progresszista

(Az alábbi írás először a 444-en jelent meg 2014. január 26-án)

Nemrég Eőry Zsolt, a KDNP diósdi elnöke keveredett bele egy elég kellemetlen vitába a Facebookon. Ez nem csak azt mutatta meg, hogy milyen buta lehet valaki, de azt is, hogy a társadalomban még mindig teljesen képtelen feltevések élnek a zsidókkal és az antiszemitizmussal kapcsolatban.

Ezért megkértük Filippov Gábort, a Magyar Progresszív Intézet elemzőjét, aki nem csak a magyar szélsőjobb mozgalom- és eszmetörténetét, de a magyar vészkorszakot is kutatta, hogy válaszolja meg a kérdéseket, amelyeket Eőry felvetett.

Eljött az idő, végre mindent megtudhatnak az antiszemitizmusról, amit 2014-ben tudni kell róla. Innentől az elemző beszél.

“Az antiszemitizmus általában nem az égből pottyan, hanem valami oka szokott lenni. Azt is kutatták?”

Igen, elég sokat, csak el kellene olvasni.

Maga a kérdésfeltevés általános diagnózist ad arról is, milyen kapcsolat áll fenn az antiszemitizmus újratermelődése és a széleskörű ismerethiány között. A kérdező, aki ugye nem állít, „csak kérdez”, azt sugallja, hogy a „nyilvánvalóan okkal létező” antiszemitizmus miatt a zsidók/liberálisok/rózsadombi szociológusok/stb. csak vernyákolni és rettegni tudnak, és nem teszik fel a kérdést: „mi ebben a zsidók felelőssége” („általában nem az égből pottyan”)? Ismert az a régi önigazoló megfejtés, hogy az előítéletről természetesen maga az előítélet tárgya tehet. Az áldozathibáztatásként is emlegetett jelenséggel napjainkban leginkább a nemi erőszak áldozatai találkoznak: „miért járkál éjszaka a városban?”, „nem esne baja, ha nem kínálná fel magát a kihívó öltözködésével” stb. A felelősség ilyen, az egyéni áldozatra való áthárítása egy ponton különbözik élesen a csoportellenes (például antiszemita vagy cigánygyűlölő) hibáztató érveléstől. Utóbbi pikantériája ugyanis az, hogy az előítélet kialakulásának felelősségét egy csoport minden tagjára kiterjeszti: egyszerre teszi felelőssé egy csoport egészét egy vagy néhány tagjának cselekedeteiért és kéri számon a csoport elszigetelt tagjain a csoport összes többi tagjának cselekedeteit.

Tessék őket számonkérni!

Amilyen képtelen, olyan gyakorta hangoztatott számonkérés, különösen a szalonrasszizmust mosdatni igyekvő, a „tisztességes kisebbségiekkel” való „párbeszédet” sürgetők részéről: miért nem „emeli fel a szavát” a csoport „jobbik fele” deviáns tagjainak megengedhetetlen cselekedetei ellen, miért nem gyakorol közösségi nyomást a „tapasztalatokon alapuló” előítéletek „belülről történő” felszámolása érdekében? Így érvelt például Serédi Jusztinián, Magyarország hercegprímása is abban az 1944. júniusi (utóbb visszavont) pásztorlevelében, amelyben ráadásul elvileg – környezete nyomására – először emelte volna fel a szavát a magyar zsidók tömeges deportálása és megsemmisítése ellen: „Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel”.

A fehérekre senki nem mondaná

A többségi társadalom 1944-es zsidóellenes akciói ebben az olvasatban annak tudhatók be, hogy a máramarosszigeti zsidó asztalos nem rótta meg a budapesti zsidó tőzsdeügynököt annak esetleges tisztességtelen üzleti magatartása miatt. Hasonlót kért számon 45 évvel később a Magyar Gárda főkapitánya, Kiss Róbert a cigányokon, amikor azt követelte, hogy „az a réteg, amelyik nem bűnözésből él, vesse ki magából a selejtet! Vesse ki magából a bűnözőket!” Az így érvelő saját csoportja normaszegői között általában képes differenciálni: eszébe sem jut, hogy egy nem cigány/zsidó/stb. elkövető devianciája kapcsán „a magyarok” vagy „a fehérek” devianciáját ostorozza, vagy hogy – az intézményes igazságszolgáltatás helyett – saját magának kellene „fellépnie”, „kivetnie magából” olyan bűnözőket, akikhez semmi köze. Ezt a lehetőséget veszi el a kisebbségi csoport tagjaitól, amikor a „közülük kikerülő” normaszegőben nem a normaszegő egyént, hanem kizárólag csoportjának reprezentánsát hajlandó észrevenni és láttatni.

Tessék elolvasni

Visszatérve a konkrét kérdésre: az antiszemitizmus okait valójában megjelenésének pillanatától próbálták megmagyarázni a társadalmi és kulturális jelenségek minden területének kutatói: filozófusok, szociológusok, történészek, politikatudósok, pszichológusok, szociálpszichológusok, teológusok, irodalmárok, antropológusok. Ki- és átalakulásának, újratermelődésének és működésének leírására, magyarázatára számos, nem ritkán egymással versengő elméletet alkottak, amelyekben szinte egyedül az a közös, hogy a jóindulatú „kérdezők” többnyire nem olvassák azokat.

A beláthatatlan terjedelem miatt lehetetlen akár csak áttekintő bibliográfiát adni az antiszemitizmus hátterét feltáró fontosabb munkákról, kutatásokról. Ehelyütt csak kedvcsinálóként hadd ajánljak néhány alapos és igényes munkát, amely eligazíthat a kérdésben: mindenekelőtt ezt, ezt, ezt, ezt, ezt és ezt. Az újabb irodalomból külön is kiemelném Ungváry Krisztián tavaly megjelent, magyar közegben korszakos jelentőségű munkáját: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon címűt. A kötet, amellett, hogy a zsidóellenes politikának és bürokratikus gyakorlatnak a magyar szakirodalomban korábban elhanyagolt társadalom- és gazdaságpolitikai elemeire koncentrál, hosszas és problémaérzékeny bevezetőben tárja fel a magyarországi antiszemitizmus társadalmi-tapasztalati gyökereit, azt, hogy a hétköznapi emberben milyen percepciók, társadalmi jelenségek erősíthették a zsidóellenes előítéletekre való fogékonyságot az 1944 előtti évtizedekben.

És végre a válasz

És hogy ne kerüljük meg a választ: a polgári és tőkés átalakulás okozta „alkalmazkodási válság” (Szabó Miklós) több okból is a zsidókat sodorta célkeresztbe. A legfontosabb tényező ezek közül az, hogy Kelet- és Közép-Európában, ahol mind a nemzetállam kialakulása, mind a feudalizmus bomlása jelentős késéssel zajlott, az egyéb foglalkozási ágakból (mindenekelőtt a mezőgazdaságból) kizárt és az arisztokraták által megvetett pénzügyi tevékenységekbe (vándorkereskedelem, pénzkölcsönzés, szolgáltatási szektor) szorult zsidók egy része kitüntetett szerepet játszott mind a polgári-vállalkozói réteg létrejöttében, mind a tőkés átalakulásban. Az antiszemitáknak már a 19. században az fájt, hogy a rendi társadalom felbomlásával, a régi társadalmi kötelékek meglazulásával, a változásokhoz alkalmazkodni nem tudó köznemesek egy részének lecsúszásával és a felszabadított jobbágyság elszegényedésével párhuzamosan a zsidó (és Magyarországon a német) középosztály pozícióinak javulásával szembesültek. Elegánsan figyelmen kívül hagyták, hogy a zsidók társadalmilag és gazdaságilag távolról sem képeztek homogén réteget, ezért minden, „a kapitalistákkal” szembeni gyűlöletüket rájuk összpontosították (Ungváry Krisztián korábban említett könyvének egyik érdeme, hogy bemutatja azt a kevéssé ismert folyamatot, ahogy a magyar polgári fejlődés sajátosságaiból eredően a magyar elit nagy része a zsidók mellett a svábokra is rásütötte a kollektív bűnösség bélyegét). Mindehhez csak segítséget jelentett, hogy a középkorból és a felvilágosodás közvetítésével olyan kész sztereotípiák álltak rendelkezésre a közgondolkodásban (istengyilkosság, zsidó erkölcstelenség és kéjvágy stb.), amelyek jól beleilleszthetők voltak az új helyzetbe.

“Miért éppen ellenük lennének (vannak) előítéletek? Mások iránt miért nincs vagy alig? Csak van valami oka…! :)”

Nemcsak a zsidók ellen vannak előítéletek, mivel az előítélet az emberi gondolkodás sajátosságaiból fakadó, általános jelenség. Számos további csoporttal szemben megfogalmaztak prekoncepciókat a történelem során, sőt a zsidóellenes előítélet olykor a keresztényekre is „visszaütött”. Mint minden előítéletnek, természetesen az antiszemitizmusnak is „van valami oka”, ha nem is éppen az, mint az antiszemiták gondolják, hogy a zsidók úgy általában egytől-egyig gonoszak.

Bár nagy a kísértés, hogy külön foglalkozzunk a kérdést követő szmájli kommunikatív funkciójával a „csak kérdést” követően, az alábbiakban csak a kérdés tartalmi vetületeivel foglalkozom. Az előítélet nem „zsidóspecifikus”, hanem egyetemes jelenség, amely alapvetően az alábbi tényezőkből épül fel:

Az ismeretlentől/mástól való ösztönös távolságtartásból, idegenkedésből vagy félelemből.

Az ismeretlentől való félelem egyrészt önmagában könnyen átcsaphat előítéletességbe, gyűlöletbe, másrészt ez utóbbiak mintegy racionalizálják, legitimálják a félelmet. A zsidók a történelem során (csakúgy, mint az első keresztények a kései antikvitásban, vagy napjainkban a muszlimok) elkülönült és jól megkülönböztethető, a többségi társadalométól nagyon eltérő, idegen vallási és kulturális szokásokkal, illetve nyelvvel rendelkező csoportot alkottak. Az ilyen csoportok hagyományai épp ismeretlenségük miatt voltak „szabadon értelmezhetők” a külső csoportok számára. Jó példa erre, ahogy a judaizmusnak az állati vérhez való ismert viszonya, a táplálkozási tilalmak sokasága, viselkedési szabályainak nehezen átlátható rendszere, kiegészülve az „istengyilkosság” középkori vádjával, a nem zsidó tudatban a vérvád, a rituális gyilkosság hihetetlenül szívós konstrukciójában nyert magyarázatot (az eucharisztia szertartása által a pogány többségben keltett megrökönyödés egyébként hasonló mítoszokat teremtett a korai keresztényekkel szemben, amint erről később még szó lesz).

Általánosító és sztereotipizáló eljárásokból, az emberi megismerés ismeretelméleti takarékosságából.

Az előítéletesség és az idegengyűlölet a közkeletű felfogással szemben a legritkábban morális eredetű. Egyszerűbben kifejezve: nem feltétlenül csak gonosz ember lesz előítéletes. Az előítélet és általánosítás sokkal inkább azokból a világ megismerésében alkalmazott „energiatakarékos” mechanizmusokból alakul ki, amelyek általánosságban elengedhetetlenek az ember mindennapi pszichológiai komfortérzetéhez. Leegyszerűsítve: az ösztönösen kidolgozott, szükségképpen torzító sztereotípiák, az egyes alesetek közötti különbségek figyelmen kívül hagyása voltaképpen azt szolgálják, hogy az embernek ne „a nulláról kezdve” kelljen kiismernie magát minden egyes egyedi tapasztalattal való találkozása során, hanem kategóriák aleseteiként értelmezve az új ingereket, eleve hatékonyan reagálhasson minden egyes új helyzetben. Egyszerű példával élve: ha a farkas kategóriájának általános jellemzője a ragadozó hajlam, a nyúlnak nem kell minden egyes esetben mérlegelnie a konkrét farkas egyedi tulajdonságait (fajtáját, színét, erőnlétét) ahhoz, hogy megfelelő módon reagáljon a vele való találkozáskor. És egy társadalmi példa: hiába tudjuk, hogy nemcsak bűnözők viselhetnek fegyvert, ha éjszaka pisztollyal hadonászó embert látunk az utcán, nem megyünk oda hozzá, hogy kikérdezzük az adott szituációt meghatározó, egyedi szándékairól.

Nincs nyitott elme

Craig McGarty szerint „[a] kategorizáció során a dolgok nagy osztályai jönnek létre, amelyek segítik mindennapi alkalmazkodásunkat. E mögött az a gondolatmenet húzódik meg, hogy nap mint nap oly nagy mennyiségű élmény ér bennünket, hogy kénytelenek vagyunk tipizálni őket. A szószerinti értelemben vett nyitott elme lehetetlenség, mivel az új élményeket meglévő kategóriánk alapján kezeljük”. Vagyis az általánosítás a környezetéből az emberre özönlő egyedi információk sokaságában való eligazodást és a megfelelő viselkedési sémák kialakítását segíti. A probléma az, hogy a csoportellenes előítéletek legtöbbje hamis kategóriákat állít fel, és mindenekelőtt kiiktat egy olyan tényezőt, amely a nyugati etika alapját képezi: az egyén szabad választásának és ebből fakadó individuális felelősségének adottságát. A csoportellenes előítélet a valóságban nem általános tulajdonságokkal ruházza fel egy csoport valamennyi tagját; ezzel előre meghatározza a velük szemben hatékonynak tartott érzelmi és cselekvési mintákat, és egyúttal igazolja is az olykor lelepleződő, nem méltányos viszonyulást. Az előítélet nehéz felülvizsgálhatóságát és virulenciáját éppen az a mechanizmus illusztrálja a legjobban, ahogy az előítéletes személy elrendezi az azokkal ellentétes tapasztalatait. „Vannak dolgos cigány emberek, de…”, „nekem is vannak zsidó barátaim, de…” – ismerős mondatok, amelyek alkalmazhatósága végtelen.

Közösségi kulturális minták átadásából, újratermelődéséből.

A naiv-racionalista megközelítésekkel szemben az előítélet távolról sem elszigetelten, a semmiből vagy kizárólag saját tapasztalatokból megszülető képződmény. A szocializációnak nevezett társadalmi tanulási folyamat során nemcsak a közösségi együttéléshez szükséges értékeket és viselkedésmintákat, hanem a társadalomban jelenlévő sztereotípiákat, nyelvi eljárásokat is elsajátítjuk. A témára vonatkozó tetemes szociológiai, szociálpszichológiai, nyelvészeti irodalom elemzéseiből hadd emeljek ki egyetlen példát, amely hétköznapisága és rejtettsége miatt különösen izgalmas. A direkt előítéleti konstrukciók mellett (amikor például szüleinktől vagy iskolatársainktól olyan explicit útmutatásokat sajátítunk el, hogy „a cigányokat jobb elkerülni”, vagy hogy „a zsidók feltűnően felülreprezentáltak a tudatformáló médiában”) a hétköznapi nyelvhasználat számos tradicionális fordulata eleve fogékonnyá teszi gondolkodásunkat a negatív csoportelőítéletekre. Az olyan, megszokottnak és ártatlannak tűnő formulák, mint „cigánykodik”, „cigányútra megy”, „skót” (melléknévként), „német alapossággal”, „annyian vannak, mint az oroszok”, „zsidóskodik”, „zsidul” stb. (a példák többsége innen és innen származik), nemcsak a világot „mi”-re és „mások”-ra való felosztására kondicionálják az agyunkat, hanem arra is, hogy e kollektív kategóriákat pozitív és negatív minőségekkel ruházzuk fel.

Nem fehér embernek való

A fenti példák pozitív ellenpéldáját képezik az olyan mindenki által ismert, normatív mintaképző szólások, mint hogy „a magyar ember evés közben nem beszél”, vagy hogy egy kellemetlen, elviselhetetlen jelenség (például időjárás vagy íz) „nem fehér embernek való”. A kognitív nyelvészek szerint fogalmaink nem önmagukban léteznek, nem pusztán önmagukat jelentik, hanem olyan úgynevezett szemantikai mezőkben csoportosulnak, amelyekben egyszerre aktiválódik számos, egymáshoz közel állónak érzékelt jelentés. Hogy előbbi példánknál maradjunk: a „nyúl” szó olyan fogalmakat aktiválhat az agyunkban, mint „fut”, „gyors”, „gyáva” stb.  Szocializációnk, kulturális tanulásunk során az emberek meghatározott csoportjaihoz mint fogalmakhoz is olyan jelentéseket társítunk, amelyek e fogalmakkal együtt öntudatlanul aktiválódnak. Ahogy a „nyúl”-hoz, ugyanúgy a „zsidó”-hoz, a „cigány”-hoz, vagy éppen a „magyar”-hoz is tulajdonságokat rendelünk, anélkül, hogy tisztában lennénk ennek tudattalan meghatározottságával, vagyis azzal, hogy ezeket a szemantikai mezőket, sztereotip struktúrákat szó szerint a nyelvvel együtt sajátítottuk el. Mindebből nem következik, hogy a helyes magatartás a „politikailag nem korrekt”, fordulatok, kulturális hagyományok kigyomlálása, üldözése lenne – elég, ha tudatosítjuk ezeket a jelenségeket, és kritikusan viszonyulunk hozzájuk, illetve saját magunkhoz.

Egy évszázadok óta meglehetős szívóssággal újratermelődő toposzrendszerből.

Jacob Katz, az antiszemitizmus történetének talán legkiválóbb kutatója rendkívül alaposan dokumentált, klasszikus könyvében nyomon követi az egyes zsidóellenes érvek, képzetek, narratívák keletkezését és formaváltozásait a középkori antijudaizmustól a felvilágosodáson át az újkori ideológiák kialakulásáig. Olyan, a keresztény, illetve nem zsidó kultúrába mélyen beágyazódott képzetek, szemantikai mezők létrejöttét és átalakulását, mint hogy a zsidók kapzsik, nyerészkedők, piszkosak, cinikusak, szőrszálhasogatók, hogy uzsorával és olcsó pálinkával mérgezik a parasztokat, keresztény gyermekek vérét ontják, hogy világuralomra törnek, vagy hogy gyűlölik és megvetik a nem zsidókat, akikkel szemben bármit megengedhetőnek tartanak.

Az előítélet egyidős az emberrel

Azt vizsgálja, hogy a zsidókkal mint kollektívummal szemben felhalmozott keresztény teológiai érvek hogyan váltak a keresztény egyház elleni kritika fegyvereivé a felvilágosodás idején, majd a racionalizmus érveivel felvértezve hogyan alakultak át a kialakuló polgári és tőkés társadalom ultrakonzervatív, végül pedig szélsőséges-forradalmi kritikájának alapjaivá.

Csak a naiv kérdező iránti emberbaráti méltányosságból érdemes itt felsorolásszerűen érinteni a nem zsidó csoportokkal szembeni előítéleteket. Természetesen az előítélet, azon belül is a csoportellenes előítélet az ember ismert történelmével egyidős fogalom, amely térben és időben elképesztő változatosságot, ugyanakkor lényegi azonosságot, strukturális hasonlóságokat mutat.

Miért van az, hogy a magyarokat mindenki utálja?

Napjainkban az ilyen előítéletnek számtalan formája működik, amelyek közül az antiszemitizmust legfeljebb véres történelmi előzményei, pusztító hatásai emelik a tudat előterébe. Magyar és európai kontextusban talán nem szükséges hosszabban ecsetelni a cigányellenes, nyugat-európai és amerikai közegben az iszlámellenes, illetve a nyugati világban a színes bőrűekkel szembeni előítéletek mai jelentőségét. A határon túl élő magyarok pedig hosszan mesélhetnének arról, milyen előítéletekkel kell szembenézniük nap mint nap a többségi társadalom egy csoportja részéről (és talán itt érdemes megjegyezni, hogy román, szlovák, szerb stb. nacionalisták ugyanolyan gyakran teszik fel a megfejtést is sugalmazó kérdést: „miért van az, hogy a magyarokat minden szomszédos ország népe utálja?”).

Keresztények - zsidók

A csoport elleni előítélet persze nemcsak etnikai-nemzeti lehet. A kereszténység hajnalán a zsidókkal szembeni prekoncepciók jelentős részét sajátos módon a keresztényeknek is meg kellett szenvedniük a rómaiak részéről. Sokat mondó, hogy ezek az előítéletek épp akkoriban hatották át legjobban a pogány rómaiak gondolkodását, amikor a legmagasabb fokon tombolt a keresztényüldözés. Hasonlóan ahhoz, ahogy a 12. században az első nagy zsidóellenes vérvádhullám a keresztes hadjáratok iszonyatos zsidóellenes programjai nyomán keletkezett, vagy ahogy az 1946-os (!) kunmadarasi vérvádprogrom, közvetlenül a holokauszt után. Ebből vonja le a következtetést Salo W. Baron, hogy a csoportelőítélet értelmezhető a gyűlölet racionalizálásaként, a bűntudat kiiktatására szolgáló utólagos és nem tudatos önigazolásként is. Kertész Imre ugyanezt fogalmazza meg aforisztikusan a Gályanaplóban: „Miért gyűlölik Auschwitz óta még jobban a zsidókat? Auschwitz miatt”. Azt egyébként, hogy a minden reális tapasztalatnak ellentmondó előítéletek mennyire szívósak, és hogy milyen szabadon alkalmazhatók, jól mutatja, hogy keresztények, illetve nem zsidók ellen nemcsak az ókorban folytattak eljárásokat rituális gyilkosságokra vonatkozó csoportelőítéletek alapján. Hanem például 1776-ban, az oroszországi Perejaszlavban a kvéker-szoglasznyik szekta tagjai, 1782-ben, a magyar Hont megyében az „emberevő cigányok”, 1892-ben, Sztarij Multanban a magyarokkal rokon udmurtok, a tizenkilencedik század végén pedig japán és kínai keresztény misszionáriusok, szerzetesek ellen (további eseteket lásd itt).

“Az antiszemitizmus több ezer éves (már az egyiptomiak is üldözték és dolgoztatták őket), csak akkor még nem így hívták (csak a XX. szd. eleje óta). Ez nem igazolás, csak tény. De mi az oka? A többi népről nem tudok ilyet.”

Azért nehéz röviden válaszolni, mert már a kérdésfeltevés maga túl sok tévedést tartalmaz, amelyet érdemes helyre tenni. De körülbelül: az antiszemitizmus nem több ezer, hanem körülbelül 150, nagyon megengedő értelmezéssel úgy 300 éves. Előítéletek más népekkel szemben is megfogalmazódnak, de igaz, hogy az antiszemitizmusnak vannak sajátos okai és jellemzői: a középkori vallási antijudaizmus átalakulása, a kapitalista és polgári átalakulás társadalmi nehézségei, a zsidók történelmileg meghatározott társadalmi szerepe és az antiszemitizmus univerzális-ideológiai jellege.

A zsidókkal szembeni rendszerezett politikai előítéletek és tevékenységek összefüggő halmazát valójában nem a 20. század eleje, hanem a 19. század harmadik harmada óta nevezik antiszemitizmusnak. A kifejezés megalkotásának kétes dicsőségét a kutatók általában egy ma már nem túl ismert bécsi újságírónak, Wilhelm Marrnak tulajdonítják. Valójában Marr sokat idézett művében (Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum) egyszer sem használta az antiszemitizmus (Antisemitismus) szót. A terminus első ismert előfordulása korábbra datálható: egy német-zsidó orientalista, Moritz Steinschneider 1860-ban, az általa alapított Hamaskir. Hebräische Bibliographie, Blätter für neuere und ältere Literatur des Judentums című periodikában, Ernst Renant kritizálva emlegetett jelzős alakban „antiszemita előítéleteket” (antisemitische Vorurteile).

A zsidó szó szinonimája

Marr „érdeme” ezzel szemben az volt, hogy jóval nagyobb visszhangot kiváltó politikai pamfletjével, amelyben a Judenthum mellett a Semitismus szót a „zsidó” szinonimájaként használta, a szélesebb közbeszédben plántálta el a kor nyelvészeti zsargonjából kiinduló kifejezést, majd 1879-ben megalapította az Antiszemita Ligát (Antisemitenliga). Ennek nyomán terjedtek el a magyar köznyelvben is szinte azonnal az „antisemita”, „antisemitismus”, „antisemitikus” kifejezések; 1880-tól a magyar Országgyűlésben is, ahol a magyar politikai antiszemitizmus megalkotója, „a fajvédelem úttörője” (Bosnyák Zoltán kifejezése), Istóczy Győző tett meg mindent az ügy érdekében. Az antiszemitizmus tehát, amely a zsidók 19. századi emancipációjára és a formálódó kapitalizmus „teremtő rombolására” (Schumpeter), fájdalmas társadalmi átalakulásaira válaszul jött létre, a vallási antijudaizmussal vagy az általános értelmű xenofóbiával (idegengyűlölet) szemben alig százötven éves. Lehet érvelni amellett, hogy az angol deisták vagy Voltaire valláskritikáihoz kapcsolódó zsidóellenes érveléseket is az antiszemitizmus fogalma alá soroljuk, de nyilvánvaló, hogy több ezer éves jelenségről így sem beszélhetünk.

A zsidók piszkosak, a németeknek nincs humoruk

Azért fontos a hozzávetőlegesen pontos datálás, mert az új megnevezésre egy minőségileg új jelenség leírásának igénye miatt volt szükség. Az antiszemitizmust az különbözteti meg a vallási antijudaizmustól, hogy rendszerezett, a modernitástól és a tőkés társadalmi rendszerektől elválaszthatatlan, lényegét tekintve politikai-világnézeti kategória. Nem összekeverendő tehát sem az általánosabb érvényű előítélet, sem a xenofóbia, sem pedig a rasszizmus fogalmával. De még a zsidóellenes prekoncepcióval sem, amely morfológiailag más szinten helyezkedik el. Az a tétel, hogy példának okáért „a zsidók piszkosak”, vagy hogy „meggyilkolták Krisztust”, még nem feltétlenül jelez más szintet, mint az hogy „az oroszok alkoholisták”, vagy „a németeknek nincs humoruk”. Érdemes egy párhuzammal érzékletesebbé tenni a különbséget. A gazdagokkal szembeni irigység, az elnyomatás érzete ugyanúgy az emberrel egyidős, mint a csoportelleni előítélet. Nem szokás azonban összekeverni ezt az alapszintű attitűdöt az osztályharc kommunista ideológiai konstrukciójával, amely intenciója szerint társadalmi szinten kínál átfogó diagnózist és megoldási receptet a politikában.

A zsidó a szociális kérdés középpontjában

Antiszemitizmusról onnantól beszélhetünk, ha valaki társadalmi problémák szerteágazó halmazát fogja össze, szervezi a zsidóellenes előítéletek köré, és e problémák megoldását ezen előítéletek mozgósításával véli kivitelezhetőnek. Shulamit Volkov történész Az antiszemitizmus mint kulturális kód című tanulmányában arról ír, hogy az antiszemitizmus hogyan fog össze és jelképez olyan, egymástól egyébként rendkívül távol álló problémákat, mint a liberalizmus és a szocializmus, hogyan állítja „a zsidót” a szociális kérdés középpontjába. Nem attitűdről van tehát szó, hanem világnézetről, amelynek középpontjában „a zsidó” mint absztrakt fogalom, univerzális kód áll. Az antiszemitizmus nemcsak annyit állít, hogy „a zsidók ilyenek és olyanok”, hanem a társadalmat a „zsidókérdés” mentén „beszéli el”. Eszerint a keresztény/muszlim társadalom permanens háborút kényszerül vívni a túlélésért a világuralomra törő zsidókkal, akik az egyaránt általuk mozgatott liberális kapitalizmus és a kommunizmus harapófogójába szorítva igyekeznek leigázni a „befogadó” népeket.

Örök antiszemitizmus

Az egyes zsidóellenes toposzok így egységes rendszerben, egy ősidők óta zajló harc elemeiként jelennek meg, miközben ez a konstrukció egyúttal mozgósító hatást gyakorol az azt elsajátító antiszemitákra. Ha a társadalmi bajok okozói a zsidók, akkor a saját csoport felemelkedésének kulcsa a zsidók visszaszorítása, kiűzése vagy megsemmisítése.

Az ilyen holisztikus világnézet vagy ideológia természetesen nem hasonlítható a legyőzött népek sokaságát rabszolgasorba taszító vagy büntetőhadjáratokban irtó, vagy a keresztény teológiai alapú ellenérzéseket tápláló többségi csoportoknak (az egyiptomi vagy babiloni hatalomnak) a zsidókhoz való viszonyához. Ezért, bár ma is vannak olyan kutatók, akik „örök antiszemitizmusról” beszélnek, a szakirodalom nagyobbik része élesen elkülöníti az antik judeofóbiát a középkori antijudaizmustól, és mindkettőt a modern antiszemitizmustól. Ezek mind struktúrájukban, mind társadalmi funkciójukban jelentősen eltérő jelenségek, amelyeket csak súlyos torzítások és tévedések árán lehet azonosként kezelni.

Filippov Gábor

Bajnai Gordon és Mesterházy Attila megállapodásával teljesül annak minimumfeltétele, hogy a baloldal egyáltalán eséllyel szálljon ringbe: a koordinált indulással nem állhat elő olyan helyzet, hogy (eltekintve persze az LMP-től) két baloldali ellenzéki jelölt egymással szemben mérettesse meg magát egyéni választókerületi szinten.

A külön listás indulás elvi előnye az Együtt-PM számára, hogy megszólíthatnak olyanokat is, akik elégedetlenek a kormányzattal, de az MSZP-re sem szavaznának. Ebben viszont van „házifeladata” Bajnai Gordon pártjának: az „együtt” kifejezése az utóbbi fél évben a szocialistákkal való együttműködést (illetve az arra irányuló kísérletet) jelentette, a kialakult helyzetben azonban új tartalommal kell azt megtölteni. Erős kockázata ugyanakkor, hogy mivel jelen ismereteink szerint pártszövetségben indulnak, listán 10%-ot kell elérniük, ami jelenleg vélhetően nem sikerülne nekik. Ennek nyomán nem kizárt, hogy a későbbiekben felmerül az az Együtt és a PM összeolvadásának kérdése, hiszen az 5%-ot jó eséllyel megugorják.

A külön lista mandátumszámban nem jelent különösebb veszteséget a közös listához képest, ugyanakkor számtalan kommunikációs buktatója van. A koordinált indulás praktikusan annyit jelent majd, hogy a választópolgár a szavazólapon csak egy ellenzéki baloldali egyéni jelölt nevét olvashatja majd. Ugyanakkor az egyéni választókerületi szavazólapon a választási szabályok miatt valószínűleg csak annak a pártnak a logójával fognak találkozni, amely abban a választókerületben jelöltet állított, hiszen jogilag nem közös a jelölt, még ha gyakorlatilag az is. A másik szavazólapon viszont mind az MSZP, mind az Együtt-PM pártlistájával és logóival találkozik majd a szavazópolgár. Életszerű helyzet lesz tehát, hogy például egy, az MSZP pártlistájára szavazni kívánó választó egyéniben nem fogja megtalálni kedvenc pártját, helyette az Együtt-PM jelöltjére tud majd csak szavazni, illetve fordítva. Ez a jelenség nemcsak a szavazófülkében, de a kampányban is zűrös helyzeteket szülhet: tekintettel arra, hogy mindkét párt abban érdekelt, hogy az ő listájára szavazzanak (hiszen például ezen múlik majd, hogy ki adhatja a miniszterelnököt győzelem esetén), bizonyos esetekben egyszerre kell majd a másik ellenében a saját pártlista és a másik egyéni jelöltje mellett kampányolni. Ez kommunikációs kihívás mindkét párt számára.

