progresszista

A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában az állami eszközök aktív és magabiztos alkalmazása áll. Furcsa ez, egy magát konzervatívnak hirdető párt részéről, de talán nem annyira az, ismerve a magyar választók államhoz való viszonyát. Sokan írnak és mondanak olyanokat, hogy a liberális Orbán Viktornak új példaképe akadt: Kína és Oroszország. Mindkettőben erős az állami jelenlét és mindkettőben sajátosan értelmezettek a szabadságjogok. Mintha ezen államok modelljeinek „másolásával” akarná saját hatalmát bebetonozni – érvelnek mások, de vajon mindez nem volt már Magyarországon korábban?

Az a fránya szocializmus

A szocializmus a ’80-as években már sokat enyhült. A kádári legvidámabb barakkban pontosan kiszámítható volt az élet. A keleti blokkon belül viszonylag magas életszínvonal, biztos megélhetés, alacsony közterhek voltak jellemzőek, és szépen lassan a kapitalizmus csírái is kihajtottak. A bajok pedig láthatatlanok voltak, az ország eladósodását az egyszerű állampolgár nem érzékelhette. Mindennél azonban több kellett, a nyugati szinten akartuk elérni, ezt is vártuk a rendszerváltásról: gazdasági fellendülés, anyagi jólét. Ezek hiánya viszont egyfajta nosztalgikus hangulatot ébresztett a korábbi nyugalom iránt, többek között ennek köszönhette az MSZP is 1994-es elsöprő sikerét. Bár a rendszerváltástól egyre távolodunk, a társadalom attitűdje nem változott, továbbra is a paternalista jóléti állam ideája iránt vonzódik. Az állam adjon mindent meg, de ezért a lehető legkevesebbet kelljen fizetni. E vonatkozásban nincsen sok különbség az egyes pártok szavazói között, gazdaságilag szinte mindenki baloldali. És mindebben nem különböznek a jelenlegi parlamenti pártok sem. A Fidesz egyelőre államosító, centralizáló gazdaságpolitikát folytat (ez alól az egykulcsos adó kivétel, erről lásd később, illetve az lehet még az egyelőre csak terv, de a jóléti államot leépítő Széll Kálmán-terv is), az MSZP is, legalábbis jelenlegi vezetésével inkább balra húz, az LMP csak az emberi jogi liberalizmust örökölte az SZDSZ-től, a Jobbik gazdasági alapvetéseit pedig még a Munkáspárt is megirigyelné. A probléma természetesen nem a baloldali gazdaságpolitika, hanem hogy e mellé gyakran nem párosul anyagi ellentételezés. Némi túlzással mintha skandináv jóléti rendszert akarnánk építeni az Egyesült Államok adószintjével. A szociális demagógiára pedig van fogékonyság.

