Politika című folyóirat tematikus számában összegeztük a választási reform általunk kívánatosnak tartott irányait és tartalmi elemeit. Ebben – a szakma túlnyomó részével egyetemben – határozottan sürgettük a választási rendszer egyik legsúlyosabb betegségének tartott, a személyes adatokkal való visszaélés és a korrupció melegágyának számító, az ajánlószelvény-gyűjtésen alapuló ajánlási rendszer átalakítását és lehetőség szerint a kauciós rendszerre való áttérést. Ha a Fidesz-KDNP jól felfogott érdekében az utóbbi megoldás helyett az amúgy is fragmentált baloldal szavazatait potenciálisan tovább aprózó ajánlóíves szisztémát választja is (ami álláspontunk szerint az aktuális versenyesélyek közvetett, de morálisan nem éppen kifogásolhatatlan manipulálásának gyanúját veti fel), a gyűlöletes ajánlószelvények kiiktatása már önmagában is konfettiesővel ünnepelendő fejlemény lenne.

Hasonlóképp üdvözöljük a kampánycsend intézményének eltörlését is. Nemcsak a gyakorlati szempontok miatt, amiért a legtöbb kolléga; vagyis azért, mert az internet korában betarthatatlan, és csak arra jó, hogy a szavazások vége után is felesleges kérdőjeleket vessen fel a választás tisztaságát illetően. De azért is, mert a mögötte húzódó „filozófiát” a magunk részéről elhibázottnak, demagógnak, összességében teljességgel tévesnek tartjuk. Két évvel ezelőtti véleményünk e téren semmit sem változott: a kampánycsend, az úgynevezett „gondolkodás napjának” intézménye „nem minden alap nélkül értelmezhető úgy, mintha a jogalkotó a választópolgárt nem tartaná szellemileg érettnek arra, hogy intenzív politikai benyomások hatása alatt képes legyen felelős és átgondolt döntésre – ez pedig nemcsak az emberről, de a demokratikus politika természetéről alkotott előfeltevéseire sem a legjobb fényt veti. A demokráciának nem tehertétele, hanem lényegi eleme a konfliktus, a politikai alternatívák és vélemények versengése, ütközése”.

De nem tagadjuk, e két újdonság mellett a legjobban régi szívügyünk napirendre vételének örülünk: vagyis a vakok és gyengénlátók szavazati jogával kapcsolatos egyenlőtlenség felszámolására irányuló szándék megjelenésének. A problémával annak idején nemcsak a már idézett tanulmányban, de ezen a blogon, külön bejegyzésben is foglalkoztunk (a részletekről ld. ott). A mostani törvényjavaslat 168. §-ának (2) bekezdése szerint „…a látássérült választópolgár braille írással (sic!) ellátott szavazósablont vehet igénybe a szavazás segítése céljából. A szavazatszámláló bizottság a választópolgár szavazólapját belehelyezi a szavazósablonba, és így adja át a választópolgár részére. A szavazást követően a választópolgár a szavazólapot kiveszi a szavazósablonból, borítékba helyezi és az urnába dobja, a szavazósablont visszaadja a szavazatszámláló bizottságnak.” Ugyancsak a látássérültek helyzetét könnyítené, konkrétan a közérdekű információkhoz való hozzáférésük egyenlőségét erősíti majd a Braille-írásos értesítők kiküldése és néhány további a fogyatékkal élők választójogának gyakorlását segítő rendelkezés is (97. §).

Azt kell mondanunk: ha a jogalkotónak egyelőre nem sikerült is elsajátítania a „Braille-írás” szó helyes írásmódját, maga a törekvés teljes szívvel támogatandó; majdani elfogadása pedig a magyar választási rendszer régi demokratikus adósságát törlesztheti. Bár a viták kereszttüzében várhatóan elsikkad majd ez a minden kétséget kizáróan pozitív újítás, csak megismételhetjük, amit majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt is leírtunk: „egy permanens jogsértés létét (…) soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni”.