Végezetül mindenképpen veszteség a közös lista elvetése nyomán, hogy közös miniszterelnök-jelölt hiányában nem lesz olyan világos és kizárólagos alternatíva, amelyet Orbán Viktor ellenében fel lehet mutatni a választók számára.

Ez a megállapodás nem a létező világok legjobbika, de tekintettel az ellenzék fragmentáltságára és az ennek a heterogenitásnak egyáltalán nem kedvező új választójogi rendszerre, nagyon is valóságos. Nincs egyetlen politikai alternatíva és ez most a megállapodásban is tükröződik.

LMBT-ügyekről nyilatkozva kerülni szoktam, hogy – amint azt jó szándékú megszólalók is rendre megteszik – a normatív állítások között elbújtatva, mintegy megnyugtatásul elejtsem az „egyébként heteroszexuális vagyok” kitételt. Egyrészt, mert bár a szexuális kisebbségek társadalmi státusa és jogegyenlősége közügy, a saját orientációmat magánügynek tartom, amely tökéletesen független attól, ahogy a melegekről, leszbikusokról, biszexuálisokról vagy transzneműekről és az ő jogaikról gondolkodom - ennyiben pedig közömbös, hogy melyik nem iránt vonzódom. Másrészt azért, mert úgy vélem, e sokszor öntudatlanul kitörő heteroszexuális coming outok mögött az a jó szívvel elfogadhatatlan, de hazánkban nem ritka vélekedés áll: elképzelhetetlen, hogy valaki személyes érintettség nélkül szólaljon fel embertársai jogai mellett. E vélekedésnek sem kívántam soha engedményt tenni – remélem, hogy a meggyőződésemnek nincs szüksége a heteroszexualitásomból adódó erkölcsi szentesítésre.

Ezúttal azért utalok – az a gyanúm, első alkalommal – nyilvánosan heteroszexualitásomra, mert személyesen is megszólítva érzem magam a Heti Válasz által. "A tolerancia diktatúrája - Új világtrend: a többség jogait veszélyeztetik a homoszexuális mozgalmak" – hirdeti a rendre (többnyire általam is) "mértékadóként", "mérsékeltként", "európai értelemben vett jobboldaliként" emlegetett hetilap címlapja. A szerkesztők tehát címlapra kívánkozóan súlyos problémaként érzékelik és regisztrálják a "homoszexuális mozgalmak" fenyegetését; felteszem (és maga a riport is erre utal), e kontextusban a többség a heteroszexuálisok csoportját jelenti, tehát úgy vélem, az én jogaimra nézve is. A valódi probléma tehát eszerint nem az LMBT-közösség tagjainak napi szintű, a társadalmi élet minden szegmensére kiterjedő megalázása és hátrányos megkülönböztetése, hanem a mi, "többségiek" jogainak, (valószínűleg inkább ízlésének) fenyegetettsége a "túlzott tolerancia" és persze "ezek" által.

A szöveg valós problémák kapargatásának (például hogy hatalmilag tiltható-e egy melegeket sértő hirdetés), valamint rendkívül kínos rém- és tévképzetek helyeslő interpretációinak a vegyüléke; amelyek fókuszában olyan fogalmak állnak, mint „a szexualitás ordenáré megjelenítése”, a „családvédők kriminalizálása”, vagy személyes kedvencem: a „természetes családmodell” (mert ugyebár a család mint intézmény távolról sem történetileg formálódó társadalmi képződmény, hanem öröktől fogva változatlan, a természetből örökölt adottság). A cikk sajátos sajtóetikai megoldásként számos fundamentalista "családvédőt" megszólaltat, a tárgyául választott LMBT-aktivisták közül viszont egyet sem. És míg a melegjogok kifejezést csak idézőjelben tartja leírhatónak, a "melegvonzalom levetkezését" célzó "terápiát" már nem érzi ennyire problematikus nyelvi jelenségnek.

A kéretlenül is védelembe vett csoport tagjaként ezért szeretném megnyugtatni a Heti Válasz szerkesztőségét: ha választani lehetne, inkább lemondanék többségi jogaim védelméről. Szexuális orientációm továbbra is biztos lábakon áll, öltözködési szokásaim makacsul tartják magukat, és ma is esélyesnek érzem, hogy pár éven belül akkor is családot fogok alapítani, ha a Pride-ra visszatérnek a rettegett bőrtangák. Nem érzem véleménynyilvánítási szabadságom tűrhetetlen korlátozásának, ha nem buzizhatom vagy pedofilozhatom le nyilvánosan a melegeket – persze nem büntetőjogi következményektől tartva (ezeket valóban elfogadhatatlannak tartanám), hanem azért, mert a normális többség ezt – ma már szerencsére – egyszerűen bunkóságként értékeli. Nem kívánom tagadni: mivel a lányok tetszenek, nem okoz esztétikai élvezetet, ha férfipárokat látok csókolózni a villamoson, de természetemből eredő ízlésemből nem szívesen csinálnék morális kérdést. Mivel irtózom a hal ízétől és szagától, nekem személy szerint jóval nagyobb problémákat okoz a strandbüfék nyári hekkinváziója; mégsem vélem úgy, hogy a halimádók jogaimban fenyegetnek, és ezért fel kellene lépnem a "halas lobbi" ellen. Köszönöm, jól vagyok. Biztonságban érzem magam.

A magam részéről heteroszexuálisként jóval nagyobb problémának tartom, hogy az enyémtől eltérő szexuális orientációval bíró embertársaim (barátok, ismerősök és idegenek) számára vágyaiknak, érzelmeiknek ma is problémát kell jelenteniük. Hogy egyáltalán felmerülhet az, hogy olyasvalamiről van szó, amit saját morális és társadalmi státusuk megőrzése érdekében nemcsak barátaik, de adott esetben családjuk előtt is titkolniuk kell. Hogy nekem kell szégyenkeznem azért, amiért heteroszexuális társaim jelentős része még ma is kizárólag a pederasztia és a promiszkuitás szemantikai mezejében képes tematizálni a homoszexualitás kérdését. Hogy azoknak, akik a melegeket "erkölcsi" és spirituális szempontból bírálják, egy kézen fogva sétáló egynemű párról nem tud más az eszükbe jutni, mint az anális közösülés - ami vélekedésem szerint meglehetősen szűkre szabott és kissé naturális felfogását jelenti a szerelemnek.

Mindemellett hiszek a véleménynyilvánítás szabadságában, ezért úgy gondolom, hogy a Heti Választól a Mandinerig mindenkinek joga van a kívánt terjedelemben és hangnemben rettegni a meleginváziótól, tudatlanságból eredő tévhiteket terjeszteni a homoszexualitással kapcsolatos biológiai, pszichológiai és történelmi összefüggésekről. E tevékenységüket messzemenően károsnak és cikinek érzem, de a demokrácia bizony arról szól, hogy mindenkinek joga van nemcsak melegnek, de tudatlannak is lennie - és nem "csak a négy fal között". Egyszerűen csak hazugságnak érzem, ha valaki a személyes ízlése sérelméért az én jogaimra hivatkozva igyekszik elégtételt venni embertársai egy kiszolgáltatott csoportján. És szomorúnak, hogy a hazai "szexuális rettegők" diskurzusai 2013-ban is azon a szinten mozognak, hogy az LMBT-kérdéskör legizgalmasabb problémájának azt tartják (idézem a Heti Válasz szerzőjét): "a mindenféle nemi orientáció védelmébe előbb-utóbb miért ne tartozhatna bele akár a többnejűség vagy a pedofília oltalma" (értsd: "a tolerancia diktatúrája" és a "meleglobbi" nyomulása előbb-utóbb szükségszerűen e nyilván rokontermészetű tabuk elfogadásához vezet majd).

Miközben "értékvédő", konzervatív alapállásból azért valóban akadnának itt felnőtt módon megvitatható kérdések is. Például lenne értelme arról polemizálni, hogyan viszonyul a szekularizáció és a vallásszabadság elvéhez, ha olyan egyházakat kényszerítenek az általuk bűnnek tekintett homoszexuális kapcsolatok szakrális jóváhagyására, amelyektől ez dogmatikai okokból idegen, sőt megvetendő. Vagy akár arról, hogy milyen negatív hatásai lehetnek az egynemű párok által nevelt gyermekek lelki egyensúlyára és fejlődésére egy e kérdésben mereven konzervatív társadalmi közeg hozzáállásának, ez pedig hogyan érinti az egyneműek gyermekvállalásának jogi vetületeit. Eddig azt gondoltam, a Heti Válasz az a fórum, amely karakteréből adódóan pont az ilyen vitáknak lehetne megfelelő terepe. Kiderült, hogy tévedtem – kár.

Az ellenzék két esélyes kormányfőaspiránsa között az utóbbi hetekben kiújult bicepszméregetés jól leírható a játékelméletből ismert chicken game analógiájára. A két versenyző nagy sebességgel száguld egymás felé, arra várva, hogy a másik a feszültség alatt megtörve előbb rántja félre a kormányt; miközben azt is jól tudják, hogy ha egyikük sem enged, az ütközés elkerülhetetlen.

Jelen pillanatban biztosnak tűnhet, hogy végül hoppon maradnak azok a magabiztos kommentátorok, akik a racionális önérdekkövetés fő szabályát hangsúlyozva biztosra vették: az ellenzéki összefogás így vagy úgy, de végül mindenképpen létrejön. A diplomatikus, de rendíthetetlen makacsságot sugalló üzengetések, nyilatkozatok valóban azt sejtetik, hogy a szereplők közül végül egyik sem fog engedni saját – a maga szempontjából egyaránt érthető – hatalmi ambícióiból, akkor sem, ha a kormányváltás utolsó esélye úszhat el emiatt. Mesterházy Attila nemrégiben deklarálta „száztíz százalékos” elszántságát, és pártja más prominensei is naponta érzékeltetik: az MSZP nem tervez lemondani szervezeti előnyéből és relatív népszerűségéből eredő dominanciájáról az ellenzéki oldalon. Bajnai Gordon pedig épp a múlt héten üzente meg riválisának, hogy bármi áron azért ő sem kíván szövetséget kötni; amit nehéz nem úgy értelmezni, hogy eszében sincs beérni a szocialisták segédhajójának szerepével.

Külső szemlélőként a játék természetéből adódóan nehéz kiszámítani a karambol esélyeit. Nyilvánvaló, hogy egyik versenyző sem fedi fel, valójában mennyit ér meg neki a győzelem, hiszen éppen ezzel ítélné magát eleve kudarcra. Ezért megjósolhatatlan, hogy az utolsó pillanatban valamelyikük nem változtat-e mégis irányt. „Magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja” – Esterházy Péter bő másfél évtizede, egészen más kontextusban papírra vetett aforizmája ma minden politikai elemzés mottója lehetne. Hogy a mostani keménykedést utóbb majd az összeborulás előtti utolsó ütésváltásként fogjuk-e interpretálni, vagy valóban az ellenzéki összefogás korai vetélésének lehetünk tanúi, és a személyes ambíciók, stratégiai nézetkülönbségek 2014-ben fontosabbnak bizonyulnak a kormányváltás esélyeinek maximalizálásánál? Könnyen lehet, hogy ma még maguk a versenyzők sem tudják biztosan.

Egyvalami azonban már most jól látható: nagyobb valószínűséggel kell számolnunk a valamilyen baloldali összefogást kikényszerítő, egyfordulós választási rendszer hosszabb távú fennmaradásával, mint módosulásával. Az ellenzék közel egy éve tartó tortúrája látványosan erősítette meg ugyanis a kétharmadot abban, hogy hatalomtechnikai szempontból jó döntés volt, amikor 2011-ben ezzel a talán aprónak tűnő intézményi korrekcióval próbálta megbénítani a széttagolt baloldalt. Ez pedig azt jelenti, hogy az ellenzéki szereplőknek érdemes lenne már most egy évnél nagyobb távlatban gondolkodniuk.

Mindenekelőtt azon, hogy erőforrásaikat és morális állapotukat minden jövőbeni választás előtt szeretnék-e a mostanihoz hasonló, strukturálatlan adok-kapokkal amortizálni. Persze a kétharmad által megalkotott új szituációban az előválasztási versengés természetes és szükséges, nem mindegy azonban, hogy milyen formában zajlik. A nehezen feledhető 2009-es kormányfőcasting nyomán maradt rossz szájíz sem a keresgélés tényéből fakadt. Hanem a teljes politikai káosz és impotencia képzetéből, amely annak volt köszönhető, hogy minden kósza gondolat – akaratlanul vagy a közvélemény előhangolása érdekében – azonnal vezető hírré vált a nyilvánosságban.

Lehet, sőt érdemes lenne vitázni arról, hogy optimális megoldást jelentene-e a többek által sürgetett, szabályozott előválasztások intézményesítése, vagy hogy van-e realitása, egyáltalán helyeselhető volna-e a jobboldal mintájára az „egy a tábor, egy a zászló” integratív stratégiájának adaptálása a baloldalon. Arról már kevésbé, hogy a határozott, biztos erő képzetét keltik-e és a kormányváltás esélyeit növelik-e azok a kiszámíthatatlan, éles kanyarok, nyilvános üzengetések, amelyek az ellenzéki kormányfőjelölt keresését ma jellemzik.

(Az írás eredetileg a HVG június 20-ai számában jelent meg)

Karsai László, a holokauszt egyik legkiválóbb hazai kutatója március 22-én első fokon pert vesztett a Jobbik Magyarországért Mozgalommal szemben. Utóbbi jóhírnevének megsértése miatt tett feljelentést a történész ellen, mivel az 2011 decemberében az ATV reggeli műsorában neonácinak nevezte a pártot.

Bár a Jobbikot én sem tartom neonáci pártnak, a Fővárosi Törvényszék ítélete önmagában is nehezen értelmezhető és zavarba ejtő. Egy vitathatatlan tények alapján nem verifikálható, ráadásul közszereplővel szemben megfogalmazott véleményt marasztalt el. Ennek során arra hivatkozott, hogy a véleménynyilvánítás az adott esetben „öncélú és ezért indokolatlan volt” pusztán azért, mert a szóban forgó beszélgetés nem kifejezetten a Jobbikról szólt. Annak megítélését, hogy ez az igencsak homályos kritériumok alapján megfogalmazott érvelés hogyan viszonyul a jogbiztonság, a kiszámítható jogszolgáltatás követelményéhez, a jogász szakmára bízzuk. Emellett itt csak említjük, hogy az ítélet nagyon is gyakorlati, a mindennapi politikai véleménynyilvánítást is érintő aggályokat vet fel, ami gátja lehet mindenfajta, a hazai szélsőjobboldalról szóló nyílt és őszinte, akár publicisztikai, akár szakmai alapú vitának.

Ezen írás ürügye azonban nem a véleményszabadsághoz fűződő jog érthetetlen és aggasztó megsértése, hanem szerzőjének személyes érintettsége. Az, hogy – amint arról utóbb az ügyet felderítő Népszabadság munkatársától értesültem – a Fővárosi Törvényszék indokolásában mások mellett hosszan hivatkozott egy általam írt, a Politikatudományi Szemle című, az MTA Politikai Tudományok Intézete által kiadott szakfolyóiratban közölt publikációra. Bár az ítélet külön is hangsúlyozza, hogy az eljárás célja nem az volt, hogy megítélje, neonáci-e a Jobbik, e minősítés „sértő” voltának alátámasztására szakirodalmi érveket is felsorakoztat. Ez persze önmagában még hízelgő is lehetne, jelzése annak, hogy egy tudományos diskurzus kilépett az akadémiai tudomány elefántcsonttornyából, és – intenciójának megfelelően – sikerült hatnia a politikai jelenségekről szóló mindennapi beszédre. A kép azonban távolról sem így fest.

A Fővárosi Törvényszék ugyanis a tanulmányra hivatkozva annak mondanivalójával teljesen ellentétes konklúziókat vont le. Az indokolás szövege nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy az eljáró bírónak a szélsőjobboldalról szóló terminológiai viták alapvető értelmét és tétjét nem sikerült felfognia, de arról is, hogy tanulmányomból nem értett vagy nem is akart megérteni egyetlen szót sem, sőt valószínűleg úgy hivatkozott rá, hogy végig sem olvasta. Így az ítélet 7. oldala mintegy féloldalnyi terjedelemben közöl olyan állításokat, amelyek tételes cáfolata írásom alapvető fontosságú részét képezi. Az ítélet szerint tanulmányom „fontos megállapításokat tartalmaz”, amelyek között kiemelésre érdemesnek találta például az alábbi mondatokat:

„A szélsőjobboldali kifejezés alkalmazhatóságának a fentiekkel szembeni hátrányát, ha már, akkor többnyire annak normatív tartalmával szokás magyarázni. A politika mindennapjaihoz tartozó »radikális« mozgalmakat eszerint demokrataként el lehet ítélni, a tudományos értéksemlegesség vagy a pártatlan tájékoztatás elve azonban nem engedi, hogy eleve prekoncepciókkal közelítsünk feléjük. A nyelvi önmérséklet az objektív megismerés, a korrekt tájékozódás előfeltétele”.

Arról azonban az ítélet nem tesz említést, hogy a szöveg itt a szakirodalom és a közvélekedés általam tévesnek ítélt állításait foglalja össze tömören, majd éppen ezek részletes cáfolatával folytatódik:

„A »terminológiai hidegháború« lényegét azonban éppen az adja (és úgy tűnik, a szélsőjobboldal ezzel sokkal inkább tisztában van), hogy minden választás szükségszerűen normatív jellegű: értéksemleges nyelv, passzív tükörként használható fogalom nem létezik. (…) Úgy vélem, hogy a (…) nemzeti radikális megnevezés használata a nevezett csoportok öndefiníciójának kritikátlan átvételét jelenti. Ha a szélsőségesség negatív mellékzöngével társul, az eredeti történelmi kontextusából kiragadott »nemzeti radikalizmus« (a »jobboldali radikalizmushoz« hasonlóan) egyértelműen eufemisztikus üzenetet hordoz”.

Ehhez hasonlóan az ítélet azt is megemlíti, hogy tanulmányomban „hivatkozom” egyik kollégám, Balogh Róbert írására, aki a „szélsőjobboldali” helyett a „radikális jobboldali” jelző mellett érvel. A bíró okfejtéséből csupán az a nem elhanyagolható tény marad ki, hogy ezt követően közel egy oldalon keresztül, a vonatkozó szakirodalomra hivatkozva vitatkozom az idézett szerzővel, nagy figyelmet fordítva érvei tarthatatlanságának bizonyítására. A tanulmány részletesen, a nemzetközi szakirodalom vonatkozó eredményeire támaszkodva dekonstruálja a „nemzeti”, illetve „jobboldali radikalizmus” terminusait, rámutatva ezek ugyancsak értéktelített, eufemisztikus, illetve fogalmi zavart keltő vonásaira. Végső konklúziója az, hogy az implicit minősítés elkerülhetetlen, ha egyáltalán meg akarunk nevezni egy olyan pártot, mint a Jobbik. Ennek oka az, hogy a politikában egyszerűen nem létezik a természettudományos tudományeszmény keretei szerint „tényszerű” megnevezés:

„A szélsőjobboldaliság kérdéskörének vizsgálatakor már a címadás pillanatában állást kell foglalnunk – akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár nem. E téma kutatása eminensen példázza a politika világának alapvető értéktelítettségét és a politikai objektumok nyelvi konstruáltságát, amelyet a legjobb szándékkal sem kerülhetünk meg; nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert megkerülhetetlen…”. A Fővárosi Törvényszék akarva-akaratlanul megtette a maga állásfoglalását, amikor nemcsak a neonáci, de a szélsőjobboldali minősítést is sértőnek minősítette.

Tanulmányom elsődleges és deklarált célja valójában nem az volt, hogy megfellebbezhetetlen „ténymegállapításokat” tegyen, hanem hogy vitát generáljon a hazai szakirodalomban egy a nemzetközi színtéren már évtizedek óta exponált kérdésről. Arról, hogy mi is a politikai jelenségekre aggatott szavak, kifejezések megválasztásának tudományos, morális és politikai tétje. A szöveg fő állítása az, hogy a politikai és társadalomtudományi megállapítások nem hasonlíthatók a természettudományoknak a tárgyi világ jelenségeire vonatkozó ítéleteihez, ahogy azt a 19. században hittük. Előbbiek ugyanis nem kézzel fogható, mindenki számára objektív módon megtapasztalható jelenségekre vonatkoznak. A politikai megnevezések nyelvi alakzatok: ilyenképpen az általunk érzékelt valóság meghatározott tapasztalati halmazára vonatkoznak, de önmagukban nem léteznek a nyelven kívül. Nincs mérhető, anyagi elemeire bontható, mindenki által azonosnak érzékelt tárgyi alapjuk. Ezért tanulmányomban fontos helyet kap saját állításaim vitatható, szubjektív, sőt bizonytalan voltának jelzése is.

Különösen nyomasztó, hogy a szóban forgó ítélet esetében láthatóan nem eltérő véleményről, hanem alapvető szövegértelmezési problémáról van itt szó. Absztrakt szaktudományos problémák átlátása és árnyalt értelmezése persze nem várható el mindenkitől, bár kétségkívül az is aggasztó, ha ez gondot okoz azok számára, akiknek az a hivatásuk, hogy tanulmányomnál jóval összetettebb jogi szövegek kibogozásával biztosítsák nap mint nap a jogállam megfelelő működését. Az azonban végképp zavarba ejtő, ha az eljáró bíró nem tud különbséget tenni egy szöveg szerzőjének saját véleményének kifejtése és aközött, ha az más szerzők véleményét interpretálja. Ebből következően olyan ítéleteket, gondolatokat ad a számba, amelyek tanulmányom konklúzióival szöges ellentétben állnak.

A Magyar Progresszív Intézet továbbra is fenntartja azon vélekedését, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom szélsőjobboldali párt, és önmegnevezésének reflektálatlan átvétele akarva-akaratlanul hozzájárul a nyugati civilizáció alapvető normáival összeegyeztethetetlen értékvállalásainak relativizálásához. Az, hogy e politikai formációt továbbra is következetesen szélsőjobboldalinak fogjuk nevezni, egyenesen következik demokratikus és humanista elkötelezettségünkből, valamint abból, hogy szóválasztásunkkal ezentúl is jelezni kívánjuk a párt politikai karakterének általunk szélsőségesnek tekintett, lényeges alapvonásait. Ez a vélekedés tanulmányomban is hangsúlyosan szerepel, ezért nem tudom elfogadni azt, hogy a Fővárosi Törvényszék egy idejétmúlt, pozitivista tudományelv nevében rám (is) hivatkozva utasítja el a szélsőjobboldali jelző használatát.

A Magyar Progresszív Intézet szakmai alapon nem ért egyet Karsai Lászlóval abban, hogy a Jobbik neonáci párt lenne. Sőt, kifejezetten kontraproduktívnak tartjuk ezt a minősítést, mivel úgy véljük, megalapozatlanságával, átgondolatlanságával gyengíti a hazai szélsőjobboldallal szembeni fellépés eredményességét. De véleményünket semmiképpen nem minősítjük „ténynek”, amelyből jogi konzekvenciákat lehetne levonni. A Jobbik neonáci vagy nem-neonáci mivoltával kapcsolatban a legtöbb politikai és társadalomtudományi szakkifejezéshez hasonlóan ilyen tény nem állapítható meg. Ezért rendkívül veszélyesnek és szakmaiatlannak, a véleménynyilvánítás szabadsága indokolatlan és súlyos korlátozásának tartjuk a Fővárosi Törvényszék ítéletét. E véleményünk mellett akkor is kitartunk, ha egy majdani jogerős ítélet autoritását és kötelező erejét magától értetődően nem fogjuk megkérdőjelezni. Akkor sem, ha nem értünk vele egyet.

Magyarország Alaptörvényének negyedik módosítása súlyának megfelelően széleskörű reakciókat váltott ki, és a Magyar Progresszív Intézet is kötelességének tartotta egy normatív állásfoglalás kiadását az ügyben, még a módosító elfogadásának napján. Ezúttal – a kormánypártok érveit is vizsgálva – azt próbáltuk részletesebben, de lehetőség szerint tömören összefoglalni, melyek is az új helyzet leginkább problematikus pontjai.

 A módosítás védelmében

A kormányoldal az Alaptörvény negyedik módosítását ért kritikákkal kapcsolatban a következő érvek mentén alakította ki védekező stratégiáját:

A kormány részéről többek között Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes, közigazgatási és igazságügyi miniszter emlékeztetett arra, hogy az Alkotmánybíróság tavaly decemberi döntésében nem tartalmi vizsgálat nyomán semmisítette meg az Alaptörvényhez kapcsolódó úgynevezett Átmeneti rendelkezések (Ár) egy részét, hanem mert azt állapította meg, hogy ezek a rendelkezések nem átmeneti jellegűek, illetve eljárásjogi problémák miatt nem képezik részét az Alaptörvénynek. Ennek nyomán a mostani jogalkotói aktus e rendelkezéseknek az Alaptörvénybe emelését célozta, vagyis a kritikákkal szemben a kétharmad éppen az Ab határozatában megfogalmazott kötelezettségnek tett eleget. Rámutatott arra is, hogy az Alkotmánybíróság nem semmisíthet meg olyan szabályt, amelyet a parlament kétharmados többséggel elfogadott, és amely az Alaptörvény részévé vált.

Maga a miniszterelnök is elmondta: a változtatások 95 százaléka már amúgy is az Alaptörvény része volt, így valójában csupán technikai kiigazításról van szó. Úgy érvelt, hogy az Alaptörvénybe emelt rendelkezések döntő többsége már 2012 januárja óta hatályban van; ehhez csatlakozott Rogán Antal és Gulyás Gergely is, amikor elmondta, hogy az Ár több mint egy évig a magyar jogrend részét képezte, ez idő alatt számtalan európai testület vizsgálatát kiállta. „Úgy gondoljuk, hogy a kommunizmus vezetőinek nyugdíjmérséklése, a diktatúrák elítélése vagy éppen az emberi méltóság kiemelt védelme összhangban állnak Európa közös alkotmányos hagyományával, ezért mind a tartalmi, mind az eljárási kritikákat megalapozatlannak tartjuk” – közölték.

A kormánytöbbség egyik leghangsúlyosabb kommunikációs panelje emellett az, hogy a bírálatok „általánosságokra” korlátozódnak, és nélkülöznek minden konkrét, tényszerű kritikát. Emellett a módosítást élesen elítélő José Manuel Barroso, Angela Merkel vagy éppen a bajor parlament CSU-s elnöke, Barbara Stamm, az aggályaikat szintén megfogalmazó hazai mérsékelt jobboldali értelmiségiekhez hasonlóan kilóg a nemzetközi baloldali összeesküvés téziséből. Így a létrejött kognitív disszonancia feloldására az az érv került terítékre, hogy a módosítást magát senki nem ismeri, illetve nem érti; a bírálatok tájékozatlanságon alapulnak, és egyik hangos tiltakozó sem képes racionális alapon megvitatható, érdemi problémát megjelölni a negyedik módosítás szövegében.

A „kritikák kritikáinak” finom ferdítései, kihagyásai és „az igazság minden részletének ki nem bontása” mindenképpen jelzésértékű. Bár alkalmasak lehetnek arra, hogy a kormánypártok legelkötelezettebb szavazóiban zárójelbe tegyék az esetlegesen felbukkanó kérdőjeleket, egyúttal arra is utalnak, hogy valójában a kormányoldal sem képes érdemi választ adni a nagyon is konkrét és nagyon is tényszerű aggodalmakra. Miről is van szó?

Miért védhetetlen mégis a módosítás?

Mindenekelőtt nem igaz, hogy a negyedik Alaptörvény-módosítás az Ab által decemberben a jogalkotóra rótt feladatot oldotta meg, méghozzá három okból sem. Először is azért, mert a módosítás (T/9929. számú indítvány) 23 cikkének csupán egy része (például az állampárt és jogutódjának jogszabályi megbélyegzése vagy a kormányra rótt bírságokat finanszírozó különadó kivetésének lehetősége) jelenti az Ár változatlan vagy részlegesen módosított Alaptörvénybe emelését; a jogállami aggályok valójában nem is ezekre a rendelkezésekre összpontosítanak. Ez sajnos rendre kimarad a kormánypártok érveléséből, ami jelentősen gyengíti annak hitelességét.

Másodszor azért, mert hivatkozott határozatában  (45/2012. (XII. 29.) ) az Ab a formai kifogások (az úgynevezett „inkorporációs kötelezettség” vagy ”beépülési parancs”) mellett azt is kimondta, hogy „Az Alaptörvény módosításai (...) nem eredményezhetnek feloldhatatlan ellentmondást az Alaptörvényben”. A jogbiztonság követelménye közismerten a demokrácia alapfeltételeként meghatározott jogállamiság ismérve, az Ab egyik leggyakrabban hivatkozott normatív alapja. Az alkotmányosság elvétől elválaszthatatlan jogbiztonság követelménye, hogy „a mindenkor hatályos normaszövegnek egyértelműen (vitathatatlanul) megállapíthatónak kell lennie”. Így az Ab, amikor felülírta korábbi szerepfelfogását, és a kormánytöbbség Ab-t megkerülő Alaptörvény-módosítási lázát tapasztalva kimondta, hogy: „az Alkotmánybíróság a demokratikus jogállam alkotmányos tartalmi követelményeinek, garanciáinak és értékeinek a töretlen érvényesülését, alkotmányba foglalását is vizsgálhatja”, ezt nem valamiféle abszurd hatalmi önkényből tette, hanem a kétharmad által megalkotott és elfogadott Alaptörvény szövegéből (elsősorban a B) cikk, (1) bekezdéséből) vezette le. Amivel semmiképpen nem kell mindenkinek egyetértenie, de jogkövető állampolgár nem tehet mást, mint hogy belenyugszik; hiszen az Ab-nek a kétharmad által megalkotott jogszabályban foglalt jogköre az Alaptörvény értelmezése (2011. évi CLI. törvény az Alkotmánybíróságról, 38.§).

Ezért is különösen problematikus a harmadik aggály: nevezetesen hogy az Ár részeként formailag megsemmisített pontok egy részét, valamint az Ár-ben nem, de a negyedik módosításban szereplő szövegrészeket az Ab tartalmilag is megsemmisítette, vagyis az Alaptörvénnyel ellentétesnek minősítette. Így e szabályok beemelése az Alaptörvénybe – az alapvető jogok biztosa korábbi aggályainak megfelelően – feloldhatatlan ellentmondásokat eredményez a normaszövegben, inkoherenssé és funkciója betöltésére alkalmatlanná téve azt. Ilyenek a következők:

1. A választási eljárásról szóló törvényt megsemmisítő 1/2013. (I. 7.) számú Ab-határozat tartalmi okokra (a véleménynyilvánításnak az Alaptörvény IX. cikkében biztosított szabadságával és a sajtószabadsággal való összeegyeztethetetlenségre) hivatkozva semmisítette meg a politikai hirdetések korlátozását.