Az a fránya neoliberalizmus

Érdemes megfigyelni, hogy a kormány egyik legkonkrétabb választási ígérete, az adócsökkentés milyen hatásokat váltott ki. Csakhamar bebizonyosodott, hogy az egykulcsos személyi-jövedelemadó bevezetése az átlag alatti fizetéssel rendelkezők számára kifejezetten hátrányos volt, a Fidesz látványosabb népszerűség csökkenése éppen ezért is az idei év elejétől következett be. Itt érdemes kiemelni, hogy a kormány ezen legfontosabb tavalyi intézkedése egyben ízig-vérig neoliberális lépés volt. És ha már itt tartunk. A 2010-es országgyűlési választáskor két alapvetően jobboldali gazdaságpolitikát képviselő párt búcsúzott: az MDF és az SZDSZ. Természetesen ebben a legnagyobb szerepet az töltötte be, hogy a voksolásra már mindkettő meglehetősen roncsolt politikai szervezet volt, de annyit azért megállapíthatunk, hogy a neoliberalizmus nem volt képes tömegeket megmozgatni (korábban is már a parlamenti küszöb körül mozogtak). Mindebből úgy tűnhet, hogy nem is érdemes erre építeni, holott ez inkább egyfajta következmény lehet. Alapvetően abból indulunk ki, hogy az államnak van pénze, és ehhez nem kapcsolódik az a tudat, hogy ez az állampolgárok befizetéseiből ered, és a magasabb szintű ellátáshoz több befizetésre van szükség. A többségben tehát nincs is meg az öngondoskodó egyén tudata, éppen ezért egy kevésbé kiterjedt állam képét vizionáló politika aligha lehet sikeres. Természetesen azt már sohasem tudjuk meg, hogy az előző ciklusban ez azért bukott-e meg, mert az emberek elutasítják a kisebb államot, vagy azért, mert azt Gyurcsány Ferenctől nem voltak hajlandóak elfogadni. E téren mindenesetre érdekes lehet majd a Széll Kálmán-terv, hogy vajon Orbán Viktortól elfogadható-e, hogy a jelenlegi tervek szerint leépítse a jóléti államot. És itt érdemes visszakanyarodni az írás alapkérdéséhez, miszerint példaképe-e Orbán Viktornak Kína, vagy éppen Oroszország? A válasz inkább az lehet, hogy mi magunk vagyunk a miniszterelnök példaképei. Amíg az állampolgár az államtól várja a megoldást, addig a kormányzó elit alapvető érdeke, hogy az állam minél kiterjedtebb legyen, és erre az államra minél nagyobb hatással lehessen. Így lehet választásokat nyerni, és láthatóan ez is a legkényelmesebb megoldás, hiszen az elmúlt 20 évben lényegében egyetlen nagy ellátórendszer esetében próbálták azt a szemléletet bevezetni, hogy nem egy nagy közös kalapból kapjuk a juttatást, hanem a saját befizetésinkből. Ez volt a magánnyugdíjpénztári rendszer (még ha kötelező is volt oda belépni), amit éppen tavaly számolt fel a kormány. Vajon ki lehet kerülni a körforgásból? A két új parlamenti párt egyelőre úgy néz ki, inkább alkalmazkodott a választói elváráshoz, hiszen mindkettő – igaz eltérő mértékben – a társadalmi attitűdöt képviseli, egy morbid keverékét a bal- és jobboldali gazdaságpolitikának.

A magyar politika egén új csillag tűnt fel egy szabolcsi kistelepülés polgármesterének személyében. Egy férfiéban, aki a hírek szerint első nekifutásra „megoldotta a cigánykérdést”. Aki rendet teremtett a községében. És aki egyébként önkormányzati rendezvényeken Szálasi Ferencet élteti.

„Harc mindhalálig. Azon harc, melynek rítusa által a katartikus erejű megtisztulás és a lelki újjászületés megszentelő útját kell bejárni. Ezt az utat járták a tatárok ellen harcoló bárók IV. Béla királyunk oldalán, önként feláldozva életüket a haza oltárán. Így cselekedett a romhalmazzá lőtt Drégely várának kőomladéka alatt Szondi György, aki inkább mártír lett, de gyáva, renegát, az ellenséggel lepaktáló és egyezkedő hazaáruló soha. Ugyanez a mártírium jutott osztályrészül Zrínyi Miklós szigetvári hősünknek és végvári vitézeinek. De ugyanezt a megalkuvás nélküli ellenállást képviselte Dobó István és várvédő katonái, ennek a képviselője volt Mindszenty bíboros-hercegprímás is, és Szálasi Ferenc mártírhalált halt nemzetvezető”. (Orosz Mihály Zoltán, 2011. február 22.)