Vannak esetek, amelyek kapcsán akkor sem tekinthetünk el a morális kérdésektől, ha egyébként politikai folyamatok megértésére és a „nagypolitika” sajátos szempontjainak értő követésére törekszünk. 2004-ben jogerős ítélet szerint egy – történetesen azeri – szélsőséges nacionalista előre megfontolt szándékkal, embertelen brutalitással meggyilkolta – történetesen örmény – hallgatótársát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában. A gyilkosság a magyar Büntető Törvénykönyv alapján a legsúlyosabb bűncselekmények egyike, ezért a magyar bíróság három évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a tettest. Az elítélt gyilkost tegnap a magyar hatóságok kiadták Azerbajdzsánnak, ahol ennek nyomán azonnal elnöki kegyelemben, majd katonai előléptetésben részesült. Ramil Szafarov azóta is szabadlábon élvezi a nemzeti hősnek kijáró legmagasabb tiszteletet és szeretetet. Röviden összefoglalva: valaki aljas indokból elkövetett egy gyilkosságot, amelyet – néhány év börtönt leszámítva – következmények nélkül megúszott, sőt ünnepelt ikonként térhetett vissza hazájába. Minimális erkölcsi érzékkel bíró ember nehezen léphet túl ezen a tényen, ezért a felháborodás minden további értelmezés és a racionális megértés szándéka mögött szükségszerűen ott lebeg. E felháborodás híján minden elemzés a legmélyebb nihilizmus posványában tapicskol.

Mindezek leszögezése után és folyamatos szem előtt tartásával, természetesen naivitás lenne eltekinteni az ügy „száraz” politikai dimenziójától. Elképzelhető (és az állítólagos magyar-azeri titkos tárgyalásokról kiszivárgott, egyelőre minden kétséget kizáróan nem bizonyítható, de puszta „bulvárkacsaként” sem elvethető sajtóhírek, nyilatkozatok is erre utalnak), hogy a kormány úgy ítélte meg, az Azerbajdzsánnal fennálló gazdasági és diplomáciai kapcsolataink elmélyítéséből származó előnyök felülmúlják az ügy következtében Magyarországra háruló – eufemisztikusan szólva – morális veszteségeket. Ennek értékelése során akkor járunk el méltányosan (illetve akkor kerüljük el a fölényes képmutatás, illetve egyoldalú leegyszerűsítés csapdáját), ha figyelembe vesszük a politikai vezetés sajátos szempontjait is, amelynek minden körülmények között számolnia kell azon politikai közösség sajátos érdekeivel, amelynek felelősséggel tartozik. A Magyar Progresszív Intézet több ízben is elismerte már Max Weber igazságát, aki szerint a politikától elválaszthatatlan „felelősségetika” más dimenzióba helyezi, vagy legalábbis „megkettőzi” a politikusok tetteinek morális megítélését. Akárhogyan viszonyul egy-egy kétes döntéshez a lelkiismeretes állampolgár, nehéz lenne tagadni, hogy a közösségi érdek (bizonyos határokon belül, amely határok megállapítása a politikai és morálfilozófia egyik legnehezebb problémája, és – magánvéleményünk szerint – az itt tárgyalt esetben sem könnyű feladat) olykor erkölcsileg egyértelműen rossz és elítélendő tetteket (képmutatás, megtévesztés, háború stb.) tesz szükségessé, vagy legalábbis árnyalhatja azokat. „Bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül” – írta 1091-ben az e dilemmákról igencsak sokat tudó Szent László király Oderisius Monte Cassino-i apátnak.

A „baltás ügy” átfogó politikai megítélése tehát hosszabb távon valószínűleg azon fog eldőlni, hogy kiderül-e, milyen, Magyarország számára nélkülözhetetlennek ítélt hasznot remélt elérni a kormány ilyen áron, illetve hogy ezek mennyire bizonyulnak reálisnak. Jelen pillanatban nemigen látjuk a történetnek ezt az oldalát, és a kormány átgondolatlan, zavaros kommunikációja egyelőre sokkal inkább azt a látszatot erősíti, hogy a magyar oldal elszámolta magát. Mai tudásunkkal legalábbis nehéz elképzelni olyan reálpolitikai vagy gazdasági hasznot, amely ellensúlyozhatná a Magyarország nemzetközi megítélésén esett csorbát és az ebből fakadó diplomáciai és várható politikai következményeket.

Ha jóhiszeműen elfogadjuk a kormány álláspontját, amely szerint garanciát kaptak az ítélet további végrehajtására (vagyis arra, hogy nem engedik szabadon a gyilkost), igen súlyos kérdések merülnek fel a magyar diplomácia szakmai kompetenciáit illetően is. Ilyen például, hogy valóban nem merült-e fel a kormányban, illetve a kormány munkáját segítő szakértők, tanácsadók körében az ügy végül bekövetkezett kifutásának lehetősége, sőt valószínű veszélye, szemben az örmény diplomácia és számos civil szervezet figyelmeztetésével. Ahogy az is, hogy ebben az esetben a kabinet reakcióiban miért nem jelent meg mindeddig az azeri lépés elleni határozott tiltakozás, illetve az elnöki kegyelem feletti sajnálkozás kinyilvánítása. Jegyezzük meg, mindeddig csak az örmény fél reakcióját (a hazánkkal való diplomáciai és egyéb kapcsolatok megszakítását) minősítettük „sajnálatosnak”, további kommentár nélkül.

További kérdés, hogy az önképe és kommunikációja középpontjába a nemzeti érdekvédelmet és önbecsülést, a nemzetközi kapcsolatokban a megfelelő tekintély, de legalábbis a kölcsönös egyenrangúság elismerésén alapuló kapcsolatok fontosságát helyező magyar kormány hogyan viszonyul ahhoz, hogy – állítása szerint – Azerbajdzsán különösebb szemérmeskedés nélkül semmibe vette a felé tett – megint csak állítólagos – kötelezettségvállalását az ítélet végrehajtásának folytatását illetően. Ami egyben egy magyar területen, a magyar igazságszolgáltatás által, a magyar törvények alapján hozott ítélet semmibevételét is jelenti (azeri elemzőkollégáinkra hagyjuk annak boncolgatását, milyen képet nyújt egy országról, amikor államfője környezetéből „a nemzeti becsület és méltóság megvédelmezésének” minősítenek egy szadista gyilkosságot). Mindeközben Azerbajdzsán nemhogy mentegetőzésnek nem látja szükségességét, de egyenesen a magyar kormánnyal kötött háttér-megállapodásra hivatkozik. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, illetve a Külügyminisztérium helyzetértelmezésének keretében igen nehéz mindezt nem súlyos és megalázó sérelemként minősíteni.

Ami a történet belpolitikai következményeit illeti: bár közvélemény-kutatási adatok egyelőre nem állnak rendelkezésünkre, az első nap hazai visszhangjainak nem reprezentatív mintája alapján arról sem beszélhetünk, hogy a magyar társadalomban a kormány lépése egyöntetű támogatásra talált volna. Sőt, még csak arról sem – szemben azzal, amit elemző kollégánk megállapít –, hogy az ügy megítélése a megszokott módon pártszimpátiák mentén rendeződne. Sokkal inkább emlékeztet az eset például az ügynökügyhöz vagy Schmitt Pál plágiumbotrányához, amelyek morális értékelése részben a Fidesz-KDNP-vel szimpatizálókat is megosztotta. Jelen esetben is úgy tűnik, hogy a kormány lépése nemcsak az ellenzéki oldalon, de a kormányt általában támogató jobboldali értékközösségen belül is felháborodást, de legalábbis értetlenséget váltott ki.

A magunk részéről elemzőként és magyar állampolgárként is érdeklődve várjuk a további fejleményeket. 

(Az írás eredetileg a HVG 2012. június 27-i számában jelent meg)

Ma már közhelynek számít, hogy a Fidesz a jobbszélen elhelyezkedő szavazók elszívása érdekében kisajátítani igyekszik a szélsőjobboldal egyes témáit, jelszavait. Arról már kevesebb szó esik, hogy ezzel egy külföldről ellesett, sokáig és sokak által igazi politikai varázsszernek tartott mintát követ. Pedig a külföldi példa a jövőre nézve is tanulságos lehet.