2. Az Ab 1990 óta számtalan alkalommal a véleménynyilvánítás szabadságának aránytalan korlátozására hivatkozva semmisítette meg a gyűlöletbeszédre vonatkozó szabályozásokat, magasabbra sorolva az alapjogok hierarchiájában a véleménynyilvánítás és a szólásszabadság alapnormáját, ennek megfelelően kifogásolva a vélemények tartalmi alapú jogi szankcionálását (akkor is, ha e vélemények hamisak, ostobaságok, esetleg minden emberi jóérzéssel ellentétesek). A gyűlöletbeszéd büntethetőségének alaptörvényi megalapozása nem megoldja ezt a bő két évtizedes jogi problémát, hanem porcelánboltba szabadult elefántként gázol át azon, újabb ellentmondást teremtve az Alaptörvény szövegén belül.

3. Az Ab tavaly novemberben (II/1477/2012. számú határozat) nemcsak a jogbiztonsággal, de az emberi méltósággal is összeegyeztethetetlennek ítélte „az életvitelszerűen megvalósuló közterületi tartózkodás” tiltásának lehetőségét. Egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy a hajléktalanság megoldása nem rendészeti, hanem szociális probléma, amelynek megoldása az állami szociálpolitika feladata. A megoldást pedig nem egy általános norma deklarálása jelenti az állam ilyen irányú "törekvéseiről" (amely a módosítás 8. cikkével valóban megtörtént), hanem olyan ellátórendszer megteremtése, amely az érintetteknek is élhető és emberi méltóságuknak megfelelő alternatívát jelent.

4. Az Ab az egyházi státus megadásának, illetve megvonásának a bíróságok helyett parlamenti többséghez rendelését (amely miatt egy majdani, aktuális parlamenti többség akár a Magyar Katolikus Egyházat is visszaminősíthetné érdemi indoklás nélkül), vagy a család irreálisan szűkös és erősen ideologikus jogi definícióját ugyancsak Alaptörvény-ellenesnek nyilvánította (IV/2352/2012. és II/3012/2012. számú határozatok), így ezek beemelése további inkoherenciát és jogbizonytalanságot eredményez.

Mindebből jól látható: tényszerűen nem igaz, hogy a parlament az Alaptörvény negyedik módosításával pusztán „egybeszerkesztési kötelezettségének" tett eleget, ahogy az sem, hogy az Ab korábban egyedüli kivételként a regisztráció intézményét semmisítette meg tartalmi okokra hivatkozva, és az ezért nem került a mostani szövegbe. Az Ab decemberi határozata az Ár regisztrációra vonatkozó pontjait is deklaráltan formai okokra hivatkozva semmisítette meg. Ez azért fontos, mert utóbb, januári határozatával (1/2013. (I. 7.) ) már az Ár-tól függetlenül és tartalmi alapon tette ugyanezt, mivel a regisztrációs kötelezettség indokolatlanul korlátozta volna a választójogot. Érthetetlen, hogy a jogalkotó miért nem vette figyelembe az Alaptörvény-ellenességet az imént tárgyalt módosítások vonatkozásában, amikor saját bevallása szerint ez gátolta meg a regisztráció további erőltetésében.

A fentiek fényében nyilvánvaló, hogy a módosítás hatályba lépése esetén az Alaptörvény különböző pontjaira hivatkozva gyökeresen eltérő határozatokat lehet levezetni. Ez pedig nem hermeneutikai probléma, hanem Magyarország legfontosabb törvényének mesterségesen, aktuális politikai-hatalmi célokból generált strukturális ellentmondásossága, amely az egyébként legitim jogforrást alkalmatlanná teszi feladata betöltésére.

Az Ab jögkörének a negyedik módosítással történt megnyirbálása lényegében bármire felhatalmazza a mindenkori alkotmányozót, ami gyökeresen ellentétes a demokrácia legalapvetőbb elveivel, és széles utat nyit a „többség diktatúrája” számára. Ahogy Sólyom László írta: a törvényhozás abszolút hegemóniája mint hivatkozási alap a kommunista rendszer sajátja volt (ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a valódi döntések nem a parlamentben születtek; ahogy most sem). Az Országgyűlés az Alaptörvény szerint sem az államhatalom kizárólagos birtokosa, hanem a népszuverenitás legfőbb, de korlátozott hatalmú szerve. A magyar és egyetemes történelmet akár csak középiskolás szinten ismerő állampolgár számára nem lehet elégséges érv a korlátok lebontása mellett, ha a képviselők „megígérik”, hogy nem lesznek "rosszak". Egyrészt mert maga az Alaptörvény és a jogrendszer egésze pont azért létezik, mert az ember tökéletlen, esendő, és bizony hajlamos megszegni az ígéretét, illetve az erkölcsi parancsolatokat; ezért van szükség személytelen, kiszámítható szabályozási keretre. Másrészt azért – és ebben rejlik a módosítást megszavazók legsúlyosabb történelmi rövidlátása –, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Fidesz-KDNP által lerombolt jogállami biztosítékok romjain 2018-ban vagy 2022-ben nem egy autokrata ambíciókkal bíró miniszterelnök fog örömtáncot járni, érdemi ellensúly nélkül folytatva a mostani kétharmad rombolását. A fékek és ellensúlyok rendszere, illetve a hatalommegosztás alapnormája a jogbiztonságot, de mindenekelőtt az államhatalmi önkény legcsekélyebb veszélyének kiküszöbölését szolgálja, adott esetben a gyorsaság és a hatékonyság rovására is.

Intézetünk továbbra is óvatos távolságtartással szemléli a hetente vészharangot kongató, a demokrácia végét hirdető publicisztikai és pártpolitikai túlzásokat. Mind a 2010-es kampány idején, mind az azóta eltelt három évben igyekeztünk a megértés szándékával, az alternatív, adott esetben kormányoldali magyarázatok méltányos figyelembe vételével viszonyulni a saját demokráciafelfogásunktól eltérő értelmezésekhez. Egy lépés távolságtartással, hideg fejjel szemlélve is akadnak azonban olyan esetek, amelyek indokolják a határozott állásfoglalást, a kontrollszerepet betöltő értelmiség vészjelző figyelmeztetését.

Az Alkotmánybíróság által megsemmisített jogszabályoknak az Alaptörvénybe való, tendenciaszerű és az alkotmányos kultúrát romboló beemelését, de mindenekelőtt a testület jogkörének korlátozását megkísérelhetjük magyarázni, „más szemszögből” szemügyre venni. A kép azonban így is zavarba ejtően egyértelmű és aggasztó marad. A magyar közjogi rendszerben 2010 óta megfigyelhető tendencia a hatalmi egyensúly egyértelmű felbomlása, az erőviszonyok eltolódása az aktuálisan kétharmados többséget élvező törvényhozó hatalom és a kormány javára. Ez a változás bizonyos pontig magyarázható volt a demokrácia többségibb, felelősségközpontúbb, decizionistább felfogásával, a hatalmi ágak hermetikus szétválasztásának liberális elvét kritika alá vonó, konzervatív kormányzati filozófiával. A kormánytöbbségnek az alkotmánybírósági kontrollra adott, egységes trendbe ágyazódó reakciói azonban álláspontunk szerint már nem ebbe a körbe tartoznak.

Minden szépítés, a megértés kísérlete ellenére is tudjuk: a hatalom (minden hatalom) természetéhez tartozik a hübrisz, a „falig” való terjeszkedés intenciója. Ez nem liberális doktrína, hanem a magyar és egyetemes történelmet ismerő, vagy csak az előző rendszerben élt polgárok számára kézzel fogható, fájóan konkrét tapasztalat. Pontosan ezért szükséges, hogy a legfontosabb jogállami alapnormákat (az emberi méltósághoz való jogot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a törvény előtti egyenlőséget, a jogbiztonságot stb.) megkerülhetetlen hatalmi korlátok, „érinthetetlen” intézmények védelmezzék. Olyan intézmények, amelyek még a népszuverenitás letéteményesétől, a különböző pártszínezetű parlamenti többségektől is függetlenek. Régebbi demokráciákban ilyen védelmi vonalat jelenthet a pártpolitika felett álló államfő, vagy akár a demokratikus kultúra, a mindenki által tiszteletben tartott jogszokás is. Magyarország a legtöbb posztszocialista országhoz hasonlóan történelmi okokból választotta a biztonságosabb, intézményközpontú megoldást - ma is tapasztalhatjuk, hogy nem alaptalanul. Fontos megértenünk: a hatalomkorlátozás, a fékek és ellensúlyok rendszere nemcsak a „rossz kormányzással” vagy a „rossz pártokkal” szemben jelent szükséges védelmet; hanem a hatalommal mint olyannal szemben.

Az Alkotmánybíróság ismételt megregulázásával a kormánytöbbség kifejezésre juttatta, hogy a hatalmi ellensúlyok mégoly tágas kereteit sem képes tolerálni, hogy nem hajlandó kompromisszumra. Az alkotmányos alapértékek legfontosabb garanciáját kiiktatva megteremtette annak lehetőségét, hogy nem csupán a jelenlegi, de egy akármilyen pártszínezetű, majdani kétharmados hatalom is szó szerint bármit beleírjon az Alaptörvénybe. Egyúttal érvénytelennek minősítette azt a nyugati demokratikus konszenzust, hogy léteznek megkérdőjelezhetetlen, a nép által választott többség számára is érinthetetlen alapelvek. Mindez nemcsak a kétharmados többség hátramaradt egy évének a jelenből megjósolhatatlan folyamataira való tekintettel tragikus fejlemény. Hanem azért is, mert olyan precedenst és közjogi lehetőséget teremt minden elkövetkező kétharmados többség számára, amelyek kockázatait, majdani hatásait a mai kétharmad képviselői sem láthatják előre.

A modern demokráciaelméletek többségével egyetértésben demokrácia és diktatúra kettősségét nem hermetikusan elzárt, élesen elhatárolt bináris struktúraként látjuk, sokkal inkább egy igen széles és sokszínű skála két végpontjaként. Az ideális, „hiánytalan” demokrácia ugyanúgy az utópiák körébe tartozik, ahogy a totális állami ellenőrzés ideáltipikus formája. Vannak azonban erősebb és gyengébb demokráciák, kisebb és súlyosabb demokráciadeficitek. Nem gondoljuk, hogy a demokrácia vége egyetlen pillanathoz vagy jogalkotói aktushoz köthető, ahogy azt sem, hogy Magyarországon ma megszűnt volna a demokrácia. A jogos kritika kifejtésekor különösen fontosnak tartjuk a tárgyszerűséget, a szenvedélyektől mentes értékelést. Mégis úgy látjuk, hogy a jogalkotó ma súlyos sebet ejtett a magyar jogállamiságon, és érzékelhetően távolabb nyomta a közjogi rendszert a demokrácia pólusától. Ennek legsúlyosabb, hosszú távú következményeit jó eséllyel ma még senki sem látja.

Orbán Viktor bejelentéseiből egyelőre annyit tudhatunk biztosan, hogy az állam az egyik zsebéből a másikba helyezi a pénzt, azonban az még nem látható, hogy miként fogja a központi költségvetés kiegyenlíteni a számlát. Azt sem lehet még tudni, hogy mihez kezd a kabinet a hitelező bankokkal, melyekkel amúgy sem túlzottan jó a viszonya, így érdemes a miniszterelnök önkormányzati adósságkonszolidációs bejelentéseit tüzetesebben is megvizsgálni.

Az állam kérheti/késztetheti a bankokat arra, hogy engedjék el a tartozás egy részét, azonban ez a bankadó felezésének elhalasztása után ismét a szektort terhelné, tovább csökkentve az amúgy sem jó hitelezési kedvet. Mindemellett adhat az állam kötvényeket is, hiszen azok hozama most rendkívül kedvező, elméletileg tehát a bankok is jól fogadhatnak egy ilyen lépést, aminek még a pénzügyi fedezete is meglehet. Lázár János ugyanis szeptember 20-án olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amivel értékesíthető az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyon megmaradt, nyár végén mintegy 650 milliárd forintra becsült része, amit kizárólag államadósság-csökkentésre lehet fordítani. Márpedig, ha a kormány arra készül, hogy kötvényekben fizessen, akkor nincs más dolga, mint ugyanekkora értékben megsemmisíteni államkötvényeket.

Az önkormányzati adósságrendezés finanszírozása mellett legalább ennyire fontosak a tartalmi kérdések. A kormány ugyanis jól láthatóan nem kíván különbséget tenni hitel és hitel között. A fejlesztésekre, vagy a beruházásokra felvett hitelek megtérülő vállalkozások lehetnek, míg a működési célú hitelfelvétel bizonyosan nem térül meg soha. Emiatt, ha gazdasági, vagy gazdaságossági szempontokat veszünk figyelembe, akkor a működési célú hitelek átvállalása, és újratermelődésének megakadályozása racionálisabb választásnak tűnik. Az igaz, hogy elsősorban a kisebb települések szenvednek a működési hitelektől, de ez nem indokolja, hogy egyenlőségjelet kell tenni közéjük. Egy nyugat-magyarországi, vagy jó turisztikai adottságokkal rendelkező kistelepülés hitelállományának szerkezete lényegesen kedvezőbb képet mutathat, mint egy kelet-magyarországi, magas munkanélküliséggel terhelt településé, ha tetszik, nem lehet Telkit és Tiszabőt egy lapon emlegetni (mindkét település 5 ezer fő alatti lélekszámú; az előbbi a leggazdagabb, az utóbbi pedig a legszegényebb az országban). A nagyobb lakosságszámú önkormányzatoknál kétségtelen, hogy kisebb a működési hitelek aránya, ezért a sávos konszolidáció racionálisnak tűnhet, azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek a települések, városok zömében rendelkeznek fedezetként kellő vagyonnal, így egy hitelengedés számukra nem feltétlenül létkérdés.

Elmondható tehát, hogy az adósságok részleges átvállalása levegőhöz juttathatja az önkormányzati rendszert, ugyanakkor az nem látszik, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését. A miniszterelnök által felvázolt szigor az önkormányzati költségvetések esetében nehezen betartható, arról nem beszélve, hogy azok a települések, amelyek eddig is hitelből finanszírozták működésüket, ettől az intézkedéstől nem rendelkeznek majd több pénzzel. Magyarul, egyelőre nem látni, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését.

Végezetül mindenképpen szót kell ejteni arról is, hogy milyen üzenetet hordoz az állami hitelátvállalás. A Magyar Progresszív Intézet már 2011-es Önkormányzati Teljesítménymérésében felhívta a figyelmet, hogy a vizsgált önkormányzatok a 2011-ben még csak tervezett szigorúbb hitelfelvételi szabályok miatt előre „bevásároltak” azokból, amit jól mutatott az is, hogy nem a legjobban eladósodott városok növelték legnagyobb arányban adósságállományukat. Vagyis, nem feltétlenül a felelős gazdálkodás irányába tettek következetes lépéseket. Sőt, olyan esetről is tudunk, amikor a felvett kölcsönöket spekulatív devizaügyletekre használta a településvezető. Az Állami Számvevőszék 2009-ben vizsgálta Hódmezővásárhely gazdálkodását, melynek során megállapították, hogy „az Önkormányzat a betételhelyezésen túl – a pénzpiaci feltételek bizonytalansága miatt kockázattal járó – azonnali és – a kibocsátott kötvény névértékének erejéig – opciós deviza műveleteket is végzett.” Egyszerűbben szólva, Lázár János devizaspekulációs műveletekhez használta a felvett kölcsönt, és bár a város több mint egymilliárd forintot „nyert” ezzel, ezt el is vesztette a 2008-ban kezdődő válsággal. Arról nem is beszélve, hogy sok városvezető az árfolyamkockázat figyelembe vétele nélkül vette fel a svájci frank alapú hiteleket, ami szintén nem felelős magatartásról tanúskodik. A kabinet pedig az általános adósságrendezés miatt nemhogy bünteti, hanem egyenesen jutalmazza is ezt a magatartást, ráadásul a felelőtlenek adósságát azoknak is fizetni kell majd, akik jól gazdálkodtak, aminek rendkívül rossz üzenete van. Persze egy választásokra készülő pártnak jól jön majd az eladósodott vidék szeretete.

Áprilisban külön bejegyzésben tájékoztattuk a nyilvánosságot arról, hogy az Érpatak polgármestere, Orosz Mihály Zoltán feljelentése nyomán ellenünk nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének megalapozott gyanúja alapján (Magyar Kornélia 2011. augusztus 1-jén kelt blogbejegyzése, valamint Filippov Gábor 2011. július 20-án adásba került televíziós szereplése miatt) indult nyomozást a Budapesti X. kerületi Rendőrkapitányság bűncselekmény hiánya miatt április 2-án megszüntette.

Mint nemrégiben tudomásunkra jutott, Orosz Mihály Zoltán a döntés ellen panasszal élt. A Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészség ma kézbesített határozata szerint a panaszt – mivel a hatóság azt nem tartotta alaposnak – elutasították. Az Ügyészség egyúttal azzal egészítette ki az áprilisi határozatot, hogy „Filippov Gábor másik – internetes blogbejegyzésében írt – kijelentése, miszerint Orosz Mihály Zoltán önkormányzati rendezvényen Szálasi Ferencet élteti, szintén nem valósít meg bűncselekményt…”.

A határozat ellen további jogorvoslatnak nincs helye. A Magyar Progresszív Intézet munkatársai a maguk részéről minden korábbi, Orosz Mihály Zoltánra vonatkozó – a nyomozás során részben tényekkel alátámasztottnak bizonyult, részben a vélemény kategóriájába tartozó – állításukat továbbra is fenntartják.

Kevés olyan október 23-i megemlékezés volt eddig, amelyet az ideihez hasonló várakozások előztek meg; elsősorban a volt miniszterelnök, Bajnai Gordon visszatérő beszéde miatt. Ebben ugyanis az egykori kormányfő egy választási párt nyitva hagyott lehetőségét vázolta fel, amely, reményei szerint elfoglalva a politikai közepet és kiegészülve a baloldali ellenzéki pártokkal, képes lehet nemcsak leváltani a jelenlegi kormányt, hanem adott esetben kétharmados többséget is elérni. Mindez azonban egyelőre több kérdést vet fel, mint amennyit október 23-án megválaszolt.

Érdemes először rögzíteni az intézményi kereteket. Az új választási rendszer, illetve a választási eljárás szabályai a győzelemhez olyan nagyszámú szavazót tesznek szükségessé, mellyel a jelenlegi ellenzéki pártok külön-külön nem rendelkeznek. Az is egyértelmű, hogy a baloldali térfél már így is telített (MSZP, LMP, DK), és a könnyített indulási feltételek miatt még további szereplők is csatlakozhatnak a választási küzdelemhez, ami mindenképpen a Fidesznek kedvez. (Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy bár a baloldali térfél telített, a balközép potenciális szavazótáborát eddig nem sikerült megszólítani.) Ilyen helyzetben a baloldali ellenzéki pártokat egyfajta „állóháború” jellemezte, melyben meghatározó volt az önálló indulásról szóló stratégia és az együttműködés teljesnek tűnő elutasítása, ami az egyes pártok szavazótáborának stagnálásával, esetleg minimális, hibahatáron belüli növekedésével párosult. Ebbe az állóvízbe robbant be Bajnai Gordon, de vajon felkavarja-e a baloldali ellenzéki pártokat?

A legnehezebb helyzetbe kétségtelenül az LMP került, hiszen az Együtt 2014 Mozgalom éppen tőlük veszi el a levegőt, arról nem beszélve, hogy az együttműködés kérdése olyan ügy, amelyik könnyen szétfeszítheti a pártot. Az egyik fő töréspontot ugyanis pont az összefogás körül láthatjuk: az önálló indulást a Schiffer András nevével fémjelzett csoport támogatja, míg a párt más prominens képviselői (Jávor Benedek, Karácsony Gergely) az együttműködést támogatják. Mivel az Együtt 2014 hagyott menekülőutat az összefogásra (hiszen formális MSZP-LMP együttműködés nélkül is létrehozható a kooperáció), úgy tűnik, hogy a mérleg nyelve az ezt támogatók felé billent, azonban akárhogy is dönt végül a párt, szinte bizonyos, hogy azt nem ússza meg veszteségek nélkül. Így az LMP jelenleg csak rossz és rosszabb megoldások közül választhat. Az MSZP ennél jóval kényelmesebb helyzetben van: ráér megvárni, hogy mi lesz az Együtt 2014 Mozgalom kifutása, mivel egyelőre a párt tőkéje és országos infrastruktúrája nélkül aligha lehet sikeres kampányt és mozgósítást véghezvinni. Jelenleg tehát a kölcsönös egymásra utaltság jellemezheti legjobban a két fél viszonyát. 2013 szeptemberéig viszont van idejük meghozni a döntést, és addigra már az is látható lesz, hogy az összefogáson belül milyen alkupozícióba kerülhetnek a szocialisták.

A fentiek miatt a következő hónapokban a számos kérdésre kell válaszokat kapnunk. Milyen választói népszerűségre tud szert tenni az új mozgalom, és ez csökkenti-e a baloldali ellenzéki pártok támogatottságát? Sikerül-e bizonytalan szavazókat is megszólítani? A Szolidaritás szakszervezeti bázisát felhasználva az Együtt 2014 képes lesz-e országos hálózatot kiépíteni és azt megtölteni tartalommal? Elkerüli-e a mozgalom az 1990 és 1994 közötti MDF sorsát? (A rendszerváltás utáni MDF-frakcióban együtt politizáltak a Debreczeni József nevével fémjelzett konzervatív-liberálisok és a Csurka István vezette szélsőségesek is.) Nyilvánvalóan, ha a fenti kérdésekre igen a válasz, akkor mind az MSZP-nek, mind pedig az LMP-nek megéri ideiglenesen lemondaniuk önálló identitásukról, és egy választási párt keretein belül az összefogást választani. Ugyanakkor ez rögtön generálja is a következő problémát. Vajon a pártok részvétele nélküli mozgalmat támogatók mit szólnak majd a pártok megjelenéséhez, az esetleges lemorzsolódást kompenzálják-e az újonnan megjelenő szavazók? Bármi történik is, végérvényesen ráfordultunk a 2014-es választási kampányra, amit jól jelez az is, hogy a kormányellenes választóknak immár a kormányváltáson túlmutató tétet adott az ellenzék. A „rezsimváltás”, vagyis egyfajta új rendszerváltás igényét.

2012. szeptember 18-án, a választási eljárásról szóló törvénytervezet benyújtásának napján a Magyar Progresszív Intézet gyorselemzésben értékelte a régóta várt szöveget. A tervezetet vegyes érzelmekkel fogadtuk, mivel abban – a régóta beharangozott, a szakma nagy része által aggályosnak, ráadásul teljességgel feleslegesnek tartott előzetes választási regisztráció szabályozása mellett – kifejezetten előremutatónak tűnő újdonságok is szerepeltek. Ez utóbbiak közé soroltuk például az ajánlószelvények és a kampánycsend kiiktatását a rendszerből, azzal a megszorítással, hogy előbbiek helyett talán korrektebb, kevésbé manipulatív lépésnek tűnt volna például a kaució bevezetése (ehelyett, mint ismert, az egységes jobboldal szempontjából kedvezőbb, míg az amúgy is fragmentált baloldalt várhatóan tovább aprózó, gyakorlatilag végtelen számú jelölt indulását lehetővé tevő megoldás került a törvénytervezetbe). A fenti példákon kívül külön is említést tettünk egy további, intézetünk által is évek óta szorgalmazott reformról: a vakok és gyengén látók választójogi egyenlőségének régóta esedékes megoldásáról. Miről is van szó?

Mint azt már 2010-ben, majd egy évvel később is megírtuk, a választási eljárásról szóló, jelenleg még hatályos 1997. évi C. törvény (Ve.) részletszabályozásainak hiányosságai olyan demokratikus defektust okoztak, amelynek következtében több tízezer választópolgár jogai sérültek az egyenlő és titkos választójog gyakorlásával összefüggésben. A probléma alapvetően két részből áll. Az első a választási kampány során releváns információkhoz való egyenlő hozzáférés kérdését érinti. A szabályozás mindeddig egészen egyszerűen nem volt tekintettel a látásukban korlátozott választópolgárokra (egyébként a hallássérültekhez hasonlóan); a pártok és jelöltek kampányüzeneteik célba juttatásakor ennek megfelelően szóróanyagaikat, illetve internetes megjelenéseiket nem tettek elérhetővé olyan, hazánkban is jól ismert és másutt már bejáratott eszközökkel, mint a Braille-írásos szórólapok célzott postázása vagy a weblapok vizuális akadálymentesítése. De, míg ezt az esélyhátrányt kellő találékonysággal (nem vizuális információforrások fokozottabb igénybevételével) akár – legalább részlegesen – egyedül is le lehet küzdeni, a látásukban korlátozott választók elkerülhetetlenül külső segítségre voltak utalva a szavazáshoz nélkülözhetetlen választási értesítő elolvasásában. Ezek a problémák még „csak” az esélyegyenlőséget érintették, a választási eljárási szabályozásnak a vak, illetve gyengén látó polgártársaink szavazására vonatkozó pontjai azonban ennél is súlyosabb jogsérelmet okoztak.

A Ve. szerint ugyanis „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti”. Vagyis a látásukban korlátozott választóknak eddig egészen egyszerűen nem volt lehetőségük arra, hogy – a látókhoz hasonlóan – „a szavazófülke magányában” nyilváníthassák ki választói akaratukat. A külső segítségre való rászorultság nemcsak a szavazás titkosságát sértette (márpedig tudjuk, hogy Magyarországon sokaknál hagyományosan érzékeny magánügynek számít a pártpreferencia), de lehetőséget biztosított a látássérültek szavazatával való visszaélésre is. Hiszen ki garantálhatta e választóknak, hogy segítőjük vagy segítőik minden kétséget kizáróan oda húzzák be az ikszet, ahová kell?

Ezek a visszásságok, amint arra az érintett érdekképviseletek és jogvédők mellett az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is több ízben felhívta a figyelmet, nemcsak az Alkotmányt sértették súlyosan, de számos, Magyarország által is ratifikált nemzetközi szerződést is, nem mellesleg pedig morális és demokratikus szempontból is tarthatatlanok voltak. Ezen a helyzeten fog változtatni a választási eljárásról szóló új törvény. Röviden összefoglalva: a tervezet egyrészt lehetővé tenné, hogy a látássérült választók Braille-írásos választási értesítő megküldését igényelhessék, másrészt hogy Braille-írásos szavazósablon segítségével, egyedül adhassák le szavazatukat (a szavazatszámláló bizottság tagjai eszerint csupán annyit tennének, hogy előzetesen a sablonba helyeznék a szavazólapot).

Ezt önmagában továbbra is méltánylandó és támogatásra igencsak méltó változtatásnak tartjuk. Az örömbe azonban – akárcsak az ajánlási rendszer átalakítása kapcsán – itt is üröm vegyül, méghozzá nem is kevés. Amint ugyanis Verdes Tamás nemrégiben megjelent írásában éles szemmel felhívta rá a figyelmet: amit a jogalkotó az egyik kezével adna, a jelen állás szerint a másikkal rögtön vissza is venné. A jogvesztő hatályú határidőhöz kötött előzetes választási regisztráció szabályozása ugyanis nem tartalmaz olyan külön szabályokat, amelyek – a választójog gyakorlásához hasonlóan – lehetővé tennék a szóban forgó szavazói csoport megfelelő tájékozódását. Vagyis a tervezet nem írná elő, hogy a regisztrációhoz szükséges értesítőket szükség esetén Braille-írással postázzák, arról nem is beszélve, hogy a feliratkozásnak még az összes többi állampolgár számára is nehézkes folyamata halmozottan megkeseríti majd a vakok és gyengén látók életét, akik szükségképpen mindig jóval több akadállyal szembesülnek a bürokratikus ügyintézés során.

Mindez teljes joggal háborítja fel Verdes Tamást, aki szerint a törvénytervezet jelenlegi formájában „hallatlan cinizmusról” tesz tanúbizonyságot. A magunk részéről – ismerve a jogalkotásnak a 2010-es parlamenti rohammunka óta erősen és tartósan amortizálódott minőségét, illetve megszokottá vált előkészítetlenségét – inkább hajlunk arra, hogy figyelmetlenségből elkövetett mulasztásként tekintsünk a kifogásolt problémákra. Az könnyen belátható, hogy az előzetes regisztrációval a kormány elsősorban saját elkötelezett támogatói szavazatainak súlyát szeretné növelni, illetve az el nem kötelezett, a rendszerben komoly bizonytalansági tényezőt jelentő több mint négymillió választó jelentette bizonytalansági faktort csökkenteni. A regisztrációs kényszer ráadásul azok közül is sokakat távol tarthat majd a szavazóhelyiségektől, akik éppenséggel nem a kormány gazdaság-, adó- és társadalompolitikájának nyertesei (elszegényedett, gyenge infrastruktúrájú kistérségek alacsony mobilitású, kiváltképp roma lakói). Azt azonban kevésbé hisszük, hogy a jogkorlátozó akciónak kifejezetten direkt célpontjai lennének a vakok és gyengén látók, akiknek esetlegesen egységes vagy dominánsan egyirányú pártpreferenciáira vonatkozóan semmiféle empirikus adat nem áll rendelkezésünkre, és valószínűleg a kormánypártokéra sem. Ennek alapján vállaljuk a naivitás gyanúját, és az utolsó pillanatig reménykedünk benne, hogy a jogalkotó a bírálatok hatására elvégzi a megfelelő módosításokat. Ezzel elkerülhetné a vakok és gyengén látók (és rajtuk kívül számos további fogyatékkal élő magyar polgár) jogsérelmének újfajta intézményesülését – igaz, magával az előzetes regisztrációval kapcsolatban eddig felmerült számtalan kérdésre még így sem adna választ.

Jól látható ugyanis – a fogyatékkal élők helyzete a sokadik példa a sorban –, hogy ez az intézmény, miközben kormányoldalon egyre abszurdabb próbálkozásokat láthatunk a döntés igazolására, jóval több aggályt vet fel, mint azt elsőre láttuk. Alkotmányosat – amennyiben a lépés mögött a választók közötti, a választójog általánosságát és egyenlőségét aláásó intézményes különbségtétel szándéka gyanítható. Demokratikusat – amennyiben, míg a demokratikus társadalmakban világszerte az állampolgári részvétel minél szélesebb körű kiterjesztésére jelenti az egyik legfontosabb célt, hazánkban a jogalkotó a részvétel jelentős mértékű szűkítésére tesz nagy energiákat felőrlő és saját táborában is népszerűtlen lépéseket. Racionálisat – amennyiben nemhogy „regisztrációs kényszerről” nem beszélhetünk (erre vonatkozóan továbbra sem hallhattunk eddig komolyan vehető érvet), de az eddig jól működő passzív regisztráció felváltása felesleges költségeket és a bürokrácia további burjánzását implikálva jóval nehézkesebb és a választók mindennapjait megnehezítő rendszert hozna létre. És a sort még hosszan folytathatnánk.