A cigányok „megnevelésén” alapuló, úgynevezett „érpataki modellt” tavaly novemberben már az átalakítások startvonalánál álló köztelevízió is sikertörténetként éltette, és választási győzelmét követően Juhász Oszkár is követendő példának nevezte Orosz Mihály Zoltán módszerét. Tegnap kollégáimmal éppen a gyöngyöspatai fejleményeket értékelve próbáltunk mélyebben elmerülni az „érpataki modell” részleteiben. Bár a cél álláspontunk szerint nem szentesíti végletekig az eszközt, és a módszer egyes elemei a hatalmi önkény gyanúját is felvetik, nem kívántunk előzetesen pálcát törni a kizárólag rendészeti szemléletű megközelítés felett. Az oktatást középpontba helyező hódmezővásárhelyi vagy nyíregyházi integrációs modell, illetve a Hejőkeresztúr központtal működő H2O iskolahálózat közelebb áll hozzánk, de a törvények következetes betartatásának ígérete egy átfogóbb koncepcióba illeszkedve álláspontunk szerint szintén nem ördögtől való. Ugyanakkor a napi problémákat, mint arról tegnap is írtam, azonnal kezelni kell, de érdemi megoldást csak a tényleges integrációra törekvő, hosszú távú módszer hozhat.

Kutakodásunk végső konklúziójaként végül arra a megállapításra jutottunk, hogy a politikusi példaképek megválasztásakor mindenképpen érdemes óvatosnak lenni. Nem tudjuk, Juhász mennyire ismeri Orosz Mihály Zoltán polgármesteri munkásságát, de a magunk részéről érdeklődve olvastuk az érpataki önkormányzat honlapján az idei, a település vezetése által szervezett becsületnapi megemlékezésről szóló tudósítást és az arról készült felvételeket. Mint ismeretes, a magyar és német (SS-) alakulatok 1945. február 11-i budai kitörése előtt tisztelgő Becsület Napját 1997 óta rendezik meg Magyarországon olyan, Szálasi Ferenc örökségét magukénak valló nemzetiszocialista csoportok, mint a Magyar Nemzeti Arcvonal, vagy az emlékezetes Vér és Becsület hamvaiból testet öltött Pax Hungarica Mozgalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy megemlékezést kizárólag ezek a csoportok tarthatnak, hiszen az ünneplés a Jobbiktól, sőt a mérsékelt jobboldal uszályának szélétől sem áll távol.

Az ünnepségről készült felvételek azonban jól mutatják, hogy Juhász Oszkár eszmei forrásvidékeit nemcsak a Fidesztől, de a Jobbik fősodrától is távolabb kell keresnünk. Az önkormányzat szervezésében (!) lezajlott megemlékezés katonás külsőségeit (a polgármester egyenruhás parádézását is beleértve) még akár mulatságosnak is minősíthetnénk. Orosz beszédének militáns hangneme, a „szélsőliberalizmus” ostorozása és a „lelket megmérgező” és „beszennyező”, „felforgató világerők”, „háttérhatalmak”, „világhódítók” és „nemzetmegsemmisítő stratégiáik” által a nemzet köré vont „fojtogató ostromgyűrű” mint központi trópus némi jóhiszeműséggel a hazaszeretettől feltüzelt költői hevület számlájára írható. A politikus fent idézett, a kitörést tágabb történelmi kontextusba helyező eszmefuttatásai azonban minden hermeneutikai nyitottságunk ellenére is zavarba ejtettek bennünket. A mély átéléssel és láttató erejű intonációval előadott beszéd gyakorlatilag minden mondata külön elemzés tárgyát képezhetné, úgy gondoljuk azonban, hogy beszéd maga minden kommentárnál többet mond: Szálasi Ferenc Zrínyi Miklóssal és Dobó Istvánnal, utóbb pedig 1956 hőseivel egy sorban való emlegetése nyilvánvalóvá teszi, mit is ért az önkormányzat honlapjának tudósítása az alatt, hogy „[k]ritikusan kell fordulnunk az ellenségeink által kitalált és tanított történelem felé”.

Hadd ismételjük meg: ha a büntetés-közmunkát vagy a cigányok nevelő célzatú elbocsátását nem tartjuk is jogállami megoldásnak, a törvények szigorú betartatása (nem kellene ennek mindenhol magától értetődőnek lennie?) mindettől függetlenül célravezető részmegoldás. De Orosz Mihály Zoltánnak, a nemzetvezető kései hívének politikai szentté avatásával talán érdemes még várnunk egy kicsit.

