Karsai László, a holokauszt egyik legkiválóbb hazai kutatója március 22-én első fokon pert vesztett a Jobbik Magyarországért Mozgalommal szemben. Utóbbi jóhírnevének megsértése miatt tett feljelentést a történész ellen, mivel az 2011 decemberében az ATV reggeli műsorában neonácinak nevezte a pártot.

Bár a Jobbikot én sem tartom neonáci pártnak, a Fővárosi Törvényszék ítélete önmagában is nehezen értelmezhető és zavarba ejtő. Egy vitathatatlan tények alapján nem verifikálható, ráadásul közszereplővel szemben megfogalmazott véleményt marasztalt el. Ennek során arra hivatkozott, hogy a véleménynyilvánítás az adott esetben „öncélú és ezért indokolatlan volt” pusztán azért, mert a szóban forgó beszélgetés nem kifejezetten a Jobbikról szólt. Annak megítélését, hogy ez az igencsak homályos kritériumok alapján megfogalmazott érvelés hogyan viszonyul a jogbiztonság, a kiszámítható jogszolgáltatás követelményéhez, a jogász szakmára bízzuk. Emellett itt csak említjük, hogy az ítélet nagyon is gyakorlati, a mindennapi politikai véleménynyilvánítást is érintő aggályokat vet fel, ami gátja lehet mindenfajta, a hazai szélsőjobboldalról szóló nyílt és őszinte, akár publicisztikai, akár szakmai alapú vitának.

 

Ezen írás ürügye azonban nem a véleményszabadsághoz fűződő jog érthetetlen és aggasztó megsértése, hanem szerzőjének személyes érintettsége. Az, hogy – amint arról utóbb az ügyet felderítő Népszabadság munkatársától értesültem – a Fővárosi Törvényszék indokolásában mások mellett hosszan hivatkozott egy általam írt, a Politikatudományi Szemle című, az MTA Politikai Tudományok Intézete által kiadott szakfolyóiratban közölt publikációra. Bár az ítélet külön is hangsúlyozza, hogy az eljárás célja nem az volt, hogy megítélje, neonáci-e a Jobbik, e minősítés „sértő” voltának alátámasztására szakirodalmi érveket is felsorakoztat. Ez persze önmagában még hízelgő is lehetne, jelzése annak, hogy egy tudományos diskurzus kilépett az akadémiai tudomány elefántcsonttornyából, és – intenciójának megfelelően – sikerült hatnia a politikai jelenségekről szóló mindennapi beszédre. A kép azonban távolról sem így fest.

A Fővárosi Törvényszék ugyanis a tanulmányra hivatkozva annak mondanivalójával teljesen ellentétes konklúziókat vont le. Az indokolás szövege nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy az eljáró bírónak a szélsőjobboldalról szóló terminológiai viták alapvető értelmét és tétjét nem sikerült felfognia, de arról is, hogy tanulmányomból nem értett vagy nem is akart megérteni egyetlen szót sem, sőt valószínűleg úgy hivatkozott rá, hogy végig sem olvasta. Így az ítélet 7. oldala mintegy féloldalnyi terjedelemben közöl olyan állításokat, amelyek tételes cáfolata írásom alapvető fontosságú részét képezi. Az ítélet szerint tanulmányom „fontos megállapításokat tartalmaz”, amelyek között kiemelésre érdemesnek találta például az alábbi mondatokat:

A szélsőjobboldali kifejezés alkalmazhatóságának a fentiekkel szembeni hátrányát, ha már, akkor többnyire annak normatív tartalmával szokás magyarázni. A politika mindennapjaihoz tartozó »radikális« mozgalmakat eszerint demokrataként el lehet ítélni, a tudományos értéksemlegesség vagy a pártatlan tájékoztatás elve azonban nem engedi, hogy eleve prekoncepciókkal közelítsünk feléjük. A nyelvi önmérséklet az objektív megismerés, a korrekt tájékozódás előfeltétele”.

Arról azonban az ítélet nem tesz említést, hogy a szöveg itt a szakirodalom és a közvélekedés általam tévesnek ítélt állításait foglalja össze tömören, majd éppen ezek részletes cáfolatával folytatódik:

A »terminológiai hidegháború« lényegét azonban éppen az adja (és úgy tűnik, a szélsőjobboldal ezzel sokkal inkább tisztában van), hogy minden választás szükségszerűen normatív jellegű: értéksemleges nyelv, passzív tükörként használható fogalom nem létezik. (…) Úgy vélem, hogy a (…) nemzeti radikális megnevezés használata a nevezett csoportok öndefiníciójának kritikátlan átvételét jelenti. Ha a szélsőségesség negatív mellékzöngével társul, az eredeti történelmi kontextusából kiragadott »nemzeti radikalizmus« (a »jobboldali radikalizmushoz« hasonlóan) egyértelműen eufemisztikus üzenetet hordoz”.

Ehhez hasonlóan az ítélet azt is megemlíti, hogy tanulmányomban „hivatkozom” egyik kollégám, Balogh Róbert írására, aki a „szélsőjobboldali” helyett a „radikális jobboldali” jelző mellett érvel. A bíró okfejtéséből csupán az a nem elhanyagolható tény marad ki, hogy ezt követően közel egy oldalon keresztül, a vonatkozó szakirodalomra hivatkozva vitatkozom az idézett szerzővel, nagy figyelmet fordítva érvei tarthatatlanságának bizonyítására. A tanulmány részletesen, a nemzetközi szakirodalom vonatkozó eredményeire támaszkodva dekonstruálja a „nemzeti”, illetve „jobboldali radikalizmus” terminusait, rámutatva ezek ugyancsak értéktelített, eufemisztikus, illetve fogalmi zavart keltő vonásaira. Végső konklúziója az, hogy az implicit minősítés elkerülhetetlen, ha egyáltalán meg akarunk nevezni egy olyan pártot, mint a Jobbik. Ennek oka az, hogy a politikában egyszerűen nem létezik a természettudományos tudományeszmény keretei szerint „tényszerű” megnevezés:

A szélsőjobboldaliság kérdéskörének vizsgálatakor már a címadás pillanatában állást kell foglalnunk – akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár nem. E téma kutatása eminensen példázza a politika világának alapvető értéktelítettségét és a politikai objektumok nyelvi konstruáltságát, amelyet a legjobb szándékkal sem kerülhetünk meg; nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert megkerülhetetlen…”. A Fővárosi Törvényszék akarva-akaratlanul megtette a maga állásfoglalását, amikor nemcsak a neonáci, de a szélsőjobboldali minősítést is sértőnek minősítette.

Tanulmányom elsődleges és deklarált célja valójában nem az volt, hogy megfellebbezhetetlen „ténymegállapításokat” tegyen, hanem hogy vitát generáljon a hazai szakirodalomban egy a nemzetközi színtéren már évtizedek óta exponált kérdésről. Arról, hogy mi is a politikai jelenségekre aggatott szavak, kifejezések megválasztásának tudományos, morális és politikai tétje. A szöveg fő állítása az, hogy a politikai és társadalomtudományi megállapítások nem hasonlíthatók a természettudományoknak a tárgyi világ jelenségeire vonatkozó ítéleteihez, ahogy azt a 19. században hittük. Előbbiek ugyanis nem kézzel fogható, mindenki számára objektív módon megtapasztalható jelenségekre vonatkoznak. A politikai megnevezések nyelvi alakzatok: ilyenképpen az általunk érzékelt valóság meghatározott tapasztalati halmazára vonatkoznak, de önmagukban nem léteznek a nyelven kívül. Nincs mérhető, anyagi elemeire bontható, mindenki által azonosnak érzékelt tárgyi alapjuk. Ezért tanulmányomban fontos helyet kap saját állításaim vitatható, szubjektív, sőt bizonytalan voltának jelzése is.

Különösen nyomasztó, hogy a szóban forgó ítélet esetében láthatóan nem eltérő véleményről, hanem alapvető szövegértelmezési problémáról van itt szó. Absztrakt szaktudományos problémák átlátása és árnyalt értelmezése persze nem várható el mindenkitől, bár kétségkívül az is aggasztó, ha ez gondot okoz azok számára, akiknek az a hivatásuk, hogy tanulmányomnál jóval összetettebb jogi szövegek kibogozásával biztosítsák nap mint nap a jogállam megfelelő működését. Az azonban végképp zavarba ejtő, ha az eljáró bíró nem tud különbséget tenni egy szöveg szerzőjének saját véleményének kifejtése és aközött, ha az más szerzők véleményét interpretálja. Ebből következően olyan ítéleteket, gondolatokat ad a számba, amelyek tanulmányom konklúzióival szöges ellentétben állnak.

 

A Magyar Progresszív Intézet továbbra is fenntartja azon vélekedését, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom szélsőjobboldali párt, és önmegnevezésének reflektálatlan átvétele akarva-akaratlanul hozzájárul a nyugati civilizáció alapvető normáival összeegyeztethetetlen értékvállalásainak relativizálásához. Az, hogy e politikai formációt továbbra is következetesen szélsőjobboldalinak fogjuk nevezni, egyenesen következik demokratikus és humanista elkötelezettségünkből, valamint abból, hogy szóválasztásunkkal ezentúl is jelezni kívánjuk a párt politikai karakterének általunk szélsőségesnek tekintett, lényeges alapvonásait. Ez a vélekedés tanulmányomban is hangsúlyosan szerepel, ezért nem tudom elfogadni azt, hogy a Fővárosi Törvényszék egy idejétmúlt, pozitivista tudományelv nevében rám (is) hivatkozva utasítja el a szélsőjobboldali jelző használatát.

A Magyar Progresszív Intézet szakmai alapon nem ért egyet Karsai Lászlóval abban, hogy a Jobbik neonáci párt lenne. Sőt, kifejezetten kontraproduktívnak tartjuk ezt a minősítést, mivel úgy véljük, megalapozatlanságával, átgondolatlanságával gyengíti a hazai szélsőjobboldallal szembeni fellépés eredményességét. De véleményünket semmiképpen nem minősítjük „ténynek”, amelyből jogi konzekvenciákat lehetne levonni. A Jobbik neonáci vagy nem-neonáci mivoltával kapcsolatban a legtöbb politikai és társadalomtudományi szakkifejezéshez hasonlóan ilyen tény nem állapítható meg. Ezért rendkívül veszélyesnek és szakmaiatlannak, a véleménynyilvánítás szabadsága indokolatlan és súlyos korlátozásának tartjuk a Fővárosi Törvényszék ítéletét. E véleményünk mellett akkor is kitartunk, ha egy majdani jogerős ítélet autoritását és kötelező erejét magától értetődően nem fogjuk megkérdőjelezni. Akkor sem, ha nem értünk vele egyet.