Összességében elmondható: ha az ajánlószelvények rendszerét és a pártfinanszírozás képmutató, normasértésre ösztönző gyakorlatát az előző választási rendszernek a mindenkori választások demokratikus legitimitását is gyengítő rákfenéjének tartottuk, az új szabályozás legsúlyosabb gyengesége minden kétséget kizáróan az előzetes regisztráció. Igaz, egyre több felmérés utal arra (legutóbb az Ipsosé), hogy legalább a kormány vélhető célja teljesülhet, és az intézmény valóban nagyobb arányban fogja kiiktatni a Fidesz–KDNP-vel nem szimpatizáló választókat. A kérdés csak az: valóban megér ez ennyit?

Az elmúlt heteknek-hónapoknak a választási reformról szóló nyilvános elemzéseiben az egyik leggyakrabban elhangzott figyelmeztetés így hangzott: „Erről még csak híreket olvastunk, nem tudunk semmi konkrétat. Várjuk meg a konkrét tervezetet!” Hát most megérkezett.

A mai napon Lázár János, Kósa Lajos és a KDNP részéről Dr. Vejkey Imre benyújtotta a parlamentnek az új választási eljárásról szóló törvényjavaslatot. Ezzel persze nem érnek véget a tervezetről szóló viták és csatározások, akkor sem, ha borítékolható, hogy a Fidesz-KDNP számára fontos pontokon már nem várhatunk komolyabb meghátrálást. Első pillantásra a legfontosabb változások a következők:

1. Lesz előzetes regisztráció. A szavazópolgárok aktív részvételén alapuló választói nyilvántartás feleslegességéről a magyar helyzetben, valamint a demokratikus részvételre gyakorolt káros hatásáról már számos helyen nyilatkoztunk, és azóta sem hangzott el egyetlen komoly szakmai érv sem a bevezetése mellett. Bár a korábbi 50, illetve 30 napos jogvesztő határidőkhöz képest (de csakis azokhoz képest) a regisztrációnak a választás napja előtti 15 napon való lezárása kifejezetten örvendetes eredménynek tűnik, a nemzetközi tapasztalatok szerint egy ilyen időbeli távolság is számottevő (akár százezres nagyságrendű) mértékben csökkentheti a választási részvételt, különösen a pártok iránt el nem kötelezett szavazókét. Ez azért sem problémamentes, mert továbbra sem indokolja semmi, miért ne lehetne – például az oly sokat hivatkozott Egyesült Államok mintájára – a szavazás napján is biztosítani a feliratkozás lehetőségét (leszámítva persze a „nem tudatos” szavazók kiszűrésének alkotmányjogilag védhetetlen, ráadásul ilyen eszközzel megvalósíthatatlan célkitűzését). Ráadásul a jogszabály-tervezet jelenlegi formájában további alkotmányjogi aknákat is rejt, amennyiben például első ránézésre az országgyűlési választásokon való regisztráció elmulasztását a következő három év összes időközi vagy előrehozott választásából való kizárással büntetné. Pozitív végkifejlet azonban a korábbi vitákhoz képest, hogy a tervezet a személyes, a levélbeni és az elektronikus feliratkozást is lehetővé tenné.
2. A regisztráció érdekében lesz Alaptörvény-módosítás is. Érdekesség és a jogállamiság sajátos (a 98%-os különadó bevezetésére vagy a bírák nyugdíjkorhatárának csökkentésére emlékeztető) értelmezéséről tanúskodik, hogy a jogalkotó nem az Alaptörvényhez igazítja a készülő jogszabályt, hanem fordítva: az Alaptörvény (pontosan annak alkotmányos rangra emelt átmeneti rendelkezéseinek) módosításával próbálja kihúzni az egyébként majdan általa kezdeményezendő alkotmánybírósági normakontroll méregfogát. Persze – kiindulva az Alkotmánybíróság újabb, a kormánytöbbség ellen saját alkotmányos fegyverét fordító gyakorlatából – így is érhetnek még bennünket meglepetések.
3. A választási eljárásról szóló törvény 2010-ben elfogadott módosításához képest, amely 72-ről 60 naposra rövidítette a kampányidőszakot (vagyis a választások kiírásától az – akkor még létező – első fordulóig tartó időszakot), az új rendszerben alkalmasint a korábbinál is hosszabb, 70-90 napos kampányra számíthatunk.
4. Az ajánlási rendszer átalakítása. Képviselőjelöltté 2014-ben mégsem 1000 hiteles ajánlószelvény felmutatásával válhatnak az aspiránsok, hanem elég lesz 200 aláírást összegyűjteniük, miközben ráadásul egy választópolgár egyszerre akár több jelöltet is ajánlhat (erről és a következő pontról alább bővebben szólunk). Az aláírásgyűjtésre összesen 11 nap áll majd a jelöltek rendelkezésére.
5. Megszűnik a kampánycsend. Ennek időtartamát egyébként már a választási eljárást jelenleg szabályozó 1997. évi C. törvény 2010. júniusi felülvizsgálatakor jelentősen csökkentették (míg korábban már a választást megelőző napon is tilos volt kampánytevékenységet folytatni, a korlátozás a jelenleg hatályos rendelkezés szerint csak a választás napján, 0-tól 19. óráig érvényes). 2014-től azonban a választás napján sem lesz tilos a – persze kizárólag regisztrált – választók mozgósítása.

Bár, amint az a fenti felsorolásból is látszik, a jogszabály-tervezetnek számos aggályos, illetve a demokrácia elmélyítését kifejezetten nem szolgáló pontja van, külön örömünkre szolgál, hogy kiemelhetünk három olyan változást is, amely a Magyar Progresszív Intézet már több mint két év óta hangoztatott javaslatainak irányában eredményez elmozdulást a választási eljárás szabályozásában. 2010-ben, még a kormányváltás előtt több kollégánkkal együtt a Társadalom & Politika című folyóirat tematikus számában összegeztük a választási reform általunk kívánatosnak tartott irányait és tartalmi elemeit. Ebben – a szakma túlnyomó részével egyetemben – határozottan sürgettük a választási rendszer egyik legsúlyosabb betegségének tartott, a személyes adatokkal való visszaélés és a korrupció melegágyának számító, az ajánlószelvény-gyűjtésen alapuló ajánlási rendszer átalakítását és lehetőség szerint a kauciós rendszerre való áttérést. Ha a Fidesz-KDNP jól felfogott érdekében az utóbbi megoldás helyett az amúgy is fragmentált baloldal szavazatait potenciálisan tovább aprózó ajánlóíves szisztémát választja is (ami álláspontunk szerint az aktuális versenyesélyek közvetett, de morálisan nem éppen kifogásolhatatlan manipulálásának gyanúját veti fel), a gyűlöletes ajánlószelvények kiiktatása már önmagában is konfettiesővel ünnepelendő fejlemény lenne.

Hasonlóképp üdvözöljük a kampánycsend intézményének eltörlését is. Nemcsak a gyakorlati szempontok miatt, amiért a legtöbb kolléga; vagyis azért, mert az internet korában betarthatatlan, és csak arra jó, hogy a szavazások vége után is felesleges kérdőjeleket vessen fel a választás tisztaságát illetően. De azért is, mert a mögötte húzódó „filozófiát” a magunk részéről elhibázottnak, demagógnak, összességében teljességgel tévesnek tartjuk. Két évvel ezelőtti véleményünk e téren semmit sem változott: a kampánycsend, az úgynevezett „gondolkodás napjának” intézménye „nem minden alap nélkül értelmezhető úgy, mintha a jogalkotó a választópolgárt nem tartaná szellemileg érettnek arra, hogy intenzív politikai benyomások hatása alatt képes legyen felelős és átgondolt döntésre – ez pedig nemcsak az emberről, de a demokratikus politika természetéről alkotott előfeltevéseire sem a legjobb fényt veti. A demokráciának nem tehertétele, hanem lényegi eleme a konfliktus, a politikai alternatívák és vélemények versengése, ütközése”.

De nem tagadjuk, e két újdonság mellett a legjobban régi szívügyünk napirendre vételének örülünk: vagyis a vakok és gyengénlátók szavazati jogával kapcsolatos egyenlőtlenség felszámolására irányuló szándék megjelenésének. A problémával annak idején nemcsak a már idézett tanulmányban, de ezen a blogon, külön bejegyzésben is foglalkoztunk (a részletekről ld. ott). A mostani törvényjavaslat 168. §-ának (2) bekezdése szerint „…a látássérült választópolgár braille írással (sic!) ellátott szavazósablont vehet igénybe a szavazás segítése céljából. A szavazatszámláló bizottság a választópolgár szavazólapját belehelyezi a szavazósablonba, és így adja át a választópolgár részére. A szavazást követően a választópolgár a szavazólapot kiveszi a szavazósablonból, borítékba helyezi és az urnába dobja, a szavazósablont visszaadja a szavazatszámláló bizottságnak.” Ugyancsak a látássérültek helyzetét könnyítené, konkrétan a közérdekű információkhoz való hozzáférésük egyenlőségét erősíti majd a Braille-írásos értesítők kiküldése és néhány további a fogyatékkal élők választójogának gyakorlását segítő rendelkezés is (97. §).

Azt kell mondanunk: ha a jogalkotónak egyelőre nem sikerült is elsajátítania a „Braille-írás” szó helyes írásmódját, maga a törekvés teljes szívvel támogatandó; majdani elfogadása pedig a magyar választási rendszer régi demokratikus adósságát törlesztheti. Bár a viták kereszttüzében várhatóan elsikkad majd ez a minden kétséget kizáróan pozitív újítás, csak megismételhetjük, amit majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt is leírtunk: „egy permanens jogsértés létét (…) soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni”.

Vannak esetek, amelyek kapcsán akkor sem tekinthetünk el a morális kérdésektől, ha egyébként politikai folyamatok megértésére és a „nagypolitika” sajátos szempontjainak értő követésére törekszünk. 2004-ben jogerős ítélet szerint egy – történetesen azeri – szélsőséges nacionalista előre megfontolt szándékkal, embertelen brutalitással meggyilkolta – történetesen örmény – hallgatótársát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában. A gyilkosság a magyar Büntető Törvénykönyv alapján a legsúlyosabb bűncselekmények egyike, ezért a magyar bíróság három évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a tettest. Az elítélt gyilkost tegnap a magyar hatóságok kiadták Azerbajdzsánnak, ahol ennek nyomán azonnal elnöki kegyelemben, majd katonai előléptetésben részesült. Ramil Szafarov azóta is szabadlábon élvezi a nemzeti hősnek kijáró legmagasabb tiszteletet és szeretetet. Röviden összefoglalva: valaki aljas indokból elkövetett egy gyilkosságot, amelyet – néhány év börtönt leszámítva – következmények nélkül megúszott, sőt ünnepelt ikonként térhetett vissza hazájába. Minimális erkölcsi érzékkel bíró ember nehezen léphet túl ezen a tényen, ezért a felháborodás minden további értelmezés és a racionális megértés szándéka mögött szükségszerűen ott lebeg. E felháborodás híján minden elemzés a legmélyebb nihilizmus posványában tapicskol.

Mindezek leszögezése után és folyamatos szem előtt tartásával, természetesen naivitás lenne eltekinteni az ügy „száraz” politikai dimenziójától. Elképzelhető (és az állítólagos magyar-azeri titkos tárgyalásokról kiszivárgott, egyelőre minden kétséget kizáróan nem bizonyítható, de puszta „bulvárkacsaként” sem elvethető sajtóhírek, nyilatkozatok is erre utalnak), hogy a kormány úgy ítélte meg, az Azerbajdzsánnal fennálló gazdasági és diplomáciai kapcsolataink elmélyítéséből származó előnyök felülmúlják az ügy következtében Magyarországra háruló – eufemisztikusan szólva – morális veszteségeket. Ennek értékelése során akkor járunk el méltányosan (illetve akkor kerüljük el a fölényes képmutatás, illetve egyoldalú leegyszerűsítés csapdáját), ha figyelembe vesszük a politikai vezetés sajátos szempontjait is, amelynek minden körülmények között számolnia kell azon politikai közösség sajátos érdekeivel, amelynek felelősséggel tartozik. A Magyar Progresszív Intézet több ízben is elismerte már Max Weber igazságát, aki szerint a politikától elválaszthatatlan „felelősségetika” más dimenzióba helyezi, vagy legalábbis „megkettőzi” a politikusok tetteinek morális megítélését. Akárhogyan viszonyul egy-egy kétes döntéshez a lelkiismeretes állampolgár, nehéz lenne tagadni, hogy a közösségi érdek (bizonyos határokon belül, amely határok megállapítása a politikai és morálfilozófia egyik legnehezebb problémája, és – magánvéleményünk szerint – az itt tárgyalt esetben sem könnyű feladat) olykor erkölcsileg egyértelműen rossz és elítélendő tetteket (képmutatás, megtévesztés, háború stb.) tesz szükségessé, vagy legalábbis árnyalhatja azokat. „Bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül” – írta 1091-ben az e dilemmákról igencsak sokat tudó Szent László király Oderisius Monte Cassino-i apátnak.

A „baltás ügy” átfogó politikai megítélése tehát hosszabb távon valószínűleg azon fog eldőlni, hogy kiderül-e, milyen, Magyarország számára nélkülözhetetlennek ítélt hasznot remélt elérni a kormány ilyen áron, illetve hogy ezek mennyire bizonyulnak reálisnak. Jelen pillanatban nemigen látjuk a történetnek ezt az oldalát, és a kormány átgondolatlan, zavaros kommunikációja egyelőre sokkal inkább azt a látszatot erősíti, hogy a magyar oldal elszámolta magát. Mai tudásunkkal legalábbis nehéz elképzelni olyan reálpolitikai vagy gazdasági hasznot, amely ellensúlyozhatná a Magyarország nemzetközi megítélésén esett csorbát és az ebből fakadó diplomáciai és várható politikai következményeket.

Ha jóhiszeműen elfogadjuk a kormány álláspontját, amely szerint garanciát kaptak az ítélet további végrehajtására (vagyis arra, hogy nem engedik szabadon a gyilkost), igen súlyos kérdések merülnek fel a magyar diplomácia szakmai kompetenciáit illetően is. Ilyen például, hogy valóban nem merült-e fel a kormányban, illetve a kormány munkáját segítő szakértők, tanácsadók körében az ügy végül bekövetkezett kifutásának lehetősége, sőt valószínű veszélye, szemben az örmény diplomácia és számos civil szervezet figyelmeztetésével. Ahogy az is, hogy ebben az esetben a kabinet reakcióiban miért nem jelent meg mindeddig az azeri lépés elleni határozott tiltakozás, illetve az elnöki kegyelem feletti sajnálkozás kinyilvánítása. Jegyezzük meg, mindeddig csak az örmény fél reakcióját (a hazánkkal való diplomáciai és egyéb kapcsolatok megszakítását) minősítettük „sajnálatosnak”, további kommentár nélkül.

További kérdés, hogy az önképe és kommunikációja középpontjába a nemzeti érdekvédelmet és önbecsülést, a nemzetközi kapcsolatokban a megfelelő tekintély, de legalábbis a kölcsönös egyenrangúság elismerésén alapuló kapcsolatok fontosságát helyező magyar kormány hogyan viszonyul ahhoz, hogy – állítása szerint – Azerbajdzsán különösebb szemérmeskedés nélkül semmibe vette a felé tett – megint csak állítólagos – kötelezettségvállalását az ítélet végrehajtásának folytatását illetően. Ami egyben egy magyar területen, a magyar igazságszolgáltatás által, a magyar törvények alapján hozott ítélet semmibevételét is jelenti (azeri elemzőkollégáinkra hagyjuk annak boncolgatását, milyen képet nyújt egy országról, amikor államfője környezetéből „a nemzeti becsület és méltóság megvédelmezésének” minősítenek egy szadista gyilkosságot). Mindeközben Azerbajdzsán nemhogy mentegetőzésnek nem látja szükségességét, de egyenesen a magyar kormánnyal kötött háttér-megállapodásra hivatkozik. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, illetve a Külügyminisztérium helyzetértelmezésének keretében igen nehéz mindezt nem súlyos és megalázó sérelemként minősíteni.

Ami a történet belpolitikai következményeit illeti: bár közvélemény-kutatási adatok egyelőre nem állnak rendelkezésünkre, az első nap hazai visszhangjainak nem reprezentatív mintája alapján arról sem beszélhetünk, hogy a magyar társadalomban a kormány lépése egyöntetű támogatásra talált volna. Sőt, még csak arról sem – szemben azzal, amit elemző kollégánk megállapít –, hogy az ügy megítélése a megszokott módon pártszimpátiák mentén rendeződne. Sokkal inkább emlékeztet az eset például az ügynökügyhöz vagy Schmitt Pál plágiumbotrányához, amelyek morális értékelése részben a Fidesz-KDNP-vel szimpatizálókat is megosztotta. Jelen esetben is úgy tűnik, hogy a kormány lépése nemcsak az ellenzéki oldalon, de a kormányt általában támogató jobboldali értékközösségen belül is felháborodást, de legalábbis értetlenséget váltott ki.

A magunk részéről elemzőként és magyar állampolgárként is érdeklődve várjuk a további fejleményeket. 

(Az írás eredetileg a HVG 2012. június 27-i számában jelent meg)

Ma már közhelynek számít, hogy a Fidesz a jobbszélen elhelyezkedő szavazók elszívása érdekében kisajátítani igyekszik a szélsőjobboldal egyes témáit, jelszavait. Arról már kevesebb szó esik, hogy ezzel egy külföldről ellesett, sokáig és sokak által igazi politikai varázsszernek tartott mintát követ. Pedig a külföldi példa a jövőre nézve is tanulságos lehet.

Nicolas Sarkozy a 2007-es francia elnökválasztási kampányban adta ki a jelszót: fel kell szabadítani a francia jobboldalt a második világháború nyomán kialakult „történelmi gátlásai” alól. Ez nemcsak a jobboldali identitás „bátrabb” és büszkébb vállalását jelentette, de egyúttal a francia politika „érzékenyebb” témáinak szókimondó, akár egyenesen populista újrafogalmazását. Sarkozy kiindulópontja ez volt: ha a szélsőjobboldali Le Pent és pártját a politikai korrektség konszenzusának gátlástalan megbontása lendíti előre, a jobbközép vezető pártjának, az UMP-nek is szakítania kell a finomkodással. Ha választói kereslet mutatkozik rá, igenis agresszív nyíltsággal kell beszélni a bevándorlás, a közbiztonság vagy éppen a francia nemzeti érzés addig Le Pen által monopolizált témáiról. Ez a politika rövidtávon vitathatatlan sikerrel járt: 2007-ben Sarkozy fölényesen nyerte az elnökválasztást, nem utolsósorban a Nemzeti Fronttól „ellopott” választók szavazataival, míg utóbbi hosszú évekig tartó, súlyos válságba süllyedt.

A Fidesz vezette magyar jobboldal számára a MIÉP 2002-es vereségének, illetve a 2006-os kudarcot követő fokozatos eltűnésének köszönhetően a szélsőjobboldalhoz való viszony sokáig nem jelentett érdemi problémát. Ezt a status quót bontotta meg, amikor a Jobbik rátalált a cigányellenes előítéleteket a szociális szorongásokkal összekötő új szélsőjobboldaliság adujára. A Jobbik csillagának felemelkedése már a 2009-es európai parlamenti választások előtt jól látható volt a közvélemény-kutatási adatokból. Ekkortól vált érezhetővé a Fidesz retorikájának éles rendpárti fordulata, a cigány-nem cigány együttélés konfliktusaira való radikálisabb, a többségi előítéletekre jobban rímelő reflexiója. Ez a tendencia folytatódott később a Trianon-tematika kormánypárti kisajátításával, illetve olyan szimbolikus ügyekkel, mint a kommunista vezetők nyugdíjának kérdése, a Károlyi-szobor eltávolítása vagy legutóbb a kimagyarázhatatlanul nyilas- és nácibarát Nyírő József újratemetése, valamint az Európai Unióhoz és az IMF-hez való viszony. A „megszállási” retorikában nem nehéz felismerni Sarkozy módszereinek követését.

Ha morális szempontból erősen vitatható vagy nem értünk is egyet vele, politikai dimenzióban felsorakoztathatunk érveket a Fidesz törekvései mellett. E megközelítésből ugyanis a politika klasszikus dilemmájáról van szó: mennyi rossz engedhető meg a jó cél érdekében? Az előítéletes szavazók akolban tartása, az intézményes szélsőjobboldal korlátok közé szorítása nemes célnak tekinthető. Ha sikerül kontrollált „megelőző csapásokkal” lefegyverezni a szélsőjobboldalt, távol lehet tartani a hatalomtól azokat, akik nemcsak a retorika szintjén keménykednének – szól az elmélet.

Az újabb fejlemények azonban kül- és belföldön is arra utalnak, hogy ez a stratégia hosszú távon fenntarthatatlan: egy jobbközép erő nem kelhet versenyre szélsőségességben a szélsőjobboldallal. A francia választások nemcsak a szocialista elnökjelölt, François Hollande magabiztos győzelmét hozták, de egyben a két évvel ezelőtt még mindenki által temetett szélsőjobboldali Nemzeti Front történetének legjobb elnökválasztási eredményét, valamint a törvényhozásba való visszakerülését is. Kiderült, hogy a szélsőjobboldali retorikára fogékony szavazókat nem lehet tartósan megtéveszteni, végül mégiscsak oda fordulnak, ahonnan nemcsak jelszavakra, de valóban szélsőséges megoldásokra számíthatnak.

Az újabb hazai közvélemény-kutatási adatok is arról tanúskodnak, hogy a Jobbik ellen csupán ideiglenes sikereket lehetett elérni a francia recept alkalmazásával. Ami pedig a jövőt illeti: a szélsőjobboldali pártnak különösen kedvez a kormányból való fokozódó kiábrándultság, a baloldali ellenzék gyengesége és a megszorítások nyomán egyre romló közhangulat. Eközben a társadalom toleranciaküszöbe érezhetően emelkedett: a politikai nyilvánosságban olyan gondolatok és megfogalmazások váltak észrevétlenül megszokottá, mindennapivá, amelyek akár öt évvel ezelőtt is óriási politikai botrányokat kavartak volna. Az ebből eredő tanulságokat azonban a kormánypártok mintha mindeddig nem vonták volna le, és nem kizárt, hogy éppen ez fogja végigvezetni őket Sarkozy útján.

A „demokrácia vagy diktatúra van-e Magyarországon” kérdésköre kapcsán az elmúlt két évben kialakult, a leggyakrabban publicisztikai felületességekben kimerülő közéleti vitákban magunk részéről az óvatosabbak, ha úgy tetszik, megengedőbbek táborát gyarapítottuk. Felelőtlennek és veszélyesnek tartjuk azok hozzáállását, akik minden morálisan kétségbe vonható vagy nekik nem tetsző döntés hírére diktatúrával, balkanizálódással, putyinizmussal riogatnak. Meggyőződésünk, hogy ami demokratikus-alkotmányossági szempontból vitatható, sőt akár a pártok közötti erőviszonyokat befolyásoló, még nem feltétlenül jelenti a demokrácia végét, egészen addig, amíg a jogállamiság alapjait, valamint a szabad nyilvánosság és az egyenlő esélyekkel zajló politikai versengés mechanizmusait nem fenyegeti reális veszély. Így például demokratikus szempontból erősen vitathatónak, sőt kifejezetten hatalmi visszaélésnek, de eredményeit tekintve nem feltétlenül végzetesnek, diktatórikusnak pedig semmiféleképpen nem tekintjük a gerrymandering (az egyéni választókerületek pártos újrarajzolásának) gyakorlatát, amely befolyásolhatja a választások kimenetelét, de nem teszi eleve lehetetlenné a valódi versenyt és a kormány leváltását (legfeljebb a versenystratégiák módosítására kényszeríti a nehezebb feltételek közé kerülő ellenzéket). Aki lépten-nyomon diktatúráról beszél, miközben a mindennapi tapasztalatok ellentmondanak neki, nemcsak saját presztízsét veszélyezteti, de a közvélemény érzékenységét is tompítja; elkoptatja, súlytalanná teszi a „demokráciaféltés” bizonyos helyzetekben nagyon is fontossá váló attitűdjét. Közhelyessége okán szégyelljük csak ideidézni a farkast kiáltó fiú tanulságos történetét.

Az elmúlt két év jogalkotói döntései között egy kivétel akadt, amely esetében mi is úgy éreztük: olyan határhoz érkeztünk, amelynél nem csupán indokolt, de kötelességünk is megkongatni a vészharangot. Egyetlen olyan döntés született, amelyek antidemokratizmusa és elfogadhatatlansága mindenfajta megértő szándék és elemzői kívülállás mellett is kétségbevonhatatlannak tűnik számunkra: amikor is a kormánytöbbség 2010. november 10-én szűkítette a 98 százalékos különadó kérdésében akaratával szembemenő Alkotmánybíróság jogkörét. Ezzel a lépéssel költségvetési érdekekre hivatkozva lényegében megszüntették a magántulajdonhoz való alapvető állampolgári jog alkotmányos garanciáját, és puszta deklarációvá üresítették az Alaptörvény vonatkozó rendelkezését. Ráadásul minden korábbinál világosabb, meglepően nyílt üzenetet fogalmaztak meg: a kormánytöbbség a számára kiemelten fontos kérdésekben sem elvi, sem intézményi akadályok létét nem tolerálja. Ha a kétharmados felhatalmazás megadja a formális-közjogi lehetőséget, akkor az alkotmányosság és a demokratikus alapelvek ellenére is keresztülveri az akaratát. Álláspontunk szerint ez fordulópontot jelentett a jelenlegi ciklus történetében, vitathatatlan és jelentős elmozdulást a demokratikus jogállamiság eszményétől.

Ha a várható szakmai és nemzetközi nyomás ellenére valósággá válik, a kormányfő most meghirdetett terve lesz a második ilyen alkalom. A választásokon tényleges támogatottságot felmutatott pártok állami támogatásának felfüggesztése (ráadásul éppen a választások évéig) a demokratikus verseny eddigi legsúlyosabb korlátozását, nem mellékesen pedig a pártfinanszírozást korábban is átható, arcpirító korrupció immár teljességgel parttalan burjánzását eredményezné. Az új, illetve a választásokon 1 százalék alatt teljesítő pártokkal eddig is mostohán bánt a rendszer. Akárhogy szépítjük a képet: az állami támogatás hiánya csak alig leküzdhető nehézségek árán behozható versenyhátrányt jelent, és lényegében a már versenyben lévők vetélkedésére szűkíti a voltaképpeni választási küzdelmeket. Ez a szűrőmechanizmus azonban 1. szükségszerű, mivel nem nehéz belátni, hogy csak így lehet elejét venni a pártalapítás mint önálló és busásan jövedelmező üzletág létrejöttét és az adóforintok elképzelhetetlen mértékű pazarlását, 2. megengedhető, mivel így is teret enged a különböző értékeket és érdekeket megjelenítő politikai erők egyenlő esélyekkel történő versengésének.

A legalább 1 százalékot elért, illetve parlamenti pártok állami támogatásának megszüntetése azonban – különösen a pártfinanszírozás egyéb elemeinek érintetlenül hagyása mellett – a demokratikus pártverseny egyértelmű és súlyos korlátozása lenne, amely ráadásul – évente mintegy 2-3 milliárd forintról lévén szó – nyilvánvalóan nem javítaná érdemben a költségvetés helyzetét. Az azonban biztos, hogy egyetlen politikai szereplőnek kedvezne igazán: a kormányzó pártszövetségnek. Igaz ez akkor is, ha önmagában e lépés látszólag – amint arra várhatóan rendre hivatkozni fognak – éppen a legnagyobb frakcióval rendelkező és ezért jelenleg legtöbb támogatásra jogosult Fidesz-KDNP-től vonná el a legtöbb közpénzt. Ha ugyanis a pártok legális jövedelmeinek 80–90 százalékát kitevő állami támogatás mértékét 0-ra csökkentik, a politikai verseny tartalma egyetlen egyszerű kérdésre szűkül: melyik párt képes törvényes gazdálkodása és tagdíjai mellett (amely bevételek közismerten meg sem közelítik valós működési és kampányköltségeket) minél több illegális jövedelemre szert tenni, hogy vállalni tudja a politikai versenynek a modern tömegdemokráciákban elkerülhetetlenül súlyos anyagi terheit. Honnan is? Közbeszerzések, állami és önkormányzati beruházások manipulálása, a köztulajdonú vállalatok pénzszivattyúként való működtetése, a piaci verseny jogalkotáson keresztül történő befolyásolása által. Ez persze nem új rendszer, és korábban is a magyar demokrácia legvisszataszítóbb jelensége, minden ügynöközésnél vagy turulozásnál nagyságrendekkel súlyosabb morális tehertétele volt. A különbség abban áll, hogy 2010 óta a pártok közötti erőviszonyok nemcsak a parlamentben, de az ilyen típusú forrásokhoz való hozzáférési lehetőségek tekintetében is radikálisan módosultak.

Fogalmazzunk tehát nyíltan: a pártok állami támogatásának felfüggesztése nem a közpénzekkel való spórolás, hanem a magyar viszonyok között a politikai ellenzék érdemi működésének a jogalkotás eszközével történő ellehetetlenítése lenne. Erre pedig nincs mentség. Ez nem „erőközpontú politizálás” vagy „alternatív demokráciafelfogás” lenne, hanem a választópolgárok eredendő elitellenességét kihasználó, legsötétebb antidemokratikus manipuláció.

Hérakleitosz szerint a világ mozgása, örök változása megállíthatatlan és abszolút, ezért ugyanaz az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba. Ha az epheszoszi filozófus ma is élne, megkérdezhetnénk tőle: no és két ember beleléphet egymás után ugyanabba a folyóba? Bár a napi politika logikája érthetővé teszi, hogy most – leginkább párthovatartozás szerint – sokan a Schmitt Pál és Gyurcsány Ferenc botránya közötti különbségeket igyekeznek hangsúlyozni, a két eset közötti hasonlóságok első pillantásra szembeötlőek. Mindkét politikus disszertációjának, illetve szakdolgozatának – mondjuk így – homályos kérdéseit a sajtó munkásai tárták a nyilvánosság elé, és persze kis szünet után mindkét esetben a határozott tagadás következett. Ez eddig persze semmit nem jelent, leszámítva, hogy az első pillanatban mindkét gyanú hasonlóan megalapozottnak tűnt, vagyis minden kétséget kizáróan bizonyítottnak semmiképpen, ahhoz azonban kellőképpen alátámasztottnak, hogy többet lássunk bennük üres karaktergyilkossági kísérletnél. A reakciók és problémakezelési stratégiák azonban további hasonlóságokat mutatnak – Hérakleitosz folyója mintha befagyott volna.