(A beszéd teljes szövege itt olvasható. Az érpataki ünnepségről készült felvétel alatt egyébként az újhungarista körökben Szálasi Ferenc hivatalos utódának tartott Győrkös István egy beszédének részletét láthatjuk és hallhatjuk. Megint csak hangsúlyozzuk: önkormányzati honlapon.)

Vasárnap lezárult a gyöngyöspatai időközi polgármester-választás, az eredmények ismertek. Tiszavasvári, Hencida és Hegyháthodász mellett most már egy negyedik település is a 2010-ben az Országgyűlésbe is bejutott szélsőjobboldali párt vezetése alatt folytatja életét.

Az eredmények számos érdekes kérdést felvetnek. Kommentárokat olvashatunk a Jobbik szűk egy év alatt történt megerősödéséről a településen; árnyaló megjegyzéseket az időközi választások eredményeiből levonható következtetések korlátozott relevanciájáról; vagy éppen figyelmeztető hangokat a jobbikos „veteményesek” „politikai nagybirtokká” növekedésének veszélyéről. Az utólagos bölcsesség birtokában okoskodhatnánk az egyes indulók esetleges taktikai hibáiról a kampány során, és nem kevésbé érdekes probléma az újabb szélsőjobboldali „sziget” gondjainak az erő jelszavával nekifeszülő új településvezetés és az ország kétharmados vezetése közötti feszültségekben rejlő kilátások számbavétele.

Érdemes azonban néhány szót ejteni a győztes árnyékában a feledés lejtőjén megindult negyedik helyezettről, a gyöngyöspatai randalírozások kapcsán országosan ismertté vált, antihősként rövid időre a média egyik kedvenceként tündöklő Eszes Tamásról. A Véderő volt főparancsnoka által elért, az érvényesen leadott voksok 10,5 százalékát kitevő eredmény nem azért érdekes, mert a győztes Juhász Oszkár 33,8 százalékával együtt így a Heves megyei település választói közel 45 százalékban szavaztak szélsőjobboldali jelöltekre, bár önmagában ez sem ad okot túlzott optimizmusra. Az, hogy minden tízedik érvényesen szavazó Eszes neve mellé húzta be az ikszet, azért elgondolkodtató, mert egy kifejezetten nemzetiszocialista félkatonai szervezet egykori vezetőjéről van szó.

Bár a Jobbik megalakulásától napjainkig számtalanszor megkapta és a jövőben is meg fogja kapni ellenfeleitől az újnyilas, sőt neonáci bélyeget, ami ellen a párt prominensei lassan már tiltakozni is megunnak, programjukat, retorikájukat és szimbolikus politikájukat megvizsgálva nincs alapunk az e vádakkal való egyetértésre. Félreértés ne essék: nem azok táborát készülök erősíteni, akik a Jobbikot demokratikus, „nemzeti radikális” vagy „hazafias” pártként szeretnék minősíteni és minősíttetni. Nyíltan cigánygyűlölő, antiszemita és homofób politikai formációként a második legnagyobb ellenzéki párt egyértelműen a szélsőjobboldalra pozícionálja magát, és vele kapcsolatban a magam részéről a „jobboldali radikális” megnevezést is felelőtlen eufemizmusnak tartom, amivel még csak nem is vagyok egyedül az elemzők között. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szélsőjobboldal mint ideológiai gyűjtőmező, a szélsőbaloldalhoz hasonlóan nem tekinthető homogén tömbnek. Így Magyarországon például az 1920-as években már élesen elkülönült egymástól a közös pontok mellett is eltérő gyökerekkel, ideológiai hangsúlyokkal és célokkal rendelkező fajvédő és nemzetiszocialista irányzat (az érdeklődők számára e folyamatról rövid, de igényes szaktudományos áttekintés is elérhető a világhálón). Bár egy demokrata szempontjából a két tábor között első pillantásra nincs jelentős különbség, a parlamentarizmushoz vagy a fontosnak tartott problémákhoz való hozzáállás tekintetében annál komolyabbak az eltérések. Ezek jelentőségének felméréséhez elég felhívni rá a figyelmet, hogy míg a Horthy idealizált képét zászlóként lengető Jobbik soha nem kérdőjelezte meg nyíltan a többpárti demokrácia játékszabályait, és a „cigánykérdésre” rendészeti kérdésként tekint, a Szálasira a mai napig Magyarország utolsó legitim vezetőjeként tekintő nemzetiszocialista mozgalmak bevallottan a parlamentarizmus felszámolását és egypárti diktatúra bevezetését tekintik célnak; rasszizmusuk és antiszemitizmusuk leplezetlenül biológiai alapokon nyugszik; és eszközeik is sokkal inkább a hungarizmus forradalmi-totalitárius hagyományaihoz, mint az ultrakonzervatív-autoriter Horthy-rendszerhez nyúlnak vissza. Nem véletlen, hogy az olyan újhungarista csoportok, mint a Pax Hungarica Mozgalom vagy a Magyar Nemzeti Arcvonal, rendre „szalonnacionalistának” és „liberálisnak” bélyegzi a Jobbikot, és soraik között fel sem merül a parlamentarizmusba „belesimuló” párttal való együttműködés lehetősége. Bár az aktuális magyarországi helyzetben kétségkívül vannak érintkezési pontok a két irányzat között (az egykori szkinhedvezér Sneider „Roy” Tamás mellett ilyen például a hungarista eszmékre nagyon is nyitottnak mutatkozó Novák Előd), a „Szebb jövőt!”, illetve a „Kitartás!” köszöntést skandálók között végső soron áthidalhatatlan politikai szakadék tátong. Hogy csak egy példát említsünk: míg az előbbi irányzat képviselői az Alkotmány értelmében szabadon szerveződhetnek, a nemzetiszocialisták politikai szervezetei az alkotmányos értékekkel összeférhetetlen eszméik miatt a legtöbb országban (így Magyarországon is) tiltólistán vannak.

A Véderő nevű félkatonai szervezet, bár nem politikai mozgalomként határozza meg magát, létrejöttétől kezdve a nemzetiszocialista szubkultúrával ápol megbonthatatlanul szoros kapcsolatot. Ha a közösen szervezett kiképzőtáborok, az újhungarista és szkinhed fórumokon folyamatosan folytatott baráti párbeszéd vagy Eszes Tamás évértékelő sorai nem győznének meg minket, érdemes utánanézni, kikkel és milyen ünnepségeken jelenik meg egy platformon ez a csoport. Érdemes tehát a fentiek fényében értékelni nemcsak azt, hogy egy ilyen mozgalom vezetője demokratikus választásokon indult, egyáltalán indulhatott, bár erre sincs sok példa a rendszerváltás utáni magyar történelemben (a ritka kivételek közé tartozik a Szabó Albert-féle egykori Magyar Népjóléti Szövetség); hanem azt is, hogy a Gyöngyöspatán szavazók 10,5 százaléka vállalhatónak talált egy a Jobbiknál is szélsőségesebb nézeteket képviselő politikai kalandort.

A 2 900 fős lakosságú Gyöngyöspata időközi polgármester-választásának eredményei persze – Vona Gábor állításával szemben – nem jeleznek országos méretű, főként nem visszafordíthatatlan trendet. Nemcsak a fajvédő vagy szélsőjobboldali-populista Jobbik, hanem a nemzetiszocialista csoportok vonatkozásában sem. Mindenképpen sokadik figyelmeztetést jelenthetnek azonban arra, hogy a Gyöngyöspatához hasonló kistelepülések napi szociális és rendészeti problémáinak figyelmen kívül hagyása, vagy az ezekre adott látszatválaszok egyre több helyen eredményezhetnek olyan jelenségeket, amelyek sem a demokratikus ellenzék, sem a kormány pártjai számára nem kívánatosak. Sőt, egy határon túl talán még a Jobbik számára sem.