Nicolas Sarkozy a 2007-es francia elnökválasztási kampányban adta ki a jelszót: fel kell szabadítani a francia jobboldalt a második világháború nyomán kialakult „történelmi gátlásai” alól. Ez nemcsak a jobboldali identitás „bátrabb” és büszkébb vállalását jelentette, de egyúttal a francia politika „érzékenyebb” témáinak szókimondó, akár egyenesen populista újrafogalmazását. Sarkozy kiindulópontja ez volt: ha a szélsőjobboldali Le Pent és pártját a politikai korrektség konszenzusának gátlástalan megbontása lendíti előre, a jobbközép vezető pártjának, az UMP-nek is szakítania kell a finomkodással. Ha választói kereslet mutatkozik rá, igenis agresszív nyíltsággal kell beszélni a bevándorlás, a közbiztonság vagy éppen a francia nemzeti érzés addig Le Pen által monopolizált témáiról. Ez a politika rövidtávon vitathatatlan sikerrel járt: 2007-ben Sarkozy fölényesen nyerte az elnökválasztást, nem utolsósorban a Nemzeti Fronttól „ellopott” választók szavazataival, míg utóbbi hosszú évekig tartó, súlyos válságba süllyedt.

A Fidesz vezette magyar jobboldal számára a MIÉP 2002-es vereségének, illetve a 2006-os kudarcot követő fokozatos eltűnésének köszönhetően a szélsőjobboldalhoz való viszony sokáig nem jelentett érdemi problémát. Ezt a status quót bontotta meg, amikor a Jobbik rátalált a cigányellenes előítéleteket a szociális szorongásokkal összekötő új szélsőjobboldaliság adujára. A Jobbik csillagának felemelkedése már a 2009-es európai parlamenti választások előtt jól látható volt a közvélemény-kutatási adatokból. Ekkortól vált érezhetővé a Fidesz retorikájának éles rendpárti fordulata, a cigány-nem cigány együttélés konfliktusaira való radikálisabb, a többségi előítéletekre jobban rímelő reflexiója. Ez a tendencia folytatódott később a Trianon-tematika kormánypárti kisajátításával, illetve olyan szimbolikus ügyekkel, mint a kommunista vezetők nyugdíjának kérdése, a Károlyi-szobor eltávolítása vagy legutóbb a kimagyarázhatatlanul nyilas- és nácibarát Nyírő József újratemetése, valamint az Európai Unióhoz és az IMF-hez való viszony. A „megszállási” retorikában nem nehéz felismerni Sarkozy módszereinek követését.

Ha morális szempontból erősen vitatható vagy nem értünk is egyet vele, politikai dimenzióban felsorakoztathatunk érveket a Fidesz törekvései mellett. E megközelítésből ugyanis a politika klasszikus dilemmájáról van szó: mennyi rossz engedhető meg a jó cél érdekében? Az előítéletes szavazók akolban tartása, az intézményes szélsőjobboldal korlátok közé szorítása nemes célnak tekinthető. Ha sikerül kontrollált „megelőző csapásokkal” lefegyverezni a szélsőjobboldalt, távol lehet tartani a hatalomtól azokat, akik nemcsak a retorika szintjén keménykednének – szól az elmélet.

Az újabb fejlemények azonban kül- és belföldön is arra utalnak, hogy ez a stratégia hosszú távon fenntarthatatlan: egy jobbközép erő nem kelhet versenyre szélsőségességben a szélsőjobboldallal. A francia választások nemcsak a szocialista elnökjelölt, François Hollande magabiztos győzelmét hozták, de egyben a két évvel ezelőtt még mindenki által temetett szélsőjobboldali Nemzeti Front történetének legjobb elnökválasztási eredményét, valamint a törvényhozásba való visszakerülését is. Kiderült, hogy a szélsőjobboldali retorikára fogékony szavazókat nem lehet tartósan megtéveszteni, végül mégiscsak oda fordulnak, ahonnan nemcsak jelszavakra, de valóban szélsőséges megoldásokra számíthatnak.

Az újabb hazai közvélemény-kutatási adatok is arról tanúskodnak, hogy a Jobbik ellen csupán ideiglenes sikereket lehetett elérni a francia recept alkalmazásával. Ami pedig a jövőt illeti: a szélsőjobboldali pártnak különösen kedvez a kormányból való fokozódó kiábrándultság, a baloldali ellenzék gyengesége és a megszorítások nyomán egyre romló közhangulat. Eközben a társadalom toleranciaküszöbe érezhetően emelkedett: a politikai nyilvánosságban olyan gondolatok és megfogalmazások váltak észrevétlenül megszokottá, mindennapivá, amelyek akár öt évvel ezelőtt is óriási politikai botrányokat kavartak volna. Az ebből eredő tanulságokat azonban a kormánypártok mintha mindeddig nem vonták volna le, és nem kizárt, hogy éppen ez fogja végigvezetni őket Sarkozy útján.

A „demokrácia vagy diktatúra van-e Magyarországon” kérdésköre kapcsán az elmúlt két évben kialakult, a leggyakrabban publicisztikai felületességekben kimerülő közéleti vitákban magunk részéről az óvatosabbak, ha úgy tetszik, megengedőbbek táborát gyarapítottuk. Felelőtlennek és veszélyesnek tartjuk azok hozzáállását, akik minden morálisan kétségbe vonható vagy nekik nem tetsző döntés hírére diktatúrával, balkanizálódással, putyinizmussal riogatnak. Meggyőződésünk, hogy ami demokratikus-alkotmányossági szempontból vitatható, sőt akár a pártok közötti erőviszonyokat befolyásoló, még nem feltétlenül jelenti a demokrácia végét, egészen addig, amíg a jogállamiság alapjait, valamint a szabad nyilvánosság és az egyenlő esélyekkel zajló politikai versengés mechanizmusait nem fenyegeti reális veszély. Így például demokratikus szempontból erősen vitathatónak, sőt kifejezetten hatalmi visszaélésnek, de eredményeit tekintve nem feltétlenül végzetesnek, diktatórikusnak pedig semmiféleképpen nem tekintjük a gerrymandering (az egyéni választókerületek pártos újrarajzolásának) gyakorlatát, amely befolyásolhatja a választások kimenetelét, de nem teszi eleve lehetetlenné a valódi versenyt és a kormány leváltását (legfeljebb a versenystratégiák módosítására kényszeríti a nehezebb feltételek közé kerülő ellenzéket). Aki lépten-nyomon diktatúráról beszél, miközben a mindennapi tapasztalatok ellentmondanak neki, nemcsak saját presztízsét veszélyezteti, de a közvélemény érzékenységét is tompítja; elkoptatja, súlytalanná teszi a „demokráciaféltés” bizonyos helyzetekben nagyon is fontossá váló attitűdjét. Közhelyessége okán szégyelljük csak ideidézni a farkast kiáltó fiú tanulságos történetét.

Az elmúlt két év jogalkotói döntései között egy kivétel akadt, amely esetében mi is úgy éreztük: olyan határhoz érkeztünk, amelynél nem csupán indokolt, de kötelességünk is megkongatni a vészharangot. Egyetlen olyan döntés született, amelyek antidemokratizmusa és elfogadhatatlansága mindenfajta megértő szándék és elemzői kívülállás mellett is kétségbevonhatatlannak tűnik számunkra: amikor is a kormánytöbbség 2010. november 10-én szűkítette a 98 százalékos különadó kérdésében akaratával szembemenő Alkotmánybíróság jogkörét. Ezzel a lépéssel költségvetési érdekekre hivatkozva lényegében megszüntették a magántulajdonhoz való alapvető állampolgári jog alkotmányos garanciáját, és puszta deklarációvá üresítették az Alaptörvény vonatkozó rendelkezését. Ráadásul minden korábbinál világosabb, meglepően nyílt üzenetet fogalmaztak meg: a kormánytöbbség a számára kiemelten fontos kérdésekben sem elvi, sem intézményi akadályok létét nem tolerálja. Ha a kétharmados felhatalmazás megadja a formális-közjogi lehetőséget, akkor az alkotmányosság és a demokratikus alapelvek ellenére is keresztülveri az akaratát. Álláspontunk szerint ez fordulópontot jelentett a jelenlegi ciklus történetében, vitathatatlan és jelentős elmozdulást a demokratikus jogállamiság eszményétől.

Ha a várható szakmai és nemzetközi nyomás ellenére valósággá válik, a kormányfő most meghirdetett terve lesz a második ilyen alkalom. A választásokon tényleges támogatottságot felmutatott pártok állami támogatásának felfüggesztése (ráadásul éppen a választások évéig) a demokratikus verseny eddigi legsúlyosabb korlátozását, nem mellékesen pedig a pártfinanszírozást korábban is átható, arcpirító korrupció immár teljességgel parttalan burjánzását eredményezné. Az új, illetve a választásokon 1 százalék alatt teljesítő pártokkal eddig is mostohán bánt a rendszer. Akárhogy szépítjük a képet: az állami támogatás hiánya csak alig leküzdhető nehézségek árán behozható versenyhátrányt jelent, és lényegében a már versenyben lévők vetélkedésére szűkíti a voltaképpeni választási küzdelmeket. Ez a szűrőmechanizmus azonban 1. szükségszerű, mivel nem nehéz belátni, hogy csak így lehet elejét venni a pártalapítás mint önálló és busásan jövedelmező üzletág létrejöttét és az adóforintok elképzelhetetlen mértékű pazarlását, 2. megengedhető, mivel így is teret enged a különböző értékeket és érdekeket megjelenítő politikai erők egyenlő esélyekkel történő versengésének.

A legalább 1 százalékot elért, illetve parlamenti pártok állami támogatásának megszüntetése azonban – különösen a pártfinanszírozás egyéb elemeinek érintetlenül hagyása mellett – a demokratikus pártverseny egyértelmű és súlyos korlátozása lenne, amely ráadásul – évente mintegy 2-3 milliárd forintról lévén szó – nyilvánvalóan nem javítaná érdemben a költségvetés helyzetét. Az azonban biztos, hogy egyetlen politikai szereplőnek kedvezne igazán: a kormányzó pártszövetségnek. Igaz ez akkor is, ha önmagában e lépés látszólag – amint arra várhatóan rendre hivatkozni fognak – éppen a legnagyobb frakcióval rendelkező és ezért jelenleg legtöbb támogatásra jogosult Fidesz-KDNP-től vonná el a legtöbb közpénzt. Ha ugyanis a pártok legális jövedelmeinek 80–90 százalékát kitevő állami támogatás mértékét 0-ra csökkentik, a politikai verseny tartalma egyetlen egyszerű kérdésre szűkül: melyik párt képes törvényes gazdálkodása és tagdíjai mellett (amely bevételek közismerten meg sem közelítik valós működési és kampányköltségeket) minél több illegális jövedelemre szert tenni, hogy vállalni tudja a politikai versenynek a modern tömegdemokráciákban elkerülhetetlenül súlyos anyagi terheit. Honnan is? Közbeszerzések, állami és önkormányzati beruházások manipulálása, a köztulajdonú vállalatok pénzszivattyúként való működtetése, a piaci verseny jogalkotáson keresztül történő befolyásolása által. Ez persze nem új rendszer, és korábban is a magyar demokrácia legvisszataszítóbb jelensége, minden ügynöközésnél vagy turulozásnál nagyságrendekkel súlyosabb morális tehertétele volt. A különbség abban áll, hogy 2010 óta a pártok közötti erőviszonyok nemcsak a parlamentben, de az ilyen típusú forrásokhoz való hozzáférési lehetőségek tekintetében is radikálisan módosultak.

Fogalmazzunk tehát nyíltan: a pártok állami támogatásának felfüggesztése nem a közpénzekkel való spórolás, hanem a magyar viszonyok között a politikai ellenzék érdemi működésének a jogalkotás eszközével történő ellehetetlenítése lenne. Erre pedig nincs mentség. Ez nem „erőközpontú politizálás” vagy „alternatív demokráciafelfogás” lenne, hanem a választópolgárok eredendő elitellenességét kihasználó, legsötétebb antidemokratikus manipuláció.