progresszista

Elöljáróban le kell szögezni, hogy a választási rendszer hatalomtechnikai szempontból soha nem semleges eszköz: akár többségi, akár arányos, akár vegyes választási rendszerről legyen szó (amelyek mindegyike demokratikus megoldás), aktuálisan egyik vagy másik párt érdekét szolgálják. A körvonalazódó új választási rendszer nemcsak aktuálisan, de feltehetően jó ideig még a jelenleg kormányzó erőket segíti, megnehezítve adott esetben a nominálisan többségbe kerülő kormányváltó szavazói szándék megvalósulását, tekintve a politikai közép és a baloldal heterogenitását.

A részletek pontos ismerete nélkül annyi bizonyosan kijelenthető, hogy az új szabályozás inkább többségi irányba tolja a választási rendszert. A területi lista országos listára való cserélését önmagában pozitív elemként értékelhettük volna, hiszen a hatályos vegyes választási rendszerben ez az ág eredetileg az arányosságot lett volna hivatott képviselni, ám az alacsony kiosztható mandátumszám miatt csak tovább erősítette az egyéni választókerületekből fakadó aránytalanságot. De az új javaslat (szemben a 2010. május 17-én benyújtott T/18-as irományszámú törvényjavaslattal) a kompenzációs listát is megszüntetné, ami kizárólag a legtámogatottabb pártnak (jelen pillanatban és vélhetően még jó darabig a Fidesznek) kedvez, azaz az új rendszer a győztest jutalmazza. A szavazat- és a mandátumarány között ez a modell nagy különbséget eredményez. Ugyanebbe az irányba hat a választás egyfordulóssá tétele is: a támogatottsági sorrendben második és az azt követő pártok a kormányváltás, illetve a győzelem ambíciójával a választásokon csak úgy tudnak majd érdemben ringbe szállni, ha a választás első és egyetlen fordulója előtt szövetséget kötnek. Az ilyen irányú folyamat a pártok számát várhatóan csökkenti, és további koncentrálódáshoz vezet, illetve baloldalon szövetségkötési kényszert eredményez.

A sokat kritizált ajánlószelvények rendszere még az eddigieknél is nagyobb szerepet kap, hiszen, míg az egyéni választókerületek létszáma feltehetően nem emelkedik duplájára, a kopogtatócéduláké igen, továbbá a gyűjtésre rendelkezésre álló idő is rövidül. Ez megnehezíti, illetve ellehetetleníti a kisebb vagy újonnan megjelenő pártok parlamentbe jutási esélyeit.

A kulcskérdés megválaszolásával, azaz az egyéni választókerületek határainak meghúzásával egyelőre adós maradt a javaslattevő. E terület azért kritikus, mert modellszámítások igazolják (két, közel azonos támogatottságú párt esetén is), hogy ugyanazt a települést és a hozzá tartozó agglomerációt úgy is fel lehet osztani, hogy az egyik párt, de úgy is, hogy a másik nyerjen nagy fölénnyel. Azaz ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, a Fidesz nem kreál intézményi gátakat az ellenzéki erőknek, önmérsékletet kell(ene) tanúsítania.

(A cikk megjelent a HVG 2011. július 9-i számában)

A gazdasági világválság hatására az elmúlt években sokat olvashattunk a kapitalizmus világméretű válságáról vagy egyenesen végéről, az állam újraépítéséről, a bankok és a pénzügyi spekulánsok megregulázásáról. A magyar gazdaságpolitika jelenlegi alakítóinak (elsősorban Matolcsy György nemzetgazdasági miniszternek) is fő jelszavuk a „neoliberális” évtizedek után megváltást hozó „új gazdaságpolitika”, az állami szerepvállalás növelése, a „spekuláció” visszaszorítása, a „munkaalapú” gazdaság felépítése.

Ugyanakkor a protekcionista, kis- és középvállalkozás-párti, nemzetközitőke-ellenes retorika sem fedheti el, hogy a kormány fő gazdaságpolitikai célkitűzései zavarba ejtően hasonlítanak az elődökéihez, akiket a mai vezetők ellenzékben még többek közt az államháztartási hiányt központba helyező költségvetési tervezés miatt támadtak. Bár az is tény, hogy az Orbán-kormány eleinte nem a magas államadósságot tekintette az ország első számú ellenségének, és az államháztartási hiánycél elengedéséért kilincselt Brüsszelben. Mint kiderült, hiába.

Az állam gazdaságban játszott szerepét illetően viszont valóban filozófiaváltásnak lehetünk tanúi. A jelenlegi kormány a korábbiaknál jóval nagyobb merészséggel közelít a magángazdaság államhatalmi erővel történő befolyásolásának kérdéséhez. A második Orbán-kormány számos markáns lépésével, így a példátlan arányú különadókkal, a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elzsarolásával, a hajmeresztő lex Mallal, a bérkommandók hamvába holt kísérletével, újabban pedig az adóátrendezési kaland bérköltségeinek magánszektor általi megfizettetésére irányuló tervvel tabukat döntöget. A megközelítés tehát más, de valóban új gazdaságpolitikáról beszélünk?

A Kádár-rendszer tervutasításos gazdaságpolitikájának és „puha” diktatúrájának végső csődjével szembesülve, a nyolcvanas években Magyarországon közgazdász körökben felfedezték a magángazdaság szereplőit sújtó adminisztratív kényszerpolitikáról már a negyvenes években páratlanul lényeglátó kórképet adó, bécsi születésű, Nobel-díjas közgazdász és politikai gondolkodó, Friedrich A. Hayek műveit. Hayek a közvéleményben ma is túlértékelt amerikai New Deal, a sztálini tervgazdaság és a hitleri önkényuralom gazdasági és társadalmi tapasztalataira építve tett közzé megsemmisítő kritikát az önnön mindenhatóságába vetett hittől megrészegült államról. Alaptétele volt, hogy a szükségszerűen korlátozott mennyiségű információval rendelkező központi tervezés képtelen a piaci szereplők törekvései által mozgásban tartott spontán gazdasági rend funkcióit átvenni. Arra azonban alkalmas, hogy erre törekedvén újabb és újabb területeket vonva az ellenőrzése alá, egyre jobban korlátozza az egyéni képességek kibontakozását, nem utolsósorban pedig az állami függésbe taszított állampolgárok szabadságát. A diagnózist persze nem volt nehéz rávetíteni a késői Kádár-kor vergődő paternalizmusára – nincs új a nap alatt.

Hayek elemzése ma is revelációként hat. Európában és Magyarországon semmi okunk sincs új gazdaságpolitikáról beszélni. Sokkal inkább az állam mindenhatóságába vetett vakhitre építő régi gazdaságpolitika visszatérésének, egy évszázadok óta mozgó inga újabb kilengésének lehetünk tanúi. Jellegében pontosan olyan túlzásnak, mint amelyik harminc évvel ezelőtt – szintén nem első alkalommal – minősítette általános ellenségnek az államot.

Talán nem tűnik túl merésznek, ha megállapítjuk: a korábbiakhoz hasonlóan valószínűleg ez az irányváltás sem lesz végleges. Mindaddig, amíg a kormányok a szabadpiaci mechanizmusok spontán működéséhez elengedhetetlen központi szabályozás ideális, egyensúlyi mértékének keresése helyett az állami szerepvállalás problémájára vagy-vagy kérdésként próbálnak végleges választ adni, az inga nem áll meg. Már csak azért sem, mert az önhitt, voluntarista gazdaságirányítás kudarcát – ha megfeledkeztünk is róla – az államszocializmus bukása egyszer már látványosan megmutatta. Néhány évtized, de talán csak pár év múlva nem Marxot fogják új kiadásban elkapkodni a könyvespolcokról világszerte. Hanem a ma elátkozott neoliberalizmus egyik atyját: Hayeket.