Mételyként fertőzte meg a hazai nyilvánosságot egy irritáló jelenség: a törvénykezés kifejezést rendre a törvényhozás szinonimájaként használják. Holott előbbi jogtörténeti forrásokból táplálkozva ítélkezést, bíráskodást jelent. Nem az a probléma, hogy a szomszédasszonyom a piacon uborkaválogatás közben sopánkodik a kormánytörvénykezési rohamtempóján (sic!) – “Hova lesz így a világ?” – hanem, hogy a magyar írástudók, tanult újságírók, elemzők, közírók, de ami még ennél is rosszabb, maguk a törvényhozók, az országgyűlési képviselők is rendre tévesen, értelmetlen szövegösszefüggésben használják az inkriminált kifejezést.

Azon, hogy köztársasági elnökünk is törvénykezésről beszél, amikor törvényhozásra gondol (2011 április 25., HírTV: „Az elmúlt hónapok alatt egy nagyon gyors törvénykezés volt”), már igazán fenn sem akadunk, tekintve, hogy korábban ugyanő magát a kormányzat részének tekintette (2010 október 25., Time-interjú: “We, the government, believe in this“), és talán még ma sem biztos, hogy álamfőt vagy államfőt tisztelhetünk benne. De ugyanezt a galádságot a parlamenti pártok is unos-untalan elkövetik, lett légyen szó a Fideszről (Tállai András, 2011 május 11.), a Jobbikról (Z. Kárpát Dániel, 2011 június 27.), az LMP-ről (Scheiring Gábor, 2010. december 1.) vagy legutóbb épp az MSZP-ről (Mesterházy Attila, 2011 július 14.), ráadásul többnyire a Parlament falai között.

A jelenség elterjedtségét kiválóan igazolja, hogy a Google képkeresőjébe a tövénykezés-t beírva nem Justitia szobra, a bíráskodás jelképe jelenik meg, hanem többnyire a magyar Országgyűlés üléstermének képe. Híve vagyok annak, hogy felismerjük és elfogadjuk a nyelv állandó változását, de aktuálisan megélni néha piszokul nehéz. Úgyhogy most kicsit küzdök a törvénykezésért: szóval ítélkezni csak okosan, pontosan és szépen.

Magyarországon 2012. január 1-jén új egyházügyi törvény lép hatályba, amely jogszabály külön kiemel 14 magyarországi egyházat, míg a többieknek ezért a státuszért külön eljárásban kell folyamodni. Jómagam római katolikusként akár nyugodtan hátra is dőlhetnék, elvégre „megúsztam”, azonban ennél sokkal értelmesebb számba venni, hogy mi is lehetett a probléma az 1990. évi IV. törvénnyel, és mi miatt lehet aggódni az új jogszabály kapcsán.

A pénz beszélt?

Az 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról kifejezetten nagyvonalú volt az egyházalapítás tekintetében, hiszen a jogszabály 9.§-a szerint az egyház alapításához mindössze száz természetes személyre volt szükség. Ugyanakkor tökéletesen megfelelt a nemzetközi jognak (ne felejtsük el, hogy a jogszabályt még az első szabadon választott parlament előtt fogadták el, 1990. január 24-én), mivel nem tett különbséget az egyes egyházak között. Sőt, deklarálta, hogy a „magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociális-egészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében”. Mindezt a szocializmus – igaz már omladozó – falai között. Kérdés, hogy lehet-e eléggé szabad a vallás gyakorlása? Vagy lehet-e túl szabad? Nem véletlen, hogy a KDNP által kidolgozott törvényjavaslat indokolása arra helyezi a hangsúlyt, hogy az „1990 . évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságot, illetve az egyházak létrehozását széleskörűen biztosította, a későbbiekben azonban nyilvánvaló volt, hogy az egyházalapítás rendkívül nagyvonalú feltételei lehetőséget adnak az alapjoggal történő visszaélésekre is, mind az egyházaknak járó állami támogatások jogosulatlan igénybe vételére, mind pedig ténylegesen nem hitéleti tevékenységet végző szervezetek egyházként történő bejegyeztetésére”. Magyarul, az indoklás úgy érvel, hogy sokszor nem valódi egyházakat jegyeztettek be egyházként gazdasági előnyökért cserébe.

Ez nem szerelemgyerek

Már maga a KDNP által benyújtott eredeti törvénytervezet is visszalépést jelentett volna a tekintetben, hogy az 1990-es törvénnyel szemben minőségi különbséget tett volna az egyes vallások között, a párt értékrendjéhez közelebb állók javára. A jogszabálytervezet mögött megbújó mentalitás egyébként kísértetiesen hasonlít az egyes önkormányzatok csendrendeleteihez. Ha hangoskodnak, alkoholt fogyasztanak az utcán, akkor arra célszerű a vonatkozó törvények betartatásával reagálni, nem pedig a kerületeknek egyébként költségvetési bevételt jelentő vendéglátóhelyeket korlátozni. A törvénytelenül működő vallási közösségek esetében hasonlóképpen a törvény betartására érdemes koncentrálni, nem pedig kollektíven bűnösnek mondani csaknem 300 egyházat. És mi a helyzet a gazdasági visszaélésekkel? A jelen példái is jól mutatják, hogy erre nem csak a fideszes módosítás után született 14-es listáról kimaradt egyházak képesek, hanem például a katolikus egyház is (a pécsi egyházmegye kiváló példa erre), ettől függetlenül örömhír, ha a jogalkotó odafigyel e szervezetek jogszerű gazdálkodására. Csakhogy éppen ez került ki egy utolsó pillanatban született módosító indítványnak köszönhetően az elfogadott törvényből. A 22.§ ugyanis a következőképpen módosult: „Az egyházak hitéleti célú bevételeit és azok felhasználását állami szerv nem ellenőrizheti. Hitéleti célú bevételnek minősül a személyi jövedelemadó meghatározott részének egyház számára történő felajánlása, annak költségvetési kiegészítése, illetve az ennek esetleg helyébe lépő juttatás, valamint az ingatlanjáradék és annak kiegészítése is”. Magyarul, az állam nem kívánja ellenőrizni, hogy az általa adott pénzt a jogszabályokat betartva használja-e fel egy adott egyház. Ezzel pedig nemhogy sikerül volna kiküszöbölni a gazdasági visszaéléseket, egyenesen megágyaznak azoknak; igaz, nem mindenkinek, csak azoknak, akik erre az Országgyűléstől “engedélyt” kapnak. Itt elérkeztünk a következő problémás ponthoz. Kétségtelen, hogy a jogszabály rögzíti, hogy az egyház az államtól elválasztva működik, azonban, míg eddig ezt a független magyar bíróság garantálta, addig a jövőben pártpolitikusok döntenek arról, hogy melyik vallás „érdemli meg”, hogy egyházat is kapjon. Ehhez pártok kegyeit kell keresni, vagyis állam és egyház hihetetlenül közel került egymáshoz.

Mi tehát a tanulság? Adott volt egy törvény, amelynek megváltoztatására az egyik indok az volt, hogy túlságosan laza a szabályozás, ezáltal lehetőség nyílik visszaélésre. Erre válaszként született egy olyan jogszabály, amelynek értelmében az állam alig ellenőrzi az egyházak gazdálkodását, ráadásul csökkenti a szekularizáció mértékét is, aminek következtében az egyes vallásoknak politikusoknál kell „hízelegniük” egyházukért. Az már csak hab a tortán, hogy a Házszabály 107.§-a szerint zárószavazás előtt koherencia-zavar kiküszöbölése végett lehet benyújtani módosító javaslatot. Márpedig a Fidesz indítványa alapvetően változtatta meg az eredeti KDNP-s jogszabálytervezetet. Ugyanakkor a Házbizottság egy korábbi állásfoglalása azt is kimondja, hogy ha az alkotmányügyi bizottság rendben találja a módosítót, akkor azt szabályszerűnek kell tartani. Magyarul, úgy sikerült kialakítani a törvény végső formáját, hogy egy házszabályellenes megoldást szentesített a bizottság. Nem a legjobb start.