Az életét a pártpolitikán kívül töltő ember számára olykor megmagyarázhatatlannak tűnhet a politikusok tanulási képességének bámulatos hiánya. Schmitt Pál esetében is gyakran elhangzott a plágiumbotrány kibontakozásának hónapjaiban, hogy csak a személyes érintettség ernyője adhat magyarázatot arra, miért nem jelenik meg semmi az elnök válságkommunikációjában az ő esete előtt a világban kirobbant, hasonló természetű történetek tanulságai közül. A tagadás – kétségbeesett hazudozás – sértett ellentámadás – rendezett visszavonulás unalomig sémája pontosan ugyanúgy érvényesült 2012 első harmadában, mint nem sokkal korábban Karl-Theodor zu Guttenberg német védelmi miniszter, előtte pedig számtalan további politikus kapcsán. Gyurcsány Ferenc esetében, aki a közelmúltban remegő felháborodással beszélt az elnök elveszített erkölcsi és politikai realitásérzékéről, sőt csorbát szenvedett értelmi képességeiről, még inkább érthetetlenné teszi a séma követését, hogy a másik oldalról pár héttel ezelőtt ő maga is végigkísért egy ilyen folyamatot. A Schmitt-ügy közelsége, az akkori elnöki reakciók tragikomikus esetlensége ellenére mintha a hajdani kormányfő válságkommunikációját is Kiss Norbert, a Schmitt-éra Köztársasági Elnöki Hivatalának társadalmi és kommunikációs hivatalvezetője tervezte volna. A szakdolgozat nem tudományos értekezés? A politikai ellenfél harminc évvel ezelőtti eseményeket rángat elő a személyes „amortizáció” céljából? Minden félreértésről az egyetem tehet? Eközben pedig nemcsak a Gyurcsány politikai megsemmisítésében érdekelt ellentábor, de saját hívei sem kapnak megnyugtató választ az igazán releváns kérdésekre: hogyan lehetséges, hogy a Gyurcsány Ferenc szakdolgozatára írt bírálat megállapításai az oldalszámokat beleértve is tökéletesen illenek egykori sógora azonos című munkájának szövegére? A megmagyarázhatatlan kozmikus véletlenek lehetőségétől eltekintve az egyetlen magyarázat az lenne, hogy a Hír Tv munkatársainak szándékos hamisításáról, illetve Rozs Szabolcs rosszindulatú hazugságairól van szó – de akkor miért nem ezt halljuk a volt kormányfőtől, természetesen az állítását alátámasztó bizonyítékokkal (például akár a sógor dolgozatának és az egyetemi opponensi véleménynek általa hitelesnek tartott szövegével) alátámasztva?

Gyurcsány Ferenc esete most annál a pontnál tart, amikor a sokasodó véletleneket már nehéz a rosszindulatú „médiaterroristák” célzatos ferdítésének tulajdonítani, és a rejtélyes módon eltűnt diplomamunka hiányában épp egy hajszál még mindig hiányzik ahhoz, hogy minden kétséget kizáró bizonyítottságról beszélhessünk. Abban persze igaza van Gyurcsánynak, hogy a jogban a vádlott bűnösségét a vádlónak kell bizonyítania – miért ne lenne ez másképp a politikában (ahogy ez Schmitt Pál esetében is történt)? A „vádlottnak” azonban – különösen, ha a politikai életben szeretne boldogulni, ahol a hitelesség kulcsfontosságú a választók kegyeiért küzdő politikusok szempontjából – igenis érdemi választ kell adnia az őt érintő, megalapozottnak tűnő vádakra. Ha pedig erre nem képes, onnantól kezdve kizárólag az ő megmaradt erkölcsi tartásának próbáját jelenti, hogy elgondolkodik-e rajta: továbbra is méltó-e arra, hogy a magyar választópolgárokat képviselje az Országgyűlésben.

Orosz Mihály Zoltán, Érpatak független polgármestere 2011. augusztus 18-án feljelentést tett a Magyar Progresszív Intézet, illetve Magyar Kornélia és Filippov Gábor (valamint Kálmán Olga és az ATV Zrt.) ellen. Intézetünk két munkatársával szemben a Büntető Törvénykönyv 179. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés b pontja szerint minősülő, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás vétségének megalapozott gyanúja alapján indult nyomozás Magyar Kornélia 2011. augusztus 1-jén megjelent blogbejegyzése, valamint Filippov Gábor 2011. július 20-án adásba került televíziós szereplése miatt. 2011. december 11-én a nyomozó hatóság gyanúsítottként hallgatott ki bennünket, mely alkalommal a vallomást megtagadtuk, és panasszal éltünk a gyanúsítás ténye ellen. A nyomozó hatóság a panaszt 2012. január 10-én mindkét esetben elutasította, és a nyomozás határidejének meghosszabbításáról döntött.

Végül 2012. április 4-én mindkét esetben határozat született a nyomozás megszüntetéséről. Az alábbiakban mellékeljük a Budapesti X. kerületi Rendőrkapitányság Vizsgálati Osztályának az eljárás megszüntetéséről szóló –  határozatait, amelyek megállapították, hogy:

1. Magyar Kornélia blogbejegyzésében a véleménynyilvánítás kategóriájába tartozó állításokat fogalmazott meg, amelyek a rágalmazás bűncselekményének elkövetésére nem alkalmasak.
2. Filippov Gábor az Egyenes beszéd című műsorban elhangzott kijelentései a nyomozás során beszerzett bizonyítékok és tanúvallomások alapján a rágalmazás bűncselekményének elkövetésére nem alkalmasak.

Eljött hát a nagy nap. Nehéz az ügyet hűvös értékmentességgel elemezni. Az elkövetkező napokban a tényfeltáró bizottság csodálatosan dodonai ítéletét várhatóan mindenki saját prekoncepciói és politikai szimpátiái, illetve érdekei szerint próbálja majd értelmezni, interpretálni, amire a nyilvánosságra hozott három oldal egymásnak ellentmondó állításai kiváló lehetőséget teremtenek. Ezért ma, a nulladik napon minden érdeklődőnek azt javasoljuk, hogy mélyedjen el a jelentés eredeti összefoglalójában, ha már a teljes szöveget egyelőre nem láthatja is a kíváncsi közönség.

A magunk részéről izgatottan várjuk a bizottság egyetlen jogász tagja, Fluck János különvéleményének nyilvánosságra kerülését és a bizottság tagjainak a jelentés egyes megállapításaihoz fűzött bővebb kommentárjait. Egyben reméljük, hogy az ítélet részletes indoklása lesz olyan kimunkált, amennyire azt a magyar tudományos élet tekintélyének épsége megkívánja.

A magunk részéről nem tartozunk az egykulcsos adórendszer engesztelhetetlen ellenségei közé. Azokkal értünk egyet, akik szerint az úgynevezett arányos közteherviselés bevezetése bizonyos körülmények között, bizonyos célok elérése érdekében legitim és védhető intézkedés, akkor is, ha a kétharmados kormánytöbbség Magyarországon valószínűleg nem megfelelő időben, nem megfelelő módon és jogtechnikai szempontból elfogadhatatlan formában hajtotta azt végre. Mindenesetre az egykulcsos adórendszer vitathatatlanul a kormány gazdaságpolitikájának szimbólumává és nemzetgazdasági miniszterének személyes ügyévé vált. Tehát a vak is látja, hogy kiemelten fontos kérdésről van szó.

Ennek ellenére az utóbbi hetekben csak kapkodjuk a fejünket az erre vonatkozó nyilatkozatokat hallgatva, olvasva. Az IMF és az Európai Bizottság előtti fegyverletételt megelőzően a kormány gazdaságpolitikájának sarokköveként minősített adórendszert mind az alkotmányban, mind a kormányzati kommunikációban sokszorosan kőbe vésték. Január 20-án azonban, nem egészen két héttel az új alaptörvény életbe lépése után Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter és Olli Rehn uniós gazdasági és pénzügyi biztos közös sajtótájékoztatón erősítette meg a Bloomberg korábbi értesülését: az egykulcsos adórendszer témája a hiteltárgyalások megkezdésének előfeltételeiről szóló egyeztetések részét képezi. Ezt ugyanezen a napon lényegében Varga Mihály is megerősítette, és a kormány ezen intézkedését bírálók már előre dörzsölhették a kezüket. Pontosan egy héttel később azonban Gíró-Szász András kormányszóvivő a köztelevízió reggeli műsorában – kissé kellemetlen helyzetbe hozva az imént idézett politikusokat – már azt állította, hogy a téma fel sem merült az Európai Unióval folytatott tárgyalások során. Másnap pedig Kósa Lajos adta ki a jelszót a Magyar Nemzetnek nyilatkozva: az alkotmányban rögzített adórendszer megváltoztatására legfeljebb akkor kerülhetne sor, „ha az ég egybeérne a földdel”. Mindeközben azonban Olli Rehn vagy a Bizottság bármely képviselője nem közölt olyan nyilatkozatot, amely érvénytelenítette volna a korábbit, vagyis jó okunk van feltételezni, hogy az egykulcsos adórendszer mégiscsak terítékre került a tárgyalások során. Ez persze nem azt jelenti, hogy az IMF-EU páros a progresszív adóztatás visszaállítását követelné a kormánytól: a nemzetállami adórendszer meghatározására nem is lenne lehetősége, feltehetjük hát, hogy nincs szó ilyen szándékról. (Akkor már életszerűbb, hogy az egyeztetések a majdani kormánytöbbségek mozgáskörét szűkítő alkotmányos korlátozás körül folyhatnak.) Kósa Lajos apokaliptikus víziója mindenesetre arra utal, hogy a kormány biztos a dolgában.

Persze érthető, mit üzennek az ellentmondást és meghátrálást nem tűrő mondatok: Magyarország kormányának igaza van, akkor is, ha ezt az ellenzék és a világ nem érti meg, és hajlandóak is vagyunk a végsőkig kiállni az igazunk mellett. Valahogy úgy, mint az a mondat, hogy „nem a hárombetűs intézményre, hanem ellene hangoljuk a kormányzati politikát”. Ezekkel a kijelentésekkel nem is feltétlenül az a baj, amit állítanak, hanem az, ahogy azt teszik, olyan helyzetben, amikor az óvatosabb megfogalmazás nagyobb előrelátást sugallna. És nem állítana olyan csapdákat a kormány számára, amelyekből csak fájdalmas morális veszteséggel lehet kikecmeregni. Mert épp az IMF-történet mutatott rá: lehet, hogy amiben az egyik pillanatban őszintén hiszünk, azt a valóság akár pár nappal később is teljes mértékben felülírhatja. A hárombetűs intézmény elleni harc, az ég és a föld összeérése adott esetben jól hangzó szlogennek tűnhet: rendkívül kényelmetlenné válik azonban, ha előre nem látott körülmények végül mégis azonnali hátraarcra kényszerítenek.

A határozott kommunikáció fontos eszköze a politikának. Egyenességet, elszántságot, következetességet sugall. A tétova, egyrészt-másrészt üzenetek nemcsak a választókat bizonytalanítják el, de a befektetői bizalom szempontjából nélkülözhetetlen kiszámíthatóságot és hitelességet is aláássák. A karakán kiállás azonban csak akkor ér valamit, ha van mögötte fedezet. Ha ugyanis ez hiányzik, a kurucos „megmondás”, majd a visszakozást követő kínos magyarázkodás súlyosan rombolja a hitelességet, a kategorikus kijelentések és a valóság közötti szakadék mélyülése esetén pedig a nevetségessé válás végzetes következményével járhat.

Emlékezzünk vissza a Gyurcsány-kormány 2009 eleji helyzetére. A kormányfőnek akkor nem azért kellett lemondania, mert politikai okokból elveszítette parlamenti hátországát, és feltehetjük, hogy még csak nem is azért, mert belefáradt az ország irányításába. A kabinet bukásához egy egyre mélyülő, súlyos hitelességi válság vezetett nemcsak a belpolitika, de a külföldi (és ami a legfontosabb: a befektetői) közhangulatban. Az egymást követő és egyre-másra következmények nélkül elhaló programok, bejelentések, ígéretek felemésztették a kormány hitelességi fedezetét. A világ nemcsak hogy nem hitt az akkori vezetésnek, de egy idő után láthatóan már nem is volt kíváncsi az újabb üzenetekre. Az éppannyira határozott, mint amennyire kusza kormányzati kommunikáció azt sejteti, hogy a Fidesz-KDNP mintha megfeledkezett volna arról, hogyan szenvedett vereséget fő ellenfele alig három éve.

Kósa Lajos minapi kijelentése egyébként a történelmi analógiák szerelmeseit is elgondolkodtathatja. Megfogalmazása ugyanis kísértetiesen emlékeztet egy több mint kétszázhúsz éves történetre. Az orosz-török háborúk során a cári hadsereg 1790 telén ostrom alá vette a törökök egyik stratégiai fontosságú erődjét, a Duna bal partján felállított Izmailt. A kezdeti kudarcok után a támadás irányítását a 18. század egyik legnagyobb hadvezére, Alexandr Vasziljevics Szuvorov vette át. A főparancsnok, miután előkészítette az ostromot, december 7-én ultimátumban szólította fel a védőket az erőd átadására. A válasz a következőképp hangzott: „Előbb fordul vissza a Duna folyása és szakad az ég a földre, mint hogy Izmail megadja magát”. Mit ad isten: négy nappal később az oroszok bevették az erődöt.

Az LMP válságáról

Ha egy fiatal párt éppen frissen learatott sikerei – 2011. december 23.-án tartott tüntetés ilyen momentumnak mondható – közepette mutat aggasztó válságtüneteket és a bomlás jeleit, az elsőre talán meglepőnek tűnik. Jobban belegondolva azonban a politikának épp azt a természetét mutatja meg, hogy a nem-profi működés és emellett a tisztázatlan stratégiai irány a sikerek okozta kihívások közepette előbb-utóbb válságos helyzetbe sodor egy szervezetet. Elsősorban Scheiring Gábor január 13-án bejelentett lemondása és az azt indokoló levele ad világosabb képet arról, hogy milyen indulatok feszítik belülről az LMP-t: a „nem tudok mit kezdeni a bázisdemokráciának hazudott informális alkuk politikájával” fordulatból jól érthető, hogy az ökopártnak súlyos problémái vannak döntéshozatali mechanizmusával. A bázisdemokratikus működés egy kisebb szervezetet is kihívások elé állít, de egy nagyobb és magasabb fordulatszámon pörgő párt esetében csak frusztráció forrása lehet, mely előbb-utóbb ellehetetleníti a hatékony politizálást. Az LMP az utóbbi időben ezer fokon égett – melynek pozitív nyoma van támogatottságán –, de pont ezért érte el tűrésküszöbét a szervezet és ütközött ki a rendszerszintű diszfunkcionalitás. De egy közhellyel élve: a válság egyben lehetőséget is jelent. A közelgő kongresszus alkalmat teremt arra, hogy az LMP ellépjen a bázisdemokrácia – legalábbis megvalósult – modelljétől és egy hatékonyabb, gyorsabb döntéshozatali mechanizmusra álljon át.

Schiffer András hirtelen lemondása részben a fent részletezett szervezeti hiányosságokból következik, egyszersmind a szövetségi politikát illető nézetkülönbségekből is. A fordulatot nem lehet Kaufer Virág és Scheiring Gábor közelmúltban történő lemondása, visszavonulása nélkül értelmezni. Feltűnő, hogy először kettejüknél szakad el a cérna, azoknál, akiknek komoly szerepe volt előbb a sikeres parlamenti obstrukcióban, majd az utcai tiltakozásban, azonban ezek célja és kifutása kérdőjeleket kapott. Mit kezdjenek az akciókra bejelentkező szocialistákkal és a Demokratikus Koalícióval? Kell-e összefogni és ha igen, mikor? A nem tisztázott stratégia értelmetlenné tehette e szereplők számára, hogy nap-nap után odategyék magukat.

Mostanra úgy alakult a politikai térkép, hogy a (parlamenten belüli és kívüli) ellenzéki demokratikus politikai erők közös nevezőjévé a Fidesz-KDNP kormány leváltása vált. Az új választójogi rendszer pedig olyan jövőképet fest fel számukra, amely nem díjazza, hogy kicsi és közepes pártok egymás mellett mérettessék meg magukat a szavazáson. Ez a két tényező nyilván iszonyú nyomás alá helyezte az LMP-t is a tekintetben, hogy nyisson az MSZP és a DK felé, pedig ez érthetően okoz belső feszültséget, hiszen részben éppen említett szervezetek és politikusaik ellenében alakult meg az ökopárt. És ráadásul lehet az új választójogi rendszert úgy is értelmezni, hogy az elsősorban nem a szövetségkötést motiválja, hanem egy megerősödő, egyedüli baloldali kihívó kiemelkedését. Feltehetően az új domináns baloldali erő (Schiffer értelmezésében) az LMP lenne, elfoglalva az MSZP helyét. Ugyan a cél valószínűleg minden LMP-s számára tetszetős, azonban annak realitását illetően már megoszlanak a vélemények. És ez lehet a konfliktus forrása is.

Abban a szövetségkötéstől való elzárkózás híveinek valószínűleg igaza van, hogy a többi ellenzéki párttal való szorosabb kapcsolat a különbségeket is elhomályosítja, így egy ponton kérdésessé válhat, hogy a választók miért pont az LMP-t támogassák szavazatukkal. Ráadásul a Szonda-Ipsos decemberi mérése szerint furcsán felemás viszony van az LMP és az MSZP szavazói között: míg előbbiek idegenkednek a szocialistáktól, és csak töredékük lenne hajlandó az MSZP-re szavazni (mindössze 5%), addig az MSZP választóinak csak egy kis része utasítja el az LMP-t (2%) és 16 százalékuk még szavazna is az ökopártra. Egyfelől van tehát egy belső, szavazói nyomás – hogy ne szövetkezzenek a szocialistákkal –, másfelől van egy külső nyomás, amely azt mondja, hogy csak együtt lehet a Fideszt leváltani. Ám az egymással való kommunikáció barátságtalanságának nyilván vannak fokozatai: a rideg elutasítás és a boldog összeborulás között sok árnyalat van, ezért a szövetségi politikát illetően meg kell találniuk azt a hangszínt, amely nem kérdőjelezi meg szavazóik identitásának alapját, ugyanakkor nem vágja el véglegesen annak lehetőségét, hogy ha 2014-ben egyedül reálisan nem megy, akkor legyenek érdemi szövetségesek.

Schmitt Pál mondjon le!

A Magyar Progresszív Intézet új elemzésében a kormányváltás óta eltelt bő másfél év kormányzati gyakorlatának fényében vizsgálja a Fidesz-KDNP ellenzékben képviselt szakpolitikai üzenetei és későbbi politikája közötti viszonyt (a teljes szöveg intézetünk honlapján olvasható). Elemzésünkben az alábbi fontosabb szakpolitikai területeken vetettük össze ígéretek és megvalósulás, illetve az ellenzékben és kormányon képviselt álláspontok egymáshoz való viszonyát.

Alkotmányozás

Bár az új alaptörvény kidolgozása és elfogadása a második Orbán-kormány első évének egyik legfontosabb folyamata volt, ellenzékben a párt nemhogy nem tett ilyen vonatkozású ígéretet, de egyenesen tagadta, hogy ilyen tervei lennének. A választási programban például nem esett szó alkotmányozásról, Navracsics Tibor pedig egy a választások célegyenesében adott interjúban kategorikusan tagadta, hogy pártja ilyesmire készülne.

A választási rendszer átalakítása

A Fidesz választásireform-koncepciójának változásait érthető módon nem kőbe vésett elvek, hanem a párt mindenkori stratégiai-hatalmi helyzete határozta meg a magyar politikai erőtérben. 1995-ben, kispártként a Fidesz a mai LMP-hez hasonlóan még az arányos választási rendszer mellett érvelt. Ahogy az MSZP egyetlen érdemi kihívójává és a mérsékelt jobboldal egyre inkább uralkodó erejévé nőtte ki magát, úgy tolódott koncepciója egyre inkább a többségi elemek által dominált, a győztest nagymértékben jutalmazó modell felé.

A természetes szövetségeseit fokozatosan kiszorító, illetve integráló Fidesz még 2005-ben is élesen kikelt a szocialisták azon terve ellen, hogy egyfordulóssá alakítsák a magyar választási rendszert, mondván: a második forduló jelenti a másodlagos választói pártpreferenciák érvényesülésének egyetlen esélyét. 2010-re azonban már a jelenlegi érdekeinek sokkal inkább megfelelő, a két forduló közötti szövetségkötéseket megszüntető szisztémáig jutott el. Emellett – a többi parlamenti párthoz hasonlóan – az egyetlen tartós elem a parlamenti létszámcsökkentés igénye volt, amelynek vonatkozásában csupán a törvényhozás méretének elérni kívánt célszáma változott.

A legkomolyabb ellentmondást a határon túli magyarok szavazati joga kapcsán tapasztalhattuk. Emlékezhetünk, hogy „nehézsúlyú” fideszes politikusok nemcsak a 2004. decemberi népszavazás, de a 2010-es választási kampány során sem győzték hangsúlyozni, hogy a kettős állampolgárság megadása nem jelentheti a választójog automatikus – vagyis állandó magyarországi lakhely híján történő – kiterjesztését. Ezzel szemben a kormányváltást követően gyökeres fordulat következett be a kormány hozzáállásában, aminek eredményeképpen a határon túli magyarok végül megkapták a választójogot.

Válságkezelés: adórendszer és gazdaságpolitika

A kormány a gazdaságpolitika területén járta be a leginkább kacskaringós utat az elmúlt másfél évben. Ennek elsődleges oka, hogy ellenzékből a Fidesz-KDNP a kormányzati restrikciós politikát bírálva egyszeri és nagymértékű adó- és járulékcsökkentéssel javasolta kezelni a Magyarországra gyűrűző válság hatásait, miközben tagadta, hogy ennek ellensúlyozására kiadáscsökkentő intézkedésekre lenne szükség. Sőt, a bevételkiesés pótlása helyett az állami újraelosztás mértékének további növekedését előrevetítő javaslatokkal, valamint nagy volumenű állami beruházások révén megvalósítandó gazdaságélénkítési programmal állt elő. Mindenellett a választási program a foglalkoztatás bővítését, tíz év alatt egymillió új munkahelyet ígért.

Kormányra kerülve a Fidesz-KDNP gyorsan szembesült azzal, hogy ígéreteit, amelyeket csak a költségvetésihiány-cél drasztikus eleresztésével kísérelhetett volna meg valóra váltani, a realitások szorításában nem lesz könnyű végrehajtani. Bár az szja-csökkentés (a családi kedvezmény és a korábban elutasított, majd tavaly ősszel lényegében el is törölt egykulcsos rendszer bevezetése mellett) megvalósult, az ekkor és később keletkezett költségvetési lyukakat kemény megszorításokkal és számtalan új adónem bevezetésével kellett betömködni. Mindemellett 2011 végéig sem lett semmi a járulékcsökkentésből (ehelyett egyenesen járulékemelés történt) és a gigantikus állami gazdaságélénkítésből, miközben a hónapok előre haladtával és az egyre rosszabb gazdasági mutatók hatására a foglalkoztatottság bővítésének célszámaiban is fokozatosabban vált egyre szerényebbé a kormány. A ciklus végéig a Nemzetgazdasági Minisztérium így is optimista becslése már „csak” 200 ezer új munkahellyel számol, az eredetileg meghirdetett 400 ezer helyett. A további választási ígéretek közül a nagyarányú bürokráciacsökkentés szintén csak álom maradt, míg az adórendszer egyszerűsítése 10 kisadó megszüntetését jelentette: az ÁFA, az egyszerűsített vállalkozói adó és más adóterhek emelkedésével, valamint újabb kisadók sokaságának bevezetésével ellensúlyozva.

A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy az IMF-fel való együttműködés korábbi kritikájával, illetve elvetésével a Fidesz-KDNP életveszélyes csapdát helyezett el későbbi kormányzása útjában. A „gazdasági szabadságharcot” lezáró tavalyi „fegyverletétel” az IMF előtt és ennek várható fiskális következményei vélhetően jóval nagyobb morális károkat okoznak a kormányzó pártszövetségnek, mint okozott volna a kevésbé látványos, de kiszámíthatóbb, kiegyensúlyozott partneri viszony folytatása.

Oktatás

A kormány oktatáspolitikája a kormányváltást követő első évben mintha paralizálódott volna; csak 2011 végére került a parlament elé az új köznevelési és felsőoktatási törvény tervezete, amelyek körül az elfogadás pillanatáig komoly viták zajlottak a kormányzó pártokon belül. A homályos és meglehetősen általános választási ígéretek közül valójában egyedül a szakképzésnek a Fidesz-KDNP-vel szövetséges Magyar Kereskedelmi és Iparkamara sürgetésére kidolgozott reformja valósult meg, miközben korábbi vállalása ellenére a kormány semmit sem tett az újabb iskolabezárási hullámok ellen, és a feledés homályába veszett a kismamák ingyenes továbbtanulásának 2009-es ígérete is. Ami az oktatásnak a választási programban szereplő felzárkóztató funkcióját illeti: az iskolabezárások folytatódása, az alsó tagozatos buktatás visszaállítása és a tankötelezettség korhatárának leszállítása éppen a leszakadó rétegek gyermekeit fogják a legérzékenyebben érinteni, megalapozva egyúttal a szegénység további újratermelődését. Az általában a szegényebbek esélyhátrányát növelő intézkedések e csoporton belül is különösen súlyos következményekkel járnak a cigány fiatalokra nézve, akik integrációjának programját pedig a Nemzeti Ügyek Politikája a „tanulás-munka kiemelkedési útja” hangzatos jelszavával „pipálta ki”.

A legnehezebben magyarázható fordulatot persze az önköltséges képzési forma bevezetése jelenti a felsőoktatásban attól a pártszövetségtől, amely kétharmados választási győzelmét egyebek mellett a tandíj elleni népszavazás sikeres menedzselésével alapozta meg. Az önköltséges képzés ehhez képest olyan tandíjat jelentene, amely – az általában tandíjként emlegetett költségtérítéssel ellentétben és világszerte példátlanul – nem a képzés 50-60, de egyenesen 100 százalékát fizettetné ki a hallgatókkal.

Egészségügy

Az egészségügyből történő forráskivonásoknak ellenzékben a mostani kormánypártok voltak a legfőbb politikai haszonélvezői. Ennek ellenére a kormányváltás óta eltelt bő másfél év elvesztegetett időnek tűnik. Pesti Imre fideszes szakpolitikus korábbi ígérete, amely szerint a kormányváltás után 200 milliárd forintnyi pluszforrás jut majd az egészségügyre, hamar feledésre ítéltetett. A korábbi ígéretekkel ellentétben nemhogy növelték volna az orvosok és ápolók számát, de tovább folytatódott az orvosok elvándorlása. Nem történt meg az eladósodott kórházak adósságrendezése, pusztán államosításuk van napirenden, a Semmelweis Terv strukturális átalakításai pedig sokkal inkább további intézménybezárásokat vetítenek előre. Elmaradt az alapellátásban dolgozó háziorvosok adminisztrációs terheinek csökkentése is. Végezetül, bár ígéretéhez híven a kormány nem sokkal a választások után megszüntette a rezidensek röghöz kötését, egy alig egy évvel később meghirdetett ösztöndíjprogrammal részlegesen újra bevezette, sőt a „diplomásadó” tervével lényegében ki is terjesztené azt.

Nyugdíjrendszer

Ellenzéki évei alatt a Fidesz talán a nyugdíjrendszer vonatkozásában tette legirreálisabb ígéreteit, amelyek 2006-ban a 14. havi nyugdíj vállalásában csúcsosodtak. Fontos kiemelni, hogy mindeközben, bár lehetőséget kívántak biztosítani a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság egyéni döntés alapján történő megszüntetésére, a 2010-es választási program kimondottan leszögezte, hogy az új kormány nem hagyja veszélybe kerülni a pénztárak megtakarításait. Annak ellenére, hogy a végül bekövetkező „államosítást” a kormány „nyugdíjmentésként” kommunikálta, kérdéses, hogy a pénztárukból „kiterelt” tagok így értelmezték-e a kormányzó pártszövetség korábbi ígéretét.

Elemzésünkben a korhatár előtti nyugdíjak kérdésére is kitértünk. Érdekes ugyanis a mából visszanézve olvasni, hogyan védelmezte nagy hévvel 2006-ban a rendőrök kedvezményeit az a Lázár János, akinek vezérlése alatt a kormánypárti parlamenti többség 2011-ben elvette a „korai pihenő” lehetőségét.

Családpolitika

Az új kormány társadalompolitikájának elsődleges eszköze a családok támogatása, ennek megfelelően a választási kampányban kitüntetett figyelmet kapott a 2002 előtti kedvezmények visszaállításának és további jogok megadásának ígérete. A természetbeni juttatások áfájának csökkentése, a gyes és a gyed szabályainak azonnali visszaállítása, otthonteremtés és általában az előző kormányok e szektort sújtó „rombolásának” családközpontú helyretétele – ezek voltak a legfőbb választási ígéretek. A vállalások mintegy fele – ha némi módosítással is – teljesült az elmúlt másfél évben. Így a gyes (ha nem is 2011-től, csak idéntől) újra három évig fog járni, az adórendszerben bevezették a családi kedvezményt, és bár a 35 év alatti gyermekes házaspárok otthonteremtését a kormányváltás előtt is törvény támogatta, az új kabinet tovább „finomított” a rendszeren. Ezzel párhuzamosan azonban iskolába járáshoz kötötték például a 2009-es szinten befagyasztott családi pótlék folyósítását, miközben a természetbeni juttatások áfájának csökkentése vagy gyed feltételeinek enyhítése lekerült a napirendről. Egyenesen sújtja viszont az alacsonyabb jövedelmű kisgyermekeseket a gondozásért szedhető térítési díj bevezetése a bölcsődékben, amely lényegében a „fizetős bölcsődéknek” a Gyurcsány-kormány idején még felháborodottan elutasított modelljét hozza létre.

Energiapolitika

Orbán Viktor 2010. februári, Magyarország teljes energiafüggetlenségére vonatkozó ígéretének komolytalansága már a kampányban is nyilvánvaló volt, de ezenkívül is hangzottak el erre a területre vonatkozó vállalások a kampány során. Ezek közül hangsúlyos volt az alternatív energiaforrások súlyának növelése, amely helyett azonban a kormány gyakorlatában eddig sokkal inkább a fosszilis energiahordozók változatlan előnyben részesítésének lehettünk tanúi, a határozott atomenergia-pártiság kinyilvánítása mellett. Ennél is élesebb fordulatot jelzett, hogy miközben ellenzékből a Fidesz-KDNP súlyos összeesküvéseket sejtetve bírálta és a Nabucco-projekttel összeférhetetlennek minősítette a Déli Áramlat vezetékben való magyar részvételt, 2010-től már az energiaforrások diverzifikálásaként értelmezte azt, sőt Fellegi Tamás miniszter egyenesen arról beszélt, hogy a kormánypártok kezdetektől fogva támogatták a tervet.

Agrárpolitika

Számos nagy ívű, de nem kifejezetten számon kérhető vízió mellett a Nemzeti Ügyek Politikája egyetlen konkrét ígéretet tett az agrárpolitika területén: a külföldiek termőföldvásárlásának további tilalmát. Mivel Magyarország uniós csatlakozási szerződése megfelelő indok megléte mellett lehetővé tette a földvásárlási moratórium hároméves meghosszabbítását, e törekvés megvalósítása előtt nem állt akadály. A kormány hamar jelezte az Európai Bizottságnak ez irányú szándékát, amelyet utóbbi 2010 végén jóvá is hagyott. Így e szektor legfontosabb választási ígéretét sikerült teljesíteni. Kérdés, hogy az újabb 3 éves haladékot a kormány fel tudja-e használni arra, hogy a szakpolitikai lehetőségeket általánosan korlátozó forrásszűke ellenére fel tudja készíteni a magyar mezőgazdaságot a piacnyitásra.

A kormány jóval kevesebb eredményt tud felmutatni egy az írott programból kimaradt, de a kampány során több ízben is felvetődött választási ígéretével kapcsolatban. Bár szakpolitikusai (különösen Font Sándor) többször is ígéretet tettek a bajba jutott gazdák megsegítését szolgáló, állami hátterű agrárbank létrehozására, az agrártárca tájékoztatása szerint a kormány másfél év elteltével is csak a „tájékozódás”, illetve az előkészítés szakaszában tart. Külön kétségeket vet fel, hogy első miniszterelnöksége idején Orbán Viktor kifejezetten ellenezte az agrárbank létrehozásának gondolatát.

Honvédelem és külpolitika

A honvédelem és a külügyek hagyományosan nem számítanak a magyarországi választási kampányok „forró” témáinak. Előbbi területen a legfontosabb ütközéspontnak talán a sorkötelezettség kérdése számít, bár a valóságban itt sem találunk mélyebb gyökerekkel bíró nézetkülönbségeket. Bár a Fidesz-KDNP-t ellenfeleik gyakran vádolják a 2004-ben eltörölt sorkatonaság visszaállításának szándékával, nem látjuk komolyabb jelét annak, hogy a kormány ilyesmire készülne. A Demokratikus Koalíció gyanújával szemben a 2012-től létrehozandó Magyar Honvédség Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokságának létrehozását és a nagykorú korú magyar férfiakról szóló, a hadkötelesség érvénybelépése esetén felhasználható adatbázis kiépítését sem látjuk a sorkötelezettség „bújtatott” visszaállítását előkészítő lépésnek.

Külügyi téren a Fidesz-KDNP leginkább kézzelfogható ígérete az előző kormányok által bezárt külföldi konzulátusok újranyitása volt. Bár a kormány jelenleg is vizsgálja több misszió újranyitásának költségvetési lehetőségeit, a kormányváltás óta eltelt idő alatt e téren nem történtek jelentős lépések.

A szkeptikus és bizalmatlan közhangulatban divatos feleslegesnek, megbízhatatlannak minősíteni a közvélemény-kutatásokat, amelyek kétségtelenül nem alkalmasak arra, hogy vitathatatlan pontossággal megjósolják egy-egy választás eredményét. Pedig (amellett, hogy az aktuális közhangulatot és tendenciákat felmérő társadalomkutató egyébként soha nem is igényli a jós szerepkörét) a számok olykor önmagukban is olyan tanulságokra mutatnak rá, amelyek mindenfajta elemzői spekulációnál pontosabb diagnózisra vezetheti rá a politika iránt érdeklődő állampolgárt.

A Fidesz-KDNP támogatóinak a vártnál gyorsabb apadása és az ellenzéki erők népszerűségének ehhez viszonyított pangása a jelenlegi belpolitikai erőviszonyok egyik fontos sajátosságára mutat rá: nevezetesen arra, hogy a kormány leghatékonyabb ellenfele nem parlamenti ellenzéke, hanem saját maga. És itt nem „rossz kormányzásra”, szakpolitikai inkompetenciára gondolok: egy ilyen minősítés sokkal komplexebb és szubjektívebb annál, mintsem hogy fél mondatban meg lehetne ejteni. Arról van szó, hogy a kormány és szűkebb holdudvara általános politikai filozófiája és kommunikációs stratégiája kezdettől fogva olyan, a kormány hitelességét módszeresen aláásó aknákat helyezett el a kormányzás útjában, amelyek az eddigiek során az ellenzék helyett is egyre szűkítették a kétharmados kormány mozgásterét, és háborús retorikájukkal ellehetetlenítették a hitelvesztést gátló vagy legalább mérséklő önkorrekciós mechanizmusokat.

Hogy csak néhány példát említsünk: ez a hozzáállás ütötte az első nagy és tartósnak bizonyult rést az államháztartás azóta igencsak megrendült stabilitásán az egyetlen konkrét választási ígéret, az szja-csökkentés teljesítésének a progresszív adóztatás felszámolásával való egybekötésével, majd az ahhoz való tragikus ragaszkodással – annak ellenére is, hogy a visszatáncolás a valóságban már ténynek mondható. Ez kényszeríti már-már parodisztikusnak tűnő kommunikációs piruettekre az ezermilliárdos nagyságrendű megszorító csomagot kiizzadó kormánypártokat, amelyek a szocialista megszorítások szükségtelenségének és „népirtó” jellegének hangoztatásával kerültek hatalomra. Ez teszi lehetetlenné, hogy a főváros vezetése kihátráljon egy olyan kínos, ráadásul tökéletesen felesleges konfliktusból, amelynek negatív politikai hozadékai – ez ma már nyilvánvaló – messze meghaladják az inkriminált döntés mögött sejtett bármiféle politikai alkuk hasznát.

Az IMF és általánosan szemlélve a közgazdasági realitások előtt történő, jelenleg zajló kapituláció a legélesebben mutat rá arra, hogy kurucos intranzigencia, a háborús retorika, a kompromisszum és az együttműködés tagadása kétségtelen rövidtávú kommunikációs haszna mellett miért kontraproduktív és rövidlátó stratégia mégis. Egyáltalán nem lenne szükségszerű, hogy a rendszerváltás utáni magyar demokrácia legstabilabb, legnagyobb hatalommal bíró kormányzatával, illetve kulcsfontosságú tisztségviselőivel kapcsolatban már a hivatalba lépés után másfél évvel bukásról, lemondási kényszerről értekezzenek a véleményformálók. Márpedig itt tartunk: a totális háború víziója és a kormányzati voluntarizmus frigye mostanra odáig vezetett, hogy a túlnyomórészt bizalmi, vagyis pszichológiai jellegű válság kontextusában nemzetgazdasági miniszterünk körülbelül olyan ballaszttá vált a magyar gazdaságpolitika hitelessége szempontjából, mint amilyenné Gyurcsány Ferenc vált legkésőbb 2009 elejére, amikor ez a hitelvesztés lemondásra kényszerítette a volt kormányfőt.

A mostani helyzet kísértetiesen hasonlít az akkorira: a releváns világpolitikai és – ami fontosabb – pénzügyi-gazdasági szereplők számára irrelevánssá vált, hogy a gazdasági miniszter vagy a kormányszóvivő egyik napról a másikra milyen új programmal vagy diadalmasan tálalt sikertörténettel áll a kamerák elé. A kapkodó és egymást kioltó gazdaságpolitikai lépések, a „nem ortodox” (valójában a gazdasági és pénzügyek működésének teljes félreértésén és a nemzetközi gazdaságban elfogadott normák folyamatos áthágásán alapuló) pénzbehajtás a befektetők és Magyarország külgazdasági partnerei szemében önmagukért beszélnek. A hírek szerint kétséges, hogy a kormányfő levonja az ebből eredő konzekvenciákat; azt azonban egyre kevesebben vitatják, hogy az országnak és saját kormányának tenne jót vele. Matolcsy leváltása azt üzenné a világ felé, hogy a kormány tanult a múlt hibáiból, és legalább végszükség esetén képes az önkorrekcióra, ezt pedig látványos gesztusokkal kész jelezni.

Érdemes megjegyezni, hogy a mindennapokkal szemben a politikában a tévedés beismerése valóban mindig halmozottan kockázatos tett. Könnyű a híradó előtt ülve, a kényelmes kanapéról vagy a vacsoraasztal mellett üldögélve számon kérni a politikusokon az igényes önreflexiót, a tévedések őszinte megvallását. Utóbbi azonban általában nemcsak önérzetétől sodorva szánja rá magát nehezen ilyesmire, vagyis azért, mert ember. Hanem azért is, mert tevékenységének alapvetően szab keretet az a kényszer, hogy minden elhatározásakor mérlegelnie kell valamit, amit nem politikus bírálói kényelmesen figyelmen kívül hagyhatnak: tette közvetlen politikai következményeit. A túl sűrűn meakulpázó képviselő vagy kormányfő márpedig könnyen eshet abba a csapdába, hogy önkritikáját a választók egy idő után nem intellektuális igényessége vagy nagyvonalúsága, hanem inkompetenciája, bizonytalansága, „puhasága” jeleként értelmezik majd. Mivel jó eséllyel támadási felületet kereső politikai ellenfelei is pontosan ebbe az irányba igyekeznek lökdösni, minden, látszólag csekély meghátrálás magában hordja a katasztrófa lehetőségét. Különösen olyan szélsőségesen polarizált, nem csupán konfliktusokkal (ez önmagában a politika elválaszthatatlan lényegét jelentené), de folyamatos kvázi-polgárháborús hangulattal átitatott politikai kontextusban, mint amilyen a magyar.

A politika realista teoretikusai ugyanakkor régóta nem győzik hangsúlyozni, hogy a politikusok számára nem adottak univerzális receptek, minden szituációban érvényes igazságok, megoldások. A valóságnak a sematizáló megismerés számára beláthatatlan sokszínűségét, a mindenkori politikai szituáció esetlegességét hangsúlyozzák. E felfogás szerint nem az tesz valakit jó politikussá, ha cselekvése vezérfonalául egy akármilyen hosszú tanulás és gyakorlat útján elsajátított, általános axiómagyűjteményt szab, hanem az, ha a gyakorlatból levont tanulságokat mindig az éppen adott politikai helyzetet felmérve, annak alárendelve és ahhoz igazítva képes alkalmazni vagy éppen zárójelbe tenni, ha a helyzet azt kívánja. Nem lehet szakácskönyvből kormányozni. Ha a politikai konfliktus és kompromisszum sokszor aszimmetrikus dialektikájából egy vezető csak az elsőt ismeri, legalább akkora csapdák várnak rá, mint azt, aki csak a másodiknak van tudatában.

Errare humanum est – tévedni emberi dolog. Kiváló pogány és keresztény gondolkodók versengenek e mindenki által ismert mondás szerzői címéért, Cicerótól Senecán át Szent Jeromosig (a késhegyig menő filológiai viták oka egyébként az, hogy bár a fentiek mind mondtak hasonlót, illetve hasonló értelműt, ebben a formában valószínűleg egyikük sem írta le ezt a bölcsességet). Feltűnő azonban, milyen keveset idézik a közmondás folytatását. Sed in errare perseverare diabolicum: a tévedés mellett kitartani ördögi.

A Magyar Progresszív Intézet 2010-ben első ízben végezte el 23 budapesti kerület és 23 megyei jogú város átfogó elemzését. Akkor ennek apropóját az önkormányzati választások adták, idén pedig elsősorban azt vizsgáltuk, hogy tavaly óta hogyan változott a helyzetük, illetve hogy a kormányváltásnak van-e valami nyoma az önkormányzatok működésében. Mivel az önkormányzatok finanszírozása, adósságállománya az ország eladósodottságával párhuzamosan továbbra is forró téma, ezért kutatásunk fókuszában is e téma áll. Mindezek mellett azonban felmértük a kutatásba bevonttelepülések „élhetőségét” is, ezért megvizsgáltuk azok infrastrukturális állapotát és beruházásait is. E körben megnéztük, hogy mekkora a felújított, illetve épített utak hossza, mennyi új lakás épült, ezer főre mennyi bérlakás jut és hogy lakosságarányosan mennyit költ egy önkormányzat intézményei fejlesztésére. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy az üzleti környezet hogyan alakult, ezért a vállalkozások számán át a vendéglátóhelyek és a kereskedelmi szálláshelyek számát is kérdeztük. A jóléti rendszert vizsgálva kiderült, hogy mely önkormányzatoknak kell több hátrányos helyzetű állampolgárról gondoskodni, hol van több munkanélküli, hol folyósít az önkormányzat a kötelezőkön felül további plusz jóléti juttatást. Végül pedig az oktatási helyzet bemutatására is tettünk egy rövid kitérőt a továbbtanulási arányok vizsgálatával.

Az adósságállomány tekintetében összességében növekedést tapasztaltunk. Míg tavaly a megyei jogú városok és a fővárosi kerületek mintegy 386 milliárd forintos adósságállománnyal rendelkeztek, addig 2011-re ez a szám 16,6 százalékkal, azaz 450 milliárd forintra növekedett. Ennek kapcsán érdekes jelenségre figyeltünk fel: a leginkább eladósodott önkormányzatok nem növelték akkora ütemben tartozásukat, mint azok, akik korábban csak kisebb adósságállománnyal rendelkeztek. Ennek nyomán arra következtethetünk, hogy a jövő évtől esedékes szigorúbb[1] hitelfelvételi szabályok miatt sok önkormányzat még idén igyekszik felduzzasztani magát. Ezt az is alátámasztja, hogy ezeket a kölcsönöket jellemzően nem működésre, hanem beruházásra, fejlesztésre, vagy éppen felhalmozásra költik. A „bevásárláson” kívül azonban adódik egy másik magyarázat is, miszerint a még jelenleg is tartó gazdasági válságra a települések gazdaságélénkítéssel reagáltak, így teremtve munkahelyeket. Mindezek mellett azt is megállapítottuk, hogy a tartozásukat csökkentő önkormányzatok eleve nem voltak annyira eladósodva, mint társaik, ami már eleve feszesebb költségvetési politikát feltételez. Alegnagyobb arányú adósságcsökkentést végrehajtó 23. kerület „ortodox” kiadáscsökkentésre épülő költségvetési politikájának köszönhette a sikert. Érdemes a jól teljesítők között külön kiemelni a 13. kerületet, ahol már tavaly is a legalacsonyabb volt az egy főre jutó adósságállomány, ami 2011-re mindössze 654 forintra, lényegében egy doboz cigaretta árára csökkent. Miközben az első helyen nincsen változás, addig ugyanilyen stabilitás vonatkozik a legjobban eladósodott 5 önkormányzatra is (Pécs, Szolnok, Kaposvár, Miskolc, Debrecen). E települések tovább növelték tartozásukat, igaz jellemzően a vizsgált önkormányzatok átlagánál lassabb volt a növekedési ütem.

Az önkormányzatok útépítései kapcsán megállapíthatjuk, hogy abban ismét a megyei jogú városok jártak az élen, aminek a budapesti beépítettség a fő oka. (Ráadásul a kétszintű fővárosi közigazgatásnak köszönhetően egyes kerületekben is áthaladó utak tulajdonosa a főváros, így ezek fejlesztése nem is kerülhetett be adatbázisunkba.) Hasonló főváros-vidék megosztottságot tapasztalhattunk az új lakások számának alakulását vizsgálva, ami nem véletlen, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint a közép-magyarországi régióban és különösen Budapesten jelentősen visszaesett a lakásépítési kedv. Abban viszont szinte egységesek voltak a vizsgált önkormányzatok, hogy a választási év elmúltával csökkent az önkormányzati intézményfejlesztésre fordítható összeg. Természetesen kivételek itt is akadtak (a 13. kerület például ebben az összehasonlításban is jól szerepelt), azonban ez elsősorban a különböző intézményfejlesztési és felújítási programoknak köszönhető.

A megyei jogú városok és a budapesti kerületek szociális helyzetének vizsgálata az idei kutatásban új elem, melyből kiderült, hogy melyek azok a települések, ahol az átlagnál nagyobbak a szociális feszültségek. Itt elsősorban olyan volt iparvárosokra kell gondolni, mint Dunaújváros, vagy éppen Tatabánya. Mindkét városban az átlagosnál magasabb a munkanélküliek aránya, több a rendkívüli gyermekvédelmi ellátásban részesülők aránya, és a teljes illetve az egy főre jutó adósságállomány tekintetében is a lista második felében foglalnak helyet. Dunaújvárosban pedig mindezek mellett több a nyilvántartott álláskeresők száma, és az átlagosnál magasabb az egy főre jutó jóléti juttatások összege. Ez tehát azt is jelenti, hogy azon szociális nehézséget, amit a rendszerváltás okozott az összeomló nehéziparral, mind a mai napig nem sikerült megoldani. Az ország kelet-nyugati megosztottságát a vizsgált önkormányzatok szociális helyzete is jól mutatta: keleten több a munkanélküli, az álláskereső és a hátrányos helyzetű állampolgár is.

Az üzleti környezet vizsgálata során megnéztük az ezer lakosra jutó vállalkozások számát. Tavalyi kutatásunkhoz hasonlóan most is az derült ki, hogy a budapesti kerületek lényegesen jobban szerepeltek, mint a megyei jogú városok, köszönhetően annak, hogy a gazdasági élet központja mégiscsak a főváros. Ugyanakkor mindezen túlmenően a számokból úgy tűnik, mintha a gazdasági válság negatív hatása alábbhagyott volna: a vizsgált településeken a vállalkozások száma növekedésnek indult vagy stagnál, csökkenést pedig csak elvétve tapasztalhattunk. (Ezzel együtt mi is azzal számolunk, hogy a romló kül- és belgazdasági viszonyoknak köszönhetően a jövőben ezen a téren is megtorpanunk.) A vendéglátóhelyek és a kereskedelmi szálláshelyek számának vizsgálata során is azt tapasztaltuk, hogy az eleve nehezebb helyzetben lévő városok, mint például a fentebb már említett Dunaújváros és Tatabánya e tekintetben is hátránnyal küzdenek, láthatóan nem a turizmus lesz az az irány, ami kivezeti őket válságukból.

Az oktatással kapcsolatos indikátorok vizsgálatakor is találkozhattunk azzal a jelenséggel, hogy a földrajzi elhelyezkedés, a hátrányos helyzetűek magasabb száma, az önkormányzat gazdasági és szociális helyzete meghatározza a továbbtanulási esélyeket. A gimnáziumból továbbtanulók aránya például az adatokat közlő önkormányzatok közül Dunaújvárosban az egyik legalacsonyabb volt, nem meglepő módon viszont a 12. és a 7. kerületben a legmagasabb.

Az összes adat elemzése után, akárcsak tavaly, idén is összeállítottuk az önkormányzatok összesített rangsorát. 2010-hez hasonlóan idén is a 13. kerület végzett az első helyen, és tavalyhoz képest nincsen változás abban sem, hogy Hódmezővásárhely, Sopron, Pécs, vagy éppen az 5. kerület az utolsók közt végzett, ami elsősorban az érintettek magas adósságállományának volt köszönhető. Mindezek mellett arra is kíváncsiak voltunk, hogy változott-e az önkormányzatok átláthatósága 2010-hez képest. Itt mindenképpen pozitív fejlődést tapasztaltunk, hiszen míg 2010-ben a 23 megyei jogú város és a 23 budapesti kerület transzparencia indexátlaga 37,59 százalék volt, addig idén már 48,2 százalék.

Itt olvashatja a teljes tanulmányt.

A Hírszerzőn megjelent írásunk.

A húszegynéhány éve – valójában hosszú évtizedek óta – szőnyeg alá söpört probléma mára olyan méretűre duzzadt, hogy a szobában lassan elférni és élni sem lehet tőle. A cigány-nem cigány együttélés nevű porcicából szépen lassan fenevad lett, és bár már az 1990-es években is szedte áldozatát mindkét oldalról, a magyar politika egyik legforróbb témájává Olaszliszka és Tatárszentgyörgy óta vált. Megoldás helyett egyelőre csak a bűnbakok száma növekszik. A 2006 óta látványosan eszkalálódó feszültségben pedig minden korábbinál vehemensebben merül fel sokak részéről az igény: a roma kisebbség asszimilálódjék. Legyenek a cigányok olyanok, mint mi, és azzal minden probléma megoldódik – állítják többen.

Pedig az asszimiláció kapcsán általában nemcsak az a kérdés, hogy szükséges folyamat-e vagy sem, de már abban is vita van a szakirodalomban, hogy egészen pontosan mit is jelent e fogalom. Gyurgyák János történész „A zsidókérdés Magyarországon” című korszakos művében például így határozza meg: „Az asszimiláció folyamán azt a társadalmi és kulturális folyamatot értem, amely során egy bizonyos társadalmi csoport vagy egyén elveszíti nemzeti, etnikai vagy kulturális identitását, és ezeket egy másikra cseréli fel.” Ez a definíció tehát egyirányú, befejezett folyamatot jelöl, amellyel szemben például Ladányi János szociológus azon az állásponton van, hogy már maga a kifejezés is ideologikus és értékekkel súlyosan terhelt: „Szemben az asszimiláció lényegében egyenes vonalúnak és visszafordíthatatlannak feltételezett folyamatával, a kiilleszkedés és a beilleszkedés közötti mozgás általában nem töretlen és egyenes vonalú.” Ladányi tehát olyan dinamikus jelenségként láttatja az asszimilációt, amelynek két végpontja a szélsőséges kirekesztés és a teljes befogadás, ám e skálán a folyamat nem egyirányú, hanem változó időtartalmú, irányú és mélységű, ráadásul sokszor zsákutcába futó.

Az asszimiláció kifejezését mi abban az értelemben használjuk, melyben (akár Gyurgyák nyomán lineárisnak, akár Ladányit követve töredezettnek és oszcillálónak látjuk a folyamatot) egy kisebbség előbb-utóbb feladja kulturális sajátosságait, és hasonul a többséghez. Ez pedig nem kívánatos cél, több szempontból sem.

Egyrészt, ami a többség és a roma kisebbség közötti feszültséget okozza, jellemzően nem a kulturális különbözőségből adódik. Az ablaküveg, ajtó, áram és folyóvíz nélküli putri nem kulturális jellegzetesség, hanem következmény. Következménye a problémát helyesen felismerni és ezért megoldani nem tudó, mindenkori elhibázott – oldalfüggetlen – kormányzati politikának, és a romák önmagukat szegregáló csoportjai bezárkózó gyakorlatának. Az, ami cigány kultúraként a többségben él képzetként, bizonyosan nem, vagy legalábbis nem pont az, ami miatt olyan lehetetlennek tűnik az egymás mellett élés. Ahogyan valószínűleg az a romantikus kép sem az, amely a keserédesen zenélő prímásban látja a cigány kultúra kvintesszenciáját, hiszen a kultúra nem a művészetek szinonimája, hanem egy adott – jelen esetben kisebbségi – társadalom mindazon ismereteinek összessége, amelyek annak összetartozását és fennmaradását biztosítják. Erről a cigány közös tudásról a többségi társadalomnak kevés ismerete van – így például kevesen tudják, hogy legalább három nagy csoportra tagolódik a homogénnek vélt cigány társadalom, és a legkevésbé sem érzik hasonlatosnak magukat a másikhoz –, de ami ennél szomorúbb, lehet, hogy magának a roma kisebbségnek sem egészen tiszta, mi is a cigány kultúra. Ameddig ez nem változik, addig kevés az esély a feszültség csökkentésére. Egyetértek Forgács Istvánnal (Ha Ti vagytok a cigányok, nem tartozom közétek, Hírszerző, 2011. október 10.), aki így ír vitaindítójában:  „Pedig az nagyon fontos lenne végre, hogy találjunk olyan igazi értékeket, amelyek mentén hasonlítani akarunk egymásra, mert olyasmit találunk, ami büszkén köthetne össze minket.” Forgács elsősorban a roma kisebbségnek szánja e mondatokat, de többség részéről is van tennivaló e téren: fel kell ismernie, hogy a magyar kultúra hibrid, kissé provokatívan fogalmazva: nem tiszta. A magyar történelem fő motívuma az „idegen” népekkel, nemzetiségekkel való ilyen-olyan minőségű, hosszúságú és mélységű kölcsönhatások sorozata. Éppen ezért a magyar kultúra értelmezhetetlen a cigány, a sváb, az örmény, a ruszin vagy a zsidó kultúra nélkül, és a sort még hosszan lehet folytatni.

Másrészt azért sem kívánatos a cigány kisebbség asszimilációja, mert olyan magatartást várunk el a hazai cigányságtól, amely ellen például a határon túli magyarság esetében politikai oldaltól függetlenül minden párt küzd: eltérő hangsúlyokkal persze, de minden párt esetében deklarált cél, hogy a szórványmagyarság megőrizze kulturális intaktságát, ne asszimilálódjon, maradjon meg magyarnak. A cigány kisebbségre tehát változatlanul érvényesnek kell lennie az 1993-as, a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény egyik kitételének, mely szerint „[a] Magyar Köztársaság tilalmaz minden olyan politikát, magatartást, amely (…) a kisebbségnek a többségi nemzetbe való beolvasztását, a többségi nemzetből történő kirekesztését, illetőleg elkülönítését célozza vagy ezt eredményezi.”

Fontos ugyanakkor, hogy a cigány kisebbség integrálódjon a társadalomba. És ez itt nem játék a szavakkal, hiszen lényeges különbség van asszimiláció és integráció között. Az integrációnak nem szükségszerű következménye a sajátos kisebbségi kultúra feladása, viszont olyan kereteket teremt, amelyben ugyanolyan eséllyel juthat hozzá egy cigány is a kulturális javakhoz, mint a többségi társadalom tagja. Ahogyan a putriban élés nem kulturális sajátosság, úgy az a jelenség sem, hogy roma fiatalok a falu határában a cigánytelep körül céltalanul, kilátások és lehetőségek nélkül kallódnak. Ez maga a kultúranélküliség állapota. A kultúra elsajátításának, a társadalomba való beilleszkedésnek, az integrációnak elsődleges színtere az általános iskola, azon belül is az alsó tagozat. A szocializáció e viszonylag korai lépcsőfokán, 6-8 éves kor körül legalább két fontos dolog eldől a gyerekek életében: 1. Milyen közeget tartanak természetesnek, vagyis: szempont lesz-e számukra, hogy ki roma és ki nem az. Ez igaz mind a cigányokra, mind a nem cigányokra. 2. Megkapják-e azt a stabil tudásbázist, fejlesztik-e azokat az alapkészségeket (írás, olvasás, stb.), amelyre a későbbiekben a komplexebb ismereteket építeni lehet. Kutatások eredményei szerint ma mindkét dimenzióban rosszul állunk. Liskó Ilona 2005-ös adatfelvétele azt bizonyítja, hogy a többségében erősen szegregált (ezzel összefüggésben alacsonyabb színvonalú) általános iskolákból a cigány gyerekek mindössze 20 százaléka kerül szakközépiskolába vagy gimnáziumba, ahonnan pedig csak 2 százalék jut tovább egyetemre, főiskolára. Ezek a számok azt mutatják, hogy súlyos rendszerszintű problémával állunk szemben, amire sajnos biztosan nem válasz, hogy „a cigányoknak jobban kell akarniuk”. Ehelyütt Forgács Istvánnal is vitatkoznom kell, aki egy ponton így ír: „Nem tartozom közétek akkor sem, amikor értetlenkedtek, hogy (…) miért is nem kaptam soha azért rosszabb jegyet, mert éppen cigánynak születtem.” Rendszerszintű problémáknál, mint amilyen a cigányok effektív hozzáférése a minőségi közép- és felsőoktatáshoz, nem lehet számon kérni egy egész kisebbségen az ambíciók és a kitartás hiányát, még ha tudunk is követendő példát hozni – jelen esetben magát a szerzőt –, aki szembemenve a törvényszerűségekkel, annak a bizonyos 2%-nak a tagja lett. Van persze felelősségük a cigány szülőknek is, akik közül sokan nyilván nem ösztönzik a tanulást, hovatovább valószínűleg sokan nem is értik meg a tanulás jelentőségét. De ennek semmi köze a cigány származáshoz: e jelenség a többségi társadalom köreiben éppúgy jelen van. Nagyon fontos különbség viszont a kisebbségi és többségi társadalom között, hogy kettejük közül majdnem kizárólag utóbbi tagjaiból áll a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, ezért a felelősségük is sokkal nagyobb. Nekünk kell olyan körülményeket teremtenünk, amelyben a cigány gyerek épp ugyanolyan valószínűséggel jut érettségihez, diplomához és szakmához, mint a többi. Nem lesz nekünk sokkal több Forgács Istvánunk, ha azt hisszük, hogy ez csak az egyéni ambíciókon és a tenni akaráson múlik.

Ha tehát a jelek szerint a probléma már az általános iskolánál kezdődik – hiszen onnan már csak 20% jut tovább középiskolába –, ott kell nekiállni a megoldásnak is. A deszegregált oktatás terén hazánkban is vannak nagyon erős és meggyőző pozitív példák. Ezek közül talán a hejőkeresztúri a leglátványosabb, amely a Stanford Egyetemen kidolgozott módszertan szerint oktatja javarészt halmozottan hátrányos helyzetű cigány és nem-cigány diákjait, meglehetős sikerrel, aminek köszönhetően példáját ma már tíz iskola követi. Az alapkészségek stabil elsajátítása – ráadásul heterogén környezetben – azért is fontos, mert bár sokan és sokszor hivatkoztak már arra, hogy a cigányok kilátástalan helyzetét az okozza, hogy elveszítette hagyományos foglalkozási ágainak piacát (vályogvetés, fémek megmunkálása, kosárfonás), ez ma már nem lehet mentség. A többségi társadalmakat – lehet, nem ilyen drasztikusan és gyorsan – folyamatosan éri a munkaerő-piaci versenynek való megfelelés kényszere, és ehhez kénytelenek alkalmazkodni is, már amennyiben túl szeretnének élni. Ez az alkalmazkodási kényszer – új foglalkozási ágak keresése, innováció – a cigány kisebbség számára is állandó, de megválaszolható kihívás.

http://hirszerzo.hu/velemeny/2011/10/14/20111014_ciganyvita_magyar_kornelia

Nemrégiben, hosszú évek után először ismét sikerült ellátogatnom a budapesti Láthatatlan Kiállításra, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, akit izgat a létezésnek és a megismerésnek a megszokottól egészen eltérő módja. Aki nem ismerné: a kiállítás lényege, hogy a 8-10 fős csoportokra osztott vendégek egy vak vagy gyengénlátó „túravezető” segítségével botorkálhatnak végig egy olyan útvonalon, amely mindenki számára ismerős tereket (forgalmas utcát, konyhát, vagy éppen büfét) „jelenít meg” – teljes sötétségben, mindenfajta ­fényforrástól elzárva. Körülbelül úgy, ahogy a világ egy világtalan számára nap mint nap megjelenik: hangok, szagok és tapintható formák kusza sokaságaként, mindenfajta látható kép nélkül. Egyfajta társadalmi szerepcseréről van szó tehát; hiszen legtöbbünk jobbára olyankor érintkezik vak és gyengénlátó polgártársainkkal, amikor azok (egy útkereszteződésnél, a postán vagy a közértben) látó segítségre szorulnak. Itt azonban a látó válik igazán vakká, aki egy amúgy egészen egyszerű és bejárható terepen is szorongva elveszne, ha nem lenne ott tapasztaltabb – vak – kísérője, aki már hozzászokott, hogy más érzékszerveivel helyettesítse a látás adományát. Aki részt vesz ezen a rövid, mintegy egy órás túrán, biztos, hogy továbbra sem fogja tudni elképzelni, mit jelent látás nélkül leélni egy életet, vagy ami talán rosszabb: látóként megvakulni. Tapasztalatot szerezhet ugyanakkor arról a hirtelen rátörő pánikról és kiszolgáltatottság-érzetről, amely a „túra” kezdetén akkor is rátelepszik, ha egy percre sem feledkezik meg róla, hogy „vaksága” nem fog tovább tartani egy óránál. Arról, hogy milyen nehéz látás nélkül eligazodni a világban; nemhogy bevásárolni vagy zebrán átkelni – de akár csak megtalálni és becsukni egy közönséges ajtót. Ez pedig, akárhogy nézzük, hasznos tapasztalat. Nem csupán azért, mert a saját tapasztalat jó eséllyel erősíti az empátiát, a másik helyzetével való azonosulást; de azért is, mert sosem haszon nélkül való ráébredni olyasvalami értékére, aminek létezését magától értetődőnek vesszük.

Ez persze nem kulturális ajánló, hanem a politika elemzésével foglalkozó blog. Azonban, mint tudjuk, a politika természetéhez tartozik, hogy végső soron az élet minden területe érintkezhet vele, illetve a részévé válhat. Így a fent „reklámozott” kiállítás által nyújtott élmény is alkalmas arra, hogy segítse az olvasót egy kifejezetten politikai téma megértésében, illetve átérzésében. Intézetünk 2010 tavaszán, a választási rendszer reformjáról a Társadalom & Politika hasábjain zajló szakmai párbeszéd alkalmával érintőlegesen már kifejtette álláspontját a vakok és gyengénlátók demokratikus politikai jogainak csorbulásáról. Noha nem ez a kérdéskör, hanem a szisztéma választástechnikai részletei álltak akkori elemzésünk középpontjában, már akkor említést tettünk arról, hogy a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát érintő problémák súlyosan torzítják a magyar választási rendszer egészének demokratikusságáról, valamint a társadalmi szolidaritás mértékéről kirajzolódó összképet. Miről is van szó?

Nem tudom, olvasóink közül hányan gondoltak már bele abba, hogy egy erősen látássérült állampolgár hogyan adja le szavazatát választások, illetve népszavazás alkalmával. Tegyük fel, hogy a látásában sérült választó túlteszi magát azon, hogy a kampány jelentős részéből „kimaradt”, hiszen a szórólapokon, illetve interneten elérhető kampányüzenetek, programok nem jelennek meg Braille-írással, a pártok internetes oldalai pedig meglehetősen mostohán bánnak a vak látogatókkal. Reménykedjünk benne továbbá, hogy minden vak vagy gyengénlátó választónak volt a közelében olyan családtagja vagy barátja, aki felolvasta neki az aktuális szavazással kapcsolatos értesítéseket, és feltételezzük, hogy a nem akadálymentesített, illetve nehezen hozzáférhető szavazóhelyiségbe is épségben eljutottak. Itt merül fel az igazi probléma: hogyan válassza ki a választópolgár neki szimpatikus jelöltet vagy választ a szavazólapon, ha egészen egyszerűen egyetlen betűt sem tud elolvasni a lapon, de az iksz elhelyezésére szolgáló négyzeteket sem láthatja?

Szerencsére a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény nem feledkezett meg ilyen problémákkal küszködő honfitársainkról. A jogszabály rendelkezése szerint: „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti.” A rosszul vagy egyáltalán nem látók tehát családjuk vagy barátaik, illetve ezek hiányában a szavazatszámlálók segítségét vehetik igénybe. Itt mondtunk azonban búcsút a vak és gyengénlátó szavazók kapcsán a demokratikus választójog négy követelményétől: általánosságától, titkosságától, közvetlenségétől és egyenlőségétől. A szavazás folyamatába ugyanis egy vagy több közvetítő személy kerül, aki nem csupán tudomást szerez a leadott szavazat tartalmáról, de bizonyos körülmények között akár befolyásolhatja is azt. Persze jó érzés bízni az emberiség általános és őszinte jóságában, de talán azt sem lehetetlen elképzelni, hogy valamilyen oknál fogva (például eltérő pártpreferenciája okán) a „segítő” esetleg másik négyzet fölé vezeti a szavazó kezét, mint ahova az szeretné. Attól eltekintve, hogy a pártpreferencia magánügy, és sokan vagyunk olyanok, akik legközelebbi hozzátartozóinknak sem szívesen számolunk be döntésünkről, a látásában sérült szavazónak saját bizalmát, illetve jóhiszeműségét leszámítva nem lehet garanciája arra, hogy tollvonásával biztosan oda szavazzon, ahová szeretné.

Bár a nyilvánosságban sajnálatos módon elképesztően kevés figyelmet kaptak, a fenti kérdések jó pár éve napirenden vannak. Így a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége sorozatos kezdeményezései mellett említést érdemel, hogy 2009 májusában az állampolgári jogok országgyűlési hivatala külön vizsgálatban foglalkozott e problémákkal. Amint azt a jelentés már akkor is megfogalmazta, a fennálló helyzet több alkotmányos és demokratikus alapelvet, valamint hazai és nemzetközi törvényt, illetve kötelezettségvállalást is súlyosan sért: egyebek mellett az egyenlő, titkos és közvetlen választójog gyakorlásának jogát, a diszkrimináció tilalmát és az esélyegyenlőség elvét, így tehát a magyar alkotmányt (és a 2012-től hatályos Alaptörvényt), vagy éppen a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló és a magyar Országgyűlés által 2007-ben ratifikált ENSZ-egyezmény több pontját. Szabó Máté ombudsman ezért több ízben is kezdeményezte a megfelelő jogalkotási korrekció végrehajtását, és 2010 áprilisában népi kezdeményezés is indult a vakok és gyengénlátók szavazatának titkosságát garantáló jogszabály-módosításért.

A probléma pedig egyáltalán nem megoldhatatlan, ráadásul több lehetőség közül is válogathatnánk. A legkézenfekvőbb persze Braille-írásos szavazólapok nyomtatása lenne, amint arra például Lengyelországban az idén októberben esedékes helyhatósági választáson először fog sor kerülni. Fontos kiemelni, hogy nem külön szavazólapok nyomtatásáról van szó, hiszen az eltérő formájú lapok (az adott szavazókör látássérült polgárainak arányától függően) megkülönböztethetőségük miatt sérthetnék a szavazás titkosságát, így csupán a probléma újratermeléséről, nem pedig megoldásáról beszélhetnénk. Az ideális megoldást az jelentené, ha minden szavazólapot eleve Braille-írással is nyomtatnák, vagy – ahogy azt 2009-ben az Országos Választási Iroda felvetette – a választó külön kérésére lehetne mellékelni a szavazólaphoz Braille-írásos sablonkeretet. Ez persze, amint azt aktuálisan a lengyel példa is mutatja, sajnos rendkívül költséges. Azonban egyrészt, a választások lebonyolítása költségvetési mértékkel mérve még így is elenyésző összeget tenne ki, másrészt, határozottan nem szerencsés, ha egy képviseleti demokráciában éppen a népakaratot közvetlenül megjelenítő és a rendszer egészének legitimitását adó választásokon próbálunk garasoskodni. Elsősorban nem a vakok, hanem a jelentős mértékben látáskárosult választópolgárok számára jelentene praktikusabb megoldást a Svájcban például bevett gyakorlatnak számító elektronikus szavazás, amelynek segítségével a látássérült szavazók (a mozgáskorlátozottakról nem is beszélve) otthonukból, vagy akár a világ bármely pontjáról is leadhatják szavazatukat.

Persze amikor a választási rendszer reformjáról van szó, elsőként többnyire nem ezek a problémák szoktak eszünkbe jutni. Fent említett, 2010-es állásfoglalásunkban, amellett, hogy maradéktalanul támogattuk a HVG és a Medián közös, 2009. márciusi reformjavaslatát, mi magunk is elsősorban a választások örök rákfenéjévé vált ajánlási rendszer megváltoztatását (a kopogtatócédulák helyett a kauciós rendszer bevezetését), a kampánycsend intézményének szűkítését vagy eltörlését sürgettük, és csak terjedelmi okokból nem foglalkoztunk a felfoghatatlanul képmutató és korrupt párt- és kampányfinanszírozás kérdéskörével. Emlékezhetünk arra is, hogy a külföldön tartózkodó magyar állampolgárok választójoga mennyivel „forróbb” ügynek számított annak idején, holott létszámában jóval csekélyebb kört érintett (ma 40-50 ezer regisztrált látássérült él hazánkban, amihez érdemes hozzávenni, hogy a látók közül évente 5-6 ezren vakulnak meg; ezzel szemben a 2010-es országgyűlési választások második fordulóján összesen 2885 személyt vettek névjegyzékbe a magyar külképviseleteken). Egy permanens jogsértés létét azonban soha nem legitimálhatja az, hogy rajta kívül más problémák is léteznek. Főleg akkor, amikor ilyen rövid úton, érdeksérelem vagy különösebb világnézeti konfliktus híján orvosolható gondról van szó, olyasmiről, amiről tényleg nagy teljesítmény lenne heves pártpolitikai vitát nyitni.

Tény mindenesetre, hogy a látásukban sérült magyarok egyáltalán nem elhanyagolható méretű csoportja minden egyes szavazás során súlyos és indokolatlan diszkriminációt kénytelen elszenvedni. Ez, ha a voksolások eredményeit feltehetően nem befolyásolja is, lényegében másodrendű állampolgárokká minősíti ezeket a választókat, akiknek akkor sincs lehetőségük közvetlenül és titkosan szavazni, ha valamiért nagyon szeretnék, annak ellenére sem, hogy ennek technikai feltételei hiánytalanul adottak. Az előttünk álló nagy választásireform-csörték előkészületei közben talán ezzel is érdemes foglalkoznunk egy keveset.

Mára már fővárosi politikai üggyé duzzadt Kertész Ákos ügye, aki múlt héten az Amerikai Népszavában értekezett a magyarok genetikai alkatáról és kollektív bűneiről. Jól látszik, hogy az író, amellett, hogy valószínűleg soha nem látott olvasottságot hozott a ma már csak vegetáló online lapnak, leginkább azok számára halmozott fel bőséges muníciót, akiknek a legkevésbé állhatott szándékában: a zsidókat és a baloldalt általában „magyargyűlölettel” és kettős mércével vádoló szélsőjobboldal számára.

Persze elkezdhetnénk elmélkedni arról, hogy az írók prófétai dühének, a nemzet ostorozásának hatalmas hagyománya van a magyar irodalomban, Berzsenyitől Adyn vagy Szabó Dezsőn keresztül Németh Lászlóig.  „Rút sybaríta váz”, „helótái puhult latroknak” – ugyancsak nem éppen hízelgő jellemzés a nemzetről és az országról, mégis, az említett nevekkel kapcsolatban ma már senkinek sem jut eszébe nemzetietlenségről, magyargyűlöletről beszélni. A nyílt levél, különösen, ha író írja, persze irodalmi szöveg, és mint ilyen, sajátos térben értelmezendő. Ezt egy újságírónak vagy egy politikai elemzőnek el kell fogadnia. A levél írója viszont arról nem feledkezhet meg, hogy az irodalmi szövegnek is lehet és van is politikai dimenziója, különösen egy a második világháború előttitől egészen eltérő kulturális kontextusban, és különösen akkor, ha amúgy kifejezetten politikai állásfoglalásról beszélünk. Egyébként úgy tűnik, az Amerikai Népszavával ellentétben Kertész Ákos maga sem próbálkozik a „nem politikai szöveg, hanem irodalom” argumentumra épülő önvédelemmel, ehelyett egészen meglepő és talán kommentárra sem szoruló érvvel vágott vissza bírálóinak: nem kérhetik számon rajta itthon, amit az Amerikai Népszavának írt.

Most érkeztünk el a valódi problémáig. Egy a magyar politikai arénából szinte tökéletesen hiányzó attitűdről van szó; a szavakért történő önkéntes és felnőtt felelősségvállalás teljes hiányáról. Ennek vélhetően oka lehet a magyar közélet sokat emlegetett kiélezettsége, a politikai „másik” folyamatos, infantilis diabolizálása. Ahol nincs ellenfél, csak ellenség, mint már jó ideje hazánk közéletében, ott nincs helye a „rendezett visszavonulásnak”. Valamiért nem lehet megállni, és emelt fővel azt mondani: hibáztam, és mindenkitől elnézést kérek, akit esetleg megbántottam. A tévedés beismerésének a magyar politikában valamiért egzisztenciális és morális tétje van. Jól láthattuk ezt számtalan védhetetlen politikusi megnyilvánulás utólagos kommunikációja esetében, Havas Szófiától Molnár Oszkárig. Ezért hozakodhat elő Kertész Ákos olyan érvvel, amelynek képtelenségét ő maga is belátná, ha mondjuk Novák Előd hangoztatná, miután kifejtette véleményét a holokausztról, például a Hamsahri című iráni napilapnak.

Persze az külön kérdés, hogy a magyar közélet mihez kezd Kertész Ákos vállalhatatlan eszmefuttatásával. A magam részéről nem hiszem, hogy az ominózus gondolatokat meg lehetne védeni pusztán a jobboldal vélt vagy valós bűneinek puszta felsorolásával; nem nevezhető érvnek az, hogy „amit nekik szabad, azt nekünk is”. Ugyanígy azt sem gondolom, hogy a szólás és a lelkiismeret szabadásába belefér, hogy valakin számon kérjük a nemzeti lojalitást, a hazafiság tüntető kinyilvánítását. A demokrácia azért (is) jobb a diktatúránál, mert az embernek joga van a nyilvánosság előtt is ostobaságokat beszélni, és jó esélye van rá, hogy ostobaságát nem fogják büntetőjogi eszközökkel szankcionálni. Ha az ember beleássa magát a holokauszttagadás büntethetőségéről szóló elméleti vitákba, éppen erre az érvre talál a szólásszabadság ilyetén korlátozásával egyet nem értők oldalán: egy demokráciában visszás, ha valakit akármilyen bugyuta meggyőződéséért citálnak bíróság elé, illetve akármilyen sötét gondolatokért ítélnek pénz-, illetve börtönbüntetésre. A többnyire liberálisként emlegetett álláspont szerint „gondolatbűn” nem létezik mindaddig, amíg egy kijelentés nem hozható közvetlen oksági összefüggésbe egy azt követő erőszakos cselekménnyel. Ami persze nem azt jelenti, hogy a gyűlöletbeszéddel nem szabad vagy nem lehet mit kezdeni.

A felelősségnek ugyanis nemcsak büntetőjogi oldala van. Sőt, hadd legyek kissé demagóg: régen rossz, ha valaki a felelősségnek csak a jogi oldalát látja. Különösen Kertész Ákosnak kell tisztában lennie azzal, hogy az írott szónak súlya van, amelyért az író morális felelősséggel tartozik. Ezt a morális felelősséget kell viselnie most, amikor kevés kivétellel, a mérsékelt jobboldaltól a baloldalig ítélik el nehezen védhető levelét (a szélsőjobboldal menetrendszerű bornírt zsidózását hadd említsem itt csak zárójelben).

Kertész Ákos arról nem vesz tudomást, hogy gondolatmenete pontosan ugyanazt a logikát követi, amelyet általában mindenfajta általánosítás, legyen szó cigányellenességről, antiszemitizmusról, iszlámellenességről vagy éppen homofóbiáról. Ez a logika szükségszerű és kollektív, gyakran morális tartalmú tulajdonságokkal ruházza fel egy csoport minden tagját, ami által végső soron az egyéni szabadságot és felelősséget tagadja. Hiszen ha a magyar „genetikusan” alattvaló, „moslékzabáló”, irigy és gyilkos, az két következménnyel jár: egyrészt, szükségszerűen jellemez minden magyart, függetlenül személyiségétől és egyéni döntéseitől, másrészt és éppen ezért, felmenti a teljes értékű emberi léttől elválaszthatatlan erkölcsi felelősség alól. És ez nemcsak a megbélyegző kategóriákra vonatkozik, hanem bármilyen kollektív vonás tulajdonítására. Ha azt állítom, hogy a magyarra, a cigányra vagy a zsidóra általában jellemző a szorgalom, a tehetség, a jóindulat, azzal csupán a rasszizmus logikáját fordítom ki, és elveszítem a kognitív alapot a rasszisták megbélyegzésére. Hiszen érvelésem nem logikáját tekintve különbözik a másikétól, csupán annyiban, hogy a szóban forgó csoportot „szeretem”. Márpedig innentől fogva nem tagadhatom el a másik jogát arra, hogy ugyanazt a kollektív entitást „ne szeresse”, hiszen a szeretet szubjektív kérdés. A probléma lényegét vétem el, ha mégis ezt teszem, mivel a csoportellenes gyűlölet, annak ellenére, hogy súlyos erkölcsi következményeket hordoz, elsősorban nem morális, hanem ismeretelméleti probléma.

Nem vagyok pszichológus, de ismert és józan paraszti ésszel is átlátható, hogy az emberi agy a valóság értelmezése során ösztönösen általánosítások segítségével rendezi, teszi átláthatóvá a sokszínű valóságot. A kisgyerekeknél például természetes, hogy egy csoport egyetlen tagját a csoport egészének reprezentánsaként értelmezi; ezért ha mondjuk a család gyermekorvosa éppenséggel egy idős férfi, sokáig élhet abban a hitben, hogy csak idős férfiak lehetnek orvosok. A probléma ott kezdődik, amikor valaki felnőtt korára sem jut el odáig, hogy saját ösztönös általánosításaira kritikával tekintsen. Ha érett fejjel sem fogad gyanakvással minden olyan kijelentésre, amely „a” magyarokról, vagy „a” kínaiakról állít valamit. Ami egy gyermek vagy egy önreflektív hajlamokban nem bővelkedő felnőtt esetében megbocsátható, vagy legalábbis érthető, az a politikáról gondolkodó közíró esetében szimpla intellektuális igénytelenség.

A Wikileaks jelensége általában, de a szűkebb konkrét helyzetre vonatkozóan is a maga pőre valójában mutatja meg a politikát: a „valóság” leleplezése nyomán feltárul a kínzó kérdés, hogy vajon szükséges része-e a hazugság a hatalom és a politika szempontjából. Szükségszerű-e, hogy a kampányban hazudjanak a politikusok, hogy aztán kormányon egészen máshogyan irányítsák az országot?

A válasz elsőre talán egyértelműnek tűnhet, hiszen a jólneveltség és a „természetes” etika azt diktálja, hogy elítéljük azt, aki hazudik. Max Weber azonban már közel száz éve rámutatott arra, hogy a politikai cselekvés etikai megítélése szükségszerűen különbözik a mindennapi emberi tettekéitől. Nem azért, mintha a politikusok az örök morális törvények felett állnának, hanem mert a politikában nem a jó szándék a végső mérce és a siker kritériuma, hanem a tervek megvalósíthatósága és az intézkedéseknek a politikai közösség egészét érintő következményei. A politikust az a felelősség terheli, hogy nem elég nemeslelkűnek lennie és általa helyesnek vélt célokat megfogalmaznia, de ezeket meg is kell valósítania, a számára rendelkezésre álló eszközök segítségével. A politikus cselekedeteit ezért Weber kifejezésével – felelősségetikai szempontból célszerű vizsgálni, akkor is, ha az élet legtöbb területén a szándék- vagy érzületetika az érvényes mérce.

Mindez ugyanakkor cseppet sem menti fel a hazugságon kapott politikust. A nyilvánosságban ugyanis csak a természetes etika elvárásai mentén ítélhetünk meg egy politikust. Ha a választópolgár hazugságon kapja választott politikusát – akár a Wikileaksen megjelenő titkos nagyköveti aktáján, akár egy lehallgatott beszéd nyilvánosságra kerülésének köszönhetően –, természetes, ha ennek nyomán akár a bizalmát is megvonja tőle. Nem cél (nem is lehet az), hogy olyan világban éljünk, amelyben az emberek/választópolgárok tudatosan megkülönböztetik az érzületetikát a felelősségetikától, és e distinkció alapján ítélik meg választott képviselőik politikai tevékenységét.

A konkrét helyzetre az előbbi teória szintén igaz: a miniszterelnök nem várhatja el, hogy azok, akik a kampányban elhangzott ígéretei miatt szavaztak rá, Wikileakses lelepleződése után majd felelősségetikai megfontolásból felmentik őt. Az iratok keletkezésének idejében nyilvánvalóan nem is azzal a tudattal mondta Orbán Viktor nagyköveteknek, hogy mondatai valamikor nyilvánosságra kerülnek, hiszen az politikai öngyilkosság lett volna. A szándék feltehetően az volt, hogy a nagyköveteken és politikai döntéshozókon keresztül megnyugtassa a piacokat és a befektetőket: felelősebb gazdaságpolitikára készül, mint ami az ellenzéki retorikából kiolvasható.

Olvasva számos neves jobboldali közgazdász gazdaságpolitikai kritikáját, amelyek burkoltan vagy kevésbé burkoltan valamilyen fordulatot sürgettek, azon tűnődtem, vajon ezek a hangok mennyire találnak megértő fülekre a kormányon belül. Ezért is volt különösen izgalmas Orbán Viktor tegnapi bejelentése, amely talán egy csendes, ám annál drasztikusabb változás előjele lehetett. De melyek is voltak a kritizált elemek, és mit mondott a miniszterelnök?

Critical Mass

Mellár Tamás a Magyar Nemzet augusztus 26-i számában arról értekezett a hónap elején napvilágra került kedvezőtlenebb makrogazdasági adatok láttán, hogy a kormány által folytatott gazdaságpolitika lényegében megbukott. Úgy vélte, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium által folytatott gazdaságpolitika a kezdetektől fogva bukásra volt ítélve, ezért az egyetlen jó megoldás csak egy teljes gazdaságpolitikai fordulat lehet. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztere, Chikán Attila még augusztus 22-én, az Origo hasábjain rendkívül élesen fogalmazott. Egészen pontosan kijelentette: „Az a fajta gazdaságpolitikai hitvallás, amelyet Matolcsy György képvisel és őszintén mondom, nem tudom, kik állnak még mögötte, és ami szerint a belföldi kereslet erősítésével kell építeni a növekedést, ez egy olyan kis, nyitott gazdaság esetén, mint a magyar, szinte tankönyvszerűen megvalósíthatatlan.” De mi is a probléma a gazdaságpolitikával? A magyar költségvetés strukturális problémákkal küzd, amelyeket a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosításával sikerült időben eltolni. A hiánycél és az államadósság csökkenő pályán tartásához a kabinet szerint beinduló gazdasági növekedésre van szükség. A belső fogyasztás azonban nem pörgött fel kellőképpen, egyszerűen azért, mert akinél érdemi megtakarítást jelentett az adócsökkentés, az vagy hiteleket törlesztett, vagy pedig félretett. A másik fő gond, hogy a gazdasági növekedést húzó exportnak is elég borúsak a kilátásai. Egyik fő kereskedelmi partnerünknél, Németországban megállt a növekedés, a második negyedévben mindössze 0,1 százalékkal nőtt a gazdaság. A végeredmény pedig az, hogy keletkezett egy jelentős lyuk a költségvetésünkben, amelyet most hirtelen be kellene foltozni. Ezt természetesen meg lehet csinálni bizonyos tételek megnyirbálásával, de ez egyszerűen semmit sem változtat a költségvetés rossz szerkezetén, a felelőtlen költekezésen. Mert mi lesz, ha elfogy az államosított nyugdíjvagyon? Talán erre kaptunk választ Orbán Viktortól?

Bűnbánat?

A miniszterelnök kijelentései nem okoztak különösebb meglepetést, a válságretorika, a szuverenitásért való küzdelem, a felvázolt nemzetközi helyzet nem új keletű a Fidesz kommunikációjában. Egy dologban azonban fel lehetett fedezni újdonságot. A kormányfő ugyanis szólt arról is, hogy a jövő évi költségvetés tervezésekor már nem az lesz a kérdés, hogy honnan vegyen el az állam 2-3 százalékot, hanem, hogy honnan vonuljon ki teljesen. Ez pedig előrevetíti, hogy a kormány komoly érdeksérelmekkel járó reformokba kezdhet a kisebb állam megvalósítása érdekében, melyet korábban az SZDSZ  is erőteljesen favorizált. Talán mégis van abban valami, amit egy barátom mondott még a 2010-es választások után, hogy az Országgyűlésben a legliberálisabb párt rendelkezik kétharmados többséggel. De valóban megvalósulhat-e a gazdaságpolitikai fordulat? Igen, kétféleképpen (persze kommunikációs szempontból nyilván nem). Vagy a kizárólag bevételnöveléssel fenntartott költségvetési egyensúly helyett alapvetően kiadáscsökkentésre építő egyensúlyjavítással (ami többé-kevésbé szakmai konszenzus is), vagy pedig a felsőbb jövedelemkategóriát megcélzó adóemeléssel, illetve új adók kivetésével. Az elmúlt napokban ez utóbbira is érkezett javaslat. Pálffy István vetette fel egy, a gazdagokkal megfizetendő átmeneti különadó ötletét. Ha ez megvalósulna, azzal a kormány lényegében beismerné, hogy eddig folytatott gazdaságpolitikája kudarc volt. Igazi 22-es csapdája. A gazdagok megadóztatása mindig jó üzenet, ehhez viszont egy zászlóshajót kellene felrobbantani. E nélkül viszont marad a kiadáscsökkentés.

A magyar demokrácia problémái között régóta a legfontosabbak egyikeként emlegetik a közélet törzsi jellegét és a pártoktól független nyilvános fórumok szegényes voltát. Közhelynek számít, hogy szilárd elvek követése és számon kérése helyett a politikai táborok bámulatosan gyorsan képesek saját alapállásukat és értékeiket változtatni – aszerint, hogy az általuk kedvelt politikusok aktuálisan milyen jelszavakat tűznek a zászlajukra. Aki tegnap még a költségvetési hiánycél elengedését tekintette a gazdasági autonómia kulcsának, ma a legszigorúbb költségvetési fegyelem mellett agitál. És fordítva: akik 2009-ben zsarolással vádolták a megszorítások ellen tüntető szakszervezeteket, a kormányváltás óta jóval megértőbbnek mutatkoznak az érdekképviseletek törekvéseivel szemben. Ilyen dinamikusan változik a hazánkkal kapcsolatos külföldi értékelésekhez való viszony is.

Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki pártok és általában a kormánnyal szembehelyezkedők számára minden külföldről érkező bírálat jól jön: azokban a kormány inkompetenciájának, erőszakosságának, „mucsaiságának” „független” és „elfogulatlan” bizonyítékát látják és láttatják – az aktuális tartalomtól és hangvételtől függetlenül. Ugyanezen okból – és a nüanszokra szintén nem túl érzékenyen – a másik oldalon a „nyugati bírálat” kizárólag kétféle értelmezésben jelenhet meg: a „gyarmattartók”, az „új Moszkva” engedelmességet követelő és fölényeskedő parancsolgatásaként, vagy a nemzetáruló hazai baloldal rejtélyes és kiterjedt nemzetközi kapcsolathálójának Budapestről irányított dörgedelmeként. Pedig volt idő, amikor a kormánnyal szembeni külföldi kritikákat még nem a nemzet elleni támadásként interpretálták, a szocialista kormányfőt ügyesen megszorongató külföldi sajtómunkásra pedig szinte politikai hősként tekintettek a jobboldalon.

A külföldi kritikák értelmezésekor – mint az életben általában – érdemes az aranyközép utat követni. Sem misztifikálni, sem pedig figyelmen kívül hagyni nem jó ezeket a megszólalásokat. Érdemes szem előtt tartani, hogy az újságírók és politikusok a világ minden táján emberek; akik így lehetnek elfogultak, nem kellőképp tájékozottak, sőt hajlamosak tévedni is. A szavukat nem érdemes szentírásnak venni, de még kevésbé ajánlott figyelmen kívül hagyni, vagy aminek végképp semmi értelme: megsértődni rajtuk.

Az mindenesetre aggasztó, hogy a hivatalban lévő magyar kormány az elmúlt egy évben az őt érő bírálatok ignorálására szokott rá, és a benne hívőket is erre szocializálta. Mivel a külföldi kritikák (épp azért, mert a hazai politika ismerős érdek- és értékrendszerén kívülről, és bár a tartalom hitelessége szempontjából ez nem feltétlenül meghatározó, általában régi és szilárd demokratikus hagyományokkal rendelkező országokból érkezik) politikailag sokkal kellemetlenebbek, mint a megszokott, könnyebben leszerelhető hazaiak, a kormányoldal számára fontos volt, hogy kialakítsa azt az értelmezési keretet és érvrendszert, amely ugyanolyan alkalmas ezek leszerelésére, mint hazai kontextusban a „nyolcévezés”. Erre a keretre sikerült rátalálni a kurucos-szabadságharcos retorikával, a kormánnyal szembeni kritikáknak a nemzet elleni támadásként való interpretálásával, illetve az „MSZP-s forródrót” sugalmazásával. Tény persze, hogy az utóbbi egy év alatt (különösen az alkotmányozás körüli viharok során) számos túlzó, sőt igaztalan vád is megfogalmazódott a kormánnyal szemben (az irredentizmustól az abortusz betiltásának szándékáig), és ezek gyakran mosódtak össze az adekvát, megfontolásra nagyon is érdemes bírálatokkal. Nehéz lenne azonban tagadni, hogy a kétharmados parlamenti többség birtokában közjogi értelemben hallatlanul tág mozgástérrel rendelkező kormány és parlamenti frakciói egyszerűen leszoktak arról, hogy konstruktív módon szembesüljenek az őket érő politikai és (ami ennél komolyabb probléma) szakmai bírálatokkal – külföldön és itthon egyaránt. Az elmúlt egy évben ennek leglátványosabb példája az Alkotmánybíróság megrendszabályozása és az általa alkotmányellenesnek ítélt jogszabály lényegében változatlan elfogadása volt, napjainkban pedig Jóri András adatvédelmi biztos mesélhetne sokat (és mesél is) arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha egy alkotmányos intézmény nem a kormány szája íze szerint végzi a feladatát.

Azzal, hogy a kormányoldal következetesen nem akarja meghallani a tevékenysége kapcsán aggályokat megfogalmazó kül- és belföldi hangokat, és a kritikákhoz való viszonyulását kizárólag politikai kommunikációs szempontok alapján alakítja ki (magyarul: mindenkor megelégszik a bírálatok különösebb ellenérvek nélküli lesöprésével és a nemzeti szuverenitás zászlajának sértett lobogtatásával, még rosszabb esetben, mint például Daniel Cohn-Bendit vagy legutóbb Thomas Melia esetén, a bírálóval szembeni személyeskedéssel), rövidtávon nyilvánvalóan erősíti saját pozícióját, hiszen nem kell magyarázkodnia, és eközben nemcsak a magabiztosság, de az erő benyomását is kelti. De ezzel a bezárkózással hosszabb távon mégis saját magának árt a leginkább, hiszen a kritika nemcsak morális veszteséget hozhat, hanem a korrekció és az innováció lehetőségét is. Helyesen fogalmazott tavaly Lázár János: senkinek sem lehet a birtokában a bölcsek köve, mindenki hibázhat. Ezt beismerni, vagy legalábbis higgadtan vitába szállni az igazunkért nemcsak a mindennapi életben, a politikában sem a gyengeség jele.

Selmeczi Gabriella tegnapi sajtótájékoztatóján újabb érdekes adatokkal igyekezett alátámasztani, hogy miért is volt szükség a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítására. Ezért érdemes röviden kitérni arra is, hogy mi indokolta a rendszer bevezetését, illetve mit is jelentenek a megbízott asszony számai.

A nyugdíjvédelmi megbízott szerint 10 százalékkal növelte az államháztartás GDP-hez viszonyított hiányát a kötelező magánnyugdíjrendszer, mivel a központi költségvetés évente a GDP egy százalékának megfelelő összegről lemondott a pénztárak javára. Egészen pontosan a járulékbevételek egy részéről mondott le az állam, így a Nyugdíjbiztosítási Alapnak ezt az összeget saját forrásból kellett átutalnia. De ha ez ennyire rossz konstrukció volt, akkor miért ment bele az akkori kormány? (A legkézenfekvőbb válasz „nyilván” az lenne, hogy mert szocialista többségű volt, de akkor ez egy rövid bejegyzés lenne, szóval egyelőre maradjunk a tényeknél.) A rendszerváltást követően tömegek veszítették el állásukat, és mivel a teljes foglalkoztatottságot még nem értük el, ezt a „sokkot” máig nem heverte ki az ország. Mindez hatalmas veszteséget eredményezett a felosztó-kirovó rendszerben, ami odáig vezetett, hogy 1992-re a leendő nyugdíjak harmadával kevesebbet értek volna. Ez a veszteség nem állt meg és a ’90-es évek közepére elérte a 40 százalékot is. Éppen ezért volt szükség egy gyors megoldásra, és mivel társadalmilag óriási károkat okozott volna a nyugdíjak ekkora mértékű leértékelése, bevezetésre került a magánnyugdíjpénztári rendszer. Ennek lényege pedig az volt, hogy a nyugdíjrendszer induljon el egy feltőkésített pillér irányába. Ez az időszak pedig átmenetileg valóban pénzbe kerül, valóban nagyjából annyiba, amennyit Selmeczi Gabriella mondott: a GDP évi 1 százalékába. Csakhogy a rendszer lényege a hosszú távú finanszírozhatóság, és mivel bő 10 év alatt képtelen volt kifutni, a valódi előnyök elmaradtak. Az állam ugyanis a magánnyugdíjpénztárt választóknak már lényegesen, mintegy 35 százalékkal kevesebb nyugdíjat fizetett volna. Ez az állami rendszer hiánya, amit viszont így továbbra is görget maga előtt, sőt mivel a társadalom öregszik, ez az évek folyamán csak több lesz, így nem véletlenül igyekszik a kormány minden eszközzel csökkenteni a nyugdíjkifizetéseket (például az egyes kedvezmények elvételével). Mi is történt tehát? A jövőben fennálló nyugdíj ígérvény, tehát egy jövőbeni államadósság jelent meg a magánnyugdíjpénztári rendszerrel explicit, tehát tényleges államadósság formájában. Ez fordult meg a kormány döntése értelmében, amivel valóban csökkenthető az államadósság, azonban a hiányzó pénz benne marad a rendszerben, egy későbbi időpontra tolva. Mindezzel természetesen a kabinet nyerhet magának elég időt egy új szisztéma kidolgozására, ráadásul rövidtávon az ország pénzügyi egyensúlya is javul.

A nyugdíjvédelmi megbízott szerint, ha a magánnyugdíjpénztárak állampapírokba fektették volna a pénzüket, 700 milliárd forinttal több lett volna a vagyon. Ezzel az állítással az a probléma, hogy a hozam akkor magas, ha az államnak rossz. Magyarul, ha köhög a gazdaság, akkor magas állampapír-piaci hozamokra lehet szert tenni, de ha jól megy, akkor ez is alacsony. Így viszont az elérhető haszon egyáltalán nem a magánnyugdíjpénztáron múlik, hanem a mindenkori döntéshozókon. Az viszont kétségtelen tény, hogy az állampapírpiac sokkal stabilabb befektetésnek bizonyul, mint a részvénypiac, hiszen garantált a nyereség, vélhetően így nem következett volna be, hogy egy év alatt a pénztárak elveszítik szinte az összes nyereségüket (amit aztán vissza is nyertek). Selmeczi Gabriella mindezek mellett kitért a magas működési költségekre is, így e mellett sem érdemes elmenni szó nélkül. Törvény rögzítette ugyanis ezek folyamatos csökkentését, ráadásul spontán módon is csökkenő pályán mozogtak. Minél több ugyanis az ügyfél, annál olcsóbban működtethető a rendszer, márpedig értelemszerűen az ügyfélkör is az évek folyamán bővült. Természetesen ezeknek az adatoknak már nincs különösebb jelentőségük, hiszen a választópolgárok több mint 3000 milliárd forintos megtakarítását a kabinet elvette, amit természetesen muszáj valamivel magyarázni. De csak egy pillanatig gondoljunk bele abba, hogy ha olyan rossz volt ez a rendszer, akkor miért beszél arról Selmeczi Gabriella, hogy ha így vagy úgy cselekedtek volna a pénztárak, akkor még több lett volna a haszon. Nem arról beszélt pár perccel korábban, hogy ilyen egyáltalán nem is volt? Sőt, inkább veszteséges volt ez a pillér?

Holnap lesz egy éve, hogy Schmitt Pál Sólyom László utódaként elfoglalta hivatalát a Magyar Köztársaság elnökeként. Ezekben a napokban számtalan értékelést, elemzést olvashatunk és hallhatunk majd arról, hogy ez alatt az egy év alatt az államfő milyen sikerrel tudta megtestesíteni a nemzet egységét, őrködni az államszervezet demokratikus működése felett, illetve miben különbözik szerepfelfogása a megelőző három elnökétől. Az alábbi eszmefuttatást ehhez a diskurzushoz szánom bevezetőül.

A politika (mint általában a showbiznisz) sajátos és sokat emlegetett velejárója a valóság megkettőződése. Nemcsak a mediatizált tömegdemokrácia korában, de most különösen. Szeretjük a világot szebbnek, tisztábbnak látni, mint amilyen; elhinni, hogy létezik az életnek egy olyan oldala, amely nemesebb, magasztosabb, mint az, amelyet mindennap magunk körül látunk. Ezért vonjuk össze a szemöldökünket (vagy nevetünk kárörvendően), ha egy politikust káromkodni hallunk, ha házasságtörésen kapják rajta, vagy éppen részegen tivornyázik az éjszakában. Sajátos önbecsapás ez. Aki napi szinten foglalkozik a politikával, elvileg tisztában van vele, hogy az csak kisebb részt jelent fehér lovagok között zajló küzdelmet a legnemesebb eszmékért, és többnyire inkább az eszközök: a hatalom, a pénz, a dicsőség birtoklásáért folyik, miközben a célok valahogy feledésbe merülnek. Ahogy a színházban, úgy a közéletben is elvárjuk, hogy a látszatot valóságként elfogadható illúzióként tárják elénk. Tegyük szívünkre a kezünket: ki lepődött meg 2006-ban vagy 2010-ben azon, hogy vezető politikusaink egészen mást tesznek kormányon, mint amit ellenzékben vagy kampány idején ígértek? És mégis: melyikünk nem teszi szóvá nap mint nap a politikus „hitelességét”, nem veszi számításba ítéletalkotáskor, ha a politikus tetteiben „kilóg a lóláb”?

Schmitt Pál személyében testesíti meg a második Orbán-kormánnyal szembeszegezhető egyik legfontosabb kifogást. Csúnyán fogalmazva: a látszatra való ügyelés hiányát, vagy ha úgy tetszik, a párhuzamos valóság karikatúraszerűségét. A sokat hivatkozott kétharmados felhatalmazás birtokában a kormány gyakran feledkezik meg arról (vagy csak nincs energiája figyelembe venni), hogy a politikusok iránti bizalom nagyban függ attól, törekvéseiket hogyan „csomagolják”, tálalják a választóknak. A pillanat szülte alkotmánymódosítások és a szó szerint személyre szabott jogszabályalkotás, az Alkotmánybíróság ráncba szedése, a médiafelügyelet tagjainak megválasztása, a közmédia elfoglalása: mind olyan lépések voltak, amelyeket a kormányzó többség alig próbált érdemben igazolni, ideológiailag alátámasztani. Ugyanez volt a probléma az új államfő jelölésével is; ami már az első pillanatban látható volt, azt a mögöttünk hagyott egy év csak igazolta. Schmitt Pált nem tekintélye, integráló személyisége vagy kiemelkedő tudása miatt szólították el a házelnöki pulpitusról; hanem azért, hogy a törvényhozás olajozott motorja legyen. Aki nem küld vissza törvényt a parlamentnek; aki nem fogalmaz meg aggályokat a hatalommegosztás intézményeinek leépítésével kapcsolatban; és aki szükség esetén elnöki beszédben veszi védelmébe a parlamenti többség egy-egy, finoman szólva is nehezen védhető intézkedését.

Képmutatás, de legalábbis tudatlanság volna tagadni, hogy a hatalom maximalizálása, a saját versenyelőnyre és az ellenfél lehetőség szerinti meggyengítésére való törekvés, amennyiben alkotmányos és törvényes keretek között zajlik, tolerálható. Vállalom a cinizmus vádját, de a tapasztalat azt mutatja, hogy aki a politikában az eleganciát tartja fő mércének, és nem szeretné bepiszkolni a kezét, az legfeljebb annyit érhet el, hogy cilinderben és fehér kesztyűben lépdelhet le a közélet színpadáról. Kétségkívül termékeny vitát lehet folytatni a határokról, hiszen nyilvánvaló, hogy a politikában sem szabad mindent; de ez nem változtat a politika és erkölcs viszonyáról máig is a legtöbbet tudó Max Weber örök igazságán: „aki saját lelke üdvét és a mások lelkének megmentését keresi, nem a politika útját járja”. Érthetőek hát a kormányfő egy évvel ezelőtt szem előtt tartott szempontjai: Sólyom László autonóm, ha úgy tetszik, makacs karaktere miatt a kormány számára kellemetlen ballaszt lett volna a sietős jogalkotás vagy az alkotmányozás hónapjaiban.

A probléma a mértékkel, ha úgy tetszik, a „lakkozás” igénytelenségével van. Sólyom László és Schmitt Pál között (de itt a két másik exelnököt is említhetnénk) ugyanis túl éles a kontraszt: az államfői szerepfelfogás két végletét testesítik meg. A jelenlegi köztársasági elnökkel nem az a probléma, amit elődeiről is ilyen-olyan mértékben el lehetett mondani: hogy határozott világképpel, sőt pártállással rendelkezik. Hanem az, hogy tettei alapján meg sem próbál középutat, egyensúlyt találni, több lenni a kormány segédmotorjánál, vagyis: ügyelni a látszatra. A különbséget tömören összefoglalva: Sólyom nem akart a nemzet Laci bácsija lenni; Schmitt viszont a kormány Pali bácsija lett. Ezáltal pedig nemcsak saját hitelének árt, de az általa viselt hivatal tekintélyét is aláássa.

Létezik egy kissé transzcendens és tekintélyelvű, ezért konzervatívnak számító teória a közjogi méltóságok státusát illetően. A demokrácia szekularizált intézményrendszerére vonatkozóan is sokan (köztük én is) mérvadónak tekintik a „király kettős testéről” szóló középkori jogi elméletet. Eszerint egy országos méltóság viselője (jelen példában: az állam feje) lényegét tekintve kettős természetű: egyénként, X. Y-ként halandó, tökéletlen és esendő, a maga biológiai szükségleteivel és hibáival. Lehet szép vagy torz, dadogós, vagy akár elviselhetetlenül büdös, amint XIV. Lajosról, a Napkirályról hírlik, aki egy félresikerült fogászati beavatkozás miatt állítólag élete végéig olyan bűzt árasztott a szájából, hogy nem lehetett vele egy légtérben megmaradni. Mindennapi léte mellett azonban az ilyen személy hivatalának hordozója is – ha úgy tetszik, manifesztációja. Ilyen minőségében pedig, egy megszakíthatatlan történelmi folytonosságba lépve, a politikai test kifejeződése. Egyéni hibáin felülemelkedvén, nem csupán X. Y., de országának állam- vagy kormányfője, minisztere vagy nagykövete, élő szimbólum. A hivatal, az intézmény mint a politikai közösség életét mederben tartó jelenség, önértékkel bír, és tekintélye viselőjét is mintegy megnemesíti, önmagánál többé teszi. A minimálisan megkövetelhető patriotizmus, ha úgy tetszik, az alkotmányos berendezkedésünk iránti elkötelezettség része, hogy egy hivatal, különösen az első közjogi méltóság, az államfő személyében mindenkor tiszteljük az intézményt, akármit gondolunk is egyébként az azt viselő személyről. E tisztelet (a legrosszabb esetben) nem a személynek, hanem a demokratikus intézményrendszernek, végső soron magának a demokráciának szól.

Ha mindezt elfogadjuk is, naivitás volna azt állítani, hogy a „király két testének” szétválasztása mindig könnyű feladat, hiszen amit fentebb írtam, megfordítva is igaz: a hivatal tekintélyét egy esendő embernek kell hordoznia. Valójában kétféle államférfi létezik: aki személyes vonásaival megkönnyíti, és amelyik kifejezetten megnehezíti az általa viselt hivatal patrióta tiszteletét. Akinek két lényege természetes rokonságban áll egymással, és akinek személyisége csak izzadtságos erőfeszítések árán egyeztethető össze az általa viselt hivatallal. Persze egyéni értékvállalások és ízlés dolga is, hogy egy adott politikust ki-ki melyik kategóriában helyez el. Hiszen esendő emberek vagyunk; és nekünk csak egy testünk van.

A többségi társadalom és a cigányság együttélésének problémáiról

Az ország megint Gyöngyöspata nevétől hangos: most éppen a Jobbik jelöltjének polgármesterré választása miatt. A felhördülésnek van alapja, hiszen annak a pártnak a jelöltje győzött, amelynek elnöke a cigányok és a többségi társadalom közötti konfliktusokat többek között úgynevezett „közrendvédelmi táborok” létrehozásával kívánja megoldani. Magyarul gettóba zárná a szerinte veszélyes elemeket. Pedig emberibb példáért nem kell messzebbre menni: Gyöngyöspatától csupán száz kilométerre van egy, a pataihoz hasonló adottságokkal bíró falu (a lakosság 10 százaléka roma), ahol cigány és nem cigány között láthatóan nincs különbség, békében élnek egymás mellett, és ehhez sem önjelölt csendőrökre, sem táborokra, sem harsogó „szebb jövőt!”-re nem volt szükség. A szebb jövő Hejőkeresztúron már elkezdődött.

És hogyan fest ez a jövő? A keresztúri általános iskolában együtt tanulnak romák és nem romák, az odatévedt látogató pedig első látásra nem tudja megmondani, ki a jó és ki a rossz tanuló, kinek munkanélküliek a szülei (sokaknak), és hogy kivel vannak magatartás-problémák (az átlagosnál jobb a helyzet). Csak élénk, a tanórákon két nappal az évzáró előtt is aktív és lelkes diákokkal találkozni. A gyerekek szociális hátteréről és tanulmányi eredményeiről magam is csak úgy szereztem tudomást, hogy az iskola igazgatója mesélt róluk. Így tudtam meg például, hogy a 7. osztályban a sok jó tanuló mellett csak egyetlen kitűnő tanuló van: történetesen egy cigány fiú. Ezeknek a gyerekeknek nem kérdés, hogy ki cigány, hogy kinek milyen családi háttere van, és mi a családneve. Csak az számít nekik, hogy a szünetben egy gyors partiban leverjék az osztálytársukat sakkban, vagy hogy dámában ők képviselhessék Magyarországot a következő európai bajnokságon. Az ambíció az eredményekben is megmutatkozik: tavaly különböző versenyeken táblajátékokban 32 aranyérmet szereztek a hejőkeresztúri általános iskola diákjai.

Ha az olvasó azt gondolja, hogy az iskola igazgatója, Kovácsné Dr. Nagy Emese összegyűjtötte a környék összes tehetséges cigány és nem cigány gyerekét, csalódnia kell. A három szomszédos falu által közösen működtetett IV. Béla Általános Iskola tanulóinak 72 százaléka hátrányos helyzetű, 10 százaléka állami gondozott és 8 százaléka sajátos nevelési igényű. A messze földön híressé vált sikert a Stanford Egyetemen kidolgozott és Hejőkeresztúron a 11 éve bevezetett módszerrel érték el. Lényege – erősen leegyszerűsítve – az interaktivitás: az elmélet hívei szerint a kommunikáció fejleszti a gyermekek képességeit, ezért a tanórák 20 százalékában csoportmunkában és azon belül is – a képességbeli különbségeket kompenzáló – differenciált feladatkiosztással kell dolgozniuk. A metódus tehát kifejezetten heterogén csoportokban működik, lévén a gyerekek végső soron egymástól tanulnak. Ezért első lépésként a deszegregált iskolákat kell az érintett települések döntéshozóinak létrehozniuk. A hejőkeresztúri iskola már 1990-ben is vegyes volt (27 százalék volt a roma diákok aránya), de mostanra a cigány tanulók aránya 50 százalékra emelkedett. És az arányok változása kivételesen nem annak köszönhető, hogy a nem cigány szülők elviszik gyerekeiket az iskolából, sőt ennek ellenkezője történik. Viszont a hatékonyabb beiskoláztatásnak és az iskola népszerűségének köszönhetően egyre több roma gyermek vesz részt az oktatásban.

Az iskola eredményesség és békéje az egész településre átragadt. Hejőkeresztúr sikerének titka (a Hódmezővásárhelyéhez vagy Nyíregyházáéhoz hasonlóan) annak felismerése, hogy az együttélés konfliktusa nem vagy csak rövidtávon kezelhető rendészeti, illetve szociális kérdésként. A megoldás kulcsa az oktatásban rejlik, mert csak így lehet hosszú távon kiegyenlíteni az esélyeket, és így lehet csak megakadályozni, hogy az elhibázott szociális rendszerből újratermelődő feszültség állandóan rombolja a közösséget.

Világos, hogy ha holnap egy település vezetője vagy egy iskola igazgatója úgy dönt, megkísérli adaptálni a Stanford-módszert, legalább 4-5 év, mire annak eredménye a diákok tanulmányi eredményein megmutatkozik. (Jóllehet 3 hónap után csökkennek a fegyelmezési problémák, 6 hónap után a hiányzás is csökken, és végül ez vezet a tanulmányi eredmény javulásához is.) És az is világos, hogy még minimum 10 év, mire mindennek munkaerő-piaci hatása is mutatkozhat. De ez épp azt jelenti, hogy nincs elvesztegetnivaló idő, mert egyelőre nincs más modell, amely hosszú távon a megoldás reményével kecsegtetne. Érpatak – egyébként nyíltan szálasista – polgármestere rendészeti eszközökkel szorította vissza a bűnözést, azonban nem adott választ a kérdésre: hogyan lesz a cigány lakosságnak képzettsége és végül munkahelye? Hejőkeresztúr példája azt mutatja, hogy van fény az alagút végén, és létezik egy olyan Magyarország, ahol nem a félelem, hanem az értelem tartja össze a közösséget. Talán ilyen is lehet a nemzeti együttműködés rendszere.

Szijjártó Péter a TV2 Mokka című műsorában kijelentette (a videón 8:20-tól hallható az erre vonatkozó kérdés), hogy a 2002 és 2010 között szolgált miniszterelnökök nem adtak kielégítő választ arra, hogy miért is emelkedett meg az államadósság. Ezért szerinte arra lenne szükség, hogy a politikai felelősséget valamilyen formában jogi felelősséggé lehessen alakítani, és ha erre nincsen mód, akkor kéne keresni valamit, amivel mégis megvalósítható. Mindezt azzal indokolta, hogy a hibás gazdaságpolitikai döntésekben az ő személyes megítélése szerint a hozzá nem értés mellett majdnem ugyanakkora erővel volt jelen a korrupció, a rosszindulat, a rossz szándék, és ha az eladósítás következményeit mindenki viseli, akkor pont azok nem húzhatják ki magukat ebből, akik okozták ezt a helyzetet. Ez a kommunikációs regiszter azonban egyáltalán nem új keletű jelenség, az államadósság növekedését vizsgáló albizottság (ennek alelnöke Szijjártó Péter) mérföldköve volt az alternatív gazdaságpolitikai elképzelések büntetőjogi felelősségre vonhatóság kérdéskörének. De, vajon tudja-e a miniszterelnök szóvivője, hogy miről beszél? Mi az a politikai felelősség és mi köze van a joghoz?

Fogalomtár

Először is tisztába kell tenni a fogalmakat. Magyarországon a kormánytagok közjogi felelősséggének szabályai hasonlóak, mint a többi kelet-közép európai, illetve néhány északi országban. Magyarul ugyanazok a szabályok érvényesek a miniszterekre és a miniszterelnökre, mint a hétköznapi emberekre. Nincsen tehát megkülönböztetett szerep, kivéve, ha az adott kormánytag egyben parlamenti képviselő is, hiszen akkor mentelmi jog illeti meg. Vagyis, ha Szijjártó Péter úgy érzi, hogy korrupció valósult meg, vagy rossz hiszemű joggyakorlás, akkor megvan arra a lehetősége, hogy feljelentést tegyen és a bűnösöket adott esetben elítéljék.

A politikai felelősség már egy másik fogalom. A miniszterelnök szóvivője ezt az erkölcsi felelősség szinonimájaként használja. Nem is teljesen alaptalanul, elvégre a magyar közgondolkodásban a politikai felelősség egy nehezen számon kérhető morális felelősségként él. Egyszerűbben, ha a választási programom más, mint a kormányprogram, attól még, ha megválasztanak, az jogszerű, más kérdés, hogy erkölcsileg nem leszek a toppon. Ugyanakkor ezért politikai értelemben büntethetővé is válik az adott kormány, hiszen az Országgyűlés megvonhatja a miniszterelnöktől, és ezáltal az egész kabinettől is a bizalmat. És pontosan ezt jelenti a politikai felelősség, ami ráadásul le van írva a Magyar Köztársaság alkotmányában (az újban is). Mit is mondott tehát Szijjártó Péter? Valamit, ami jól hangozott, hogy a szerintük bűnösöket majd valahogyan meg kell büntetni, és ezért majd valamikor csinálnak is valamit. Nos, ez a valami egy feljelentéssel kezdődik, onnantól kezdve viszont már a független magyar igazságszolgáltatás a soros.

A jelenlegi gazdaságpolitika középpontjában az állami eszközök aktív és magabiztos alkalmazása áll. Furcsa ez, egy magát konzervatívnak hirdető párt részéről, de talán nem annyira az, ismerve a magyar választók államhoz való viszonyát. Sokan írnak és mondanak olyanokat, hogy a liberális Orbán Viktornak új példaképe akadt: Kína és Oroszország. Mindkettőben erős az állami jelenlét és mindkettőben sajátosan értelmezettek a szabadságjogok. Mintha ezen államok modelljeinek „másolásával” akarná saját hatalmát bebetonozni – érvelnek mások, de vajon mindez nem volt már Magyarországon korábban?

Az a fránya szocializmus

A szocializmus a ’80-as években már sokat enyhült. A kádári legvidámabb barakkban pontosan kiszámítható volt az élet. A keleti blokkon belül viszonylag magas életszínvonal, biztos megélhetés, alacsony közterhek voltak jellemzőek, és szépen lassan a kapitalizmus csírái is kihajtottak. A bajok pedig láthatatlanok voltak, az ország eladósodását az egyszerű állampolgár nem érzékelhette. Mindennél azonban több kellett, a nyugati szinten akartuk elérni, ezt is vártuk a rendszerváltásról: gazdasági fellendülés, anyagi jólét. Ezek hiánya viszont egyfajta nosztalgikus hangulatot ébresztett a korábbi nyugalom iránt, többek között ennek köszönhette az MSZP is 1994-es elsöprő sikerét. Bár a rendszerváltástól egyre távolodunk, a társadalom attitűdje nem változott, továbbra is a paternalista jóléti állam ideája iránt vonzódik. Az állam adjon mindent meg, de ezért a lehető legkevesebbet kelljen fizetni. E vonatkozásban nincsen sok különbség az egyes pártok szavazói között, gazdaságilag szinte mindenki baloldali. És mindebben nem különböznek a jelenlegi parlamenti pártok sem. A Fidesz egyelőre államosító, centralizáló gazdaságpolitikát folytat (ez alól az egykulcsos adó kivétel, erről lásd később, illetve az lehet még az egyelőre csak terv, de a jóléti államot leépítő Széll Kálmán-terv is), az MSZP is, legalábbis jelenlegi vezetésével inkább balra húz, az LMP csak az emberi jogi liberalizmust örökölte az SZDSZ-től, a Jobbik gazdasági alapvetéseit pedig még a Munkáspárt is megirigyelné. A probléma természetesen nem a baloldali gazdaságpolitika, hanem hogy e mellé gyakran nem párosul anyagi ellentételezés. Némi túlzással mintha skandináv jóléti rendszert akarnánk építeni az Egyesült Államok adószintjével. A szociális demagógiára pedig van fogékonyság.

Az a fránya neoliberalizmus

Érdemes megfigyelni, hogy a kormány egyik legkonkrétabb választási ígérete, az adócsökkentés milyen hatásokat váltott ki. Csakhamar bebizonyosodott, hogy az egykulcsos személyi-jövedelemadó bevezetése az átlag alatti fizetéssel rendelkezők számára kifejezetten hátrányos volt, a Fidesz látványosabb népszerűség csökkenése éppen ezért is az idei év elejétől következett be. Itt érdemes kiemelni, hogy a kormány ezen legfontosabb tavalyi intézkedése egyben ízig-vérig neoliberális lépés volt. És ha már itt tartunk. A 2010-es országgyűlési választáskor két alapvetően jobboldali gazdaságpolitikát képviselő párt búcsúzott: az MDF és az SZDSZ. Természetesen ebben a legnagyobb szerepet az töltötte be, hogy a voksolásra már mindkettő meglehetősen roncsolt politikai szervezet volt, de annyit azért megállapíthatunk, hogy a neoliberalizmus nem volt képes tömegeket megmozgatni (korábban is már a parlamenti küszöb körül mozogtak). Mindebből úgy tűnhet, hogy nem is érdemes erre építeni, holott ez inkább egyfajta következmény lehet. Alapvetően abból indulunk ki, hogy az államnak van pénze, és ehhez nem kapcsolódik az a tudat, hogy ez az állampolgárok befizetéseiből ered, és a magasabb szintű ellátáshoz több befizetésre van szükség. A többségben tehát nincs is meg az öngondoskodó egyén tudata, éppen ezért egy kevésbé kiterjedt állam képét vizionáló politika aligha lehet sikeres. Természetesen azt már sohasem tudjuk meg, hogy az előző ciklusban ez azért bukott-e meg, mert az emberek elutasítják a kisebb államot, vagy azért, mert azt Gyurcsány Ferenctől nem voltak hajlandóak elfogadni. E téren mindenesetre érdekes lehet majd a Széll Kálmán-terv, hogy vajon Orbán Viktortól elfogadható-e, hogy a jelenlegi tervek szerint leépítse a jóléti államot. És itt érdemes visszakanyarodni az írás alapkérdéséhez, miszerint példaképe-e Orbán Viktornak Kína, vagy éppen Oroszország? A válasz inkább az lehet, hogy mi magunk vagyunk a miniszterelnök példaképei. Amíg az állampolgár az államtól várja a megoldást, addig a kormányzó elit alapvető érdeke, hogy az állam minél kiterjedtebb legyen, és erre az államra minél nagyobb hatással lehessen. Így lehet választásokat nyerni, és láthatóan ez is a legkényelmesebb megoldás, hiszen az elmúlt 20 évben lényegében egyetlen nagy ellátórendszer esetében próbálták azt a szemléletet bevezetni, hogy nem egy nagy közös kalapból kapjuk a juttatást, hanem a saját befizetésinkből. Ez volt a magánnyugdíjpénztári rendszer (még ha kötelező is volt oda belépni), amit éppen tavaly számolt fel a kormány. Vajon ki lehet kerülni a körforgásból? A két új parlamenti párt egyelőre úgy néz ki, inkább alkalmazkodott a választói elváráshoz, hiszen mindkettő – igaz eltérő mértékben – a társadalmi attitűdöt képviseli, egy morbid keverékét a bal- és jobboldali gazdaságpolitikának.

A magyar politika egén új csillag tűnt fel egy szabolcsi kistelepülés polgármesterének személyében. Egy férfiéban, aki a hírek szerint első nekifutásra „megoldotta a cigánykérdést”. Aki rendet teremtett a községében. És aki egyébként önkormányzati rendezvényeken Szálasi Ferencet élteti.

„Harc mindhalálig. Azon harc, melynek rítusa által a katartikus erejű megtisztulás és a lelki újjászületés megszentelő útját kell bejárni. Ezt az utat járták a tatárok ellen harcoló bárók IV. Béla királyunk oldalán, önként feláldozva életüket a haza oltárán. Így cselekedett a romhalmazzá lőtt Drégely várának kőomladéka alatt Szondi György, aki inkább mártír lett, de gyáva, renegát, az ellenséggel lepaktáló és egyezkedő hazaáruló soha. Ugyanez a mártírium jutott osztályrészül Zrínyi Miklós szigetvári hősünknek és végvári vitézeinek. De ugyanezt a megalkuvás nélküli ellenállást képviselte Dobó István és várvédő katonái, ennek a képviselője volt Mindszenty bíboros-hercegprímás is, és Szálasi Ferenc mártírhalált halt nemzetvezető”. (Orosz Mihály Zoltán, 2011. február 22.)

A cigányok „megnevelésén” alapuló, úgynevezett „érpataki modellt” tavaly novemberben már az átalakítások startvonalánál álló köztelevízió is sikertörténetként éltette, és választási győzelmét követően Juhász Oszkár is követendő példának nevezte Orosz Mihály Zoltán módszerét. Tegnap kollégáimmal éppen a gyöngyöspatai fejleményeket értékelve próbáltunk mélyebben elmerülni az „érpataki modell” részleteiben. Bár a cél álláspontunk szerint nem szentesíti végletekig az eszközt, és a módszer egyes elemei a hatalmi önkény gyanúját is felvetik, nem kívántunk előzetesen pálcát törni a kizárólag rendészeti szemléletű megközelítés felett. Az oktatást középpontba helyező hódmezővásárhelyi vagy nyíregyházi integrációs modell, illetve a Hejőkeresztúr központtal működő H2O iskolahálózat közelebb áll hozzánk, de a törvények következetes betartatásának ígérete egy átfogóbb koncepcióba illeszkedve álláspontunk szerint szintén nem ördögtől való. Ugyanakkor a napi problémákat, mint arról tegnap is írtam, azonnal kezelni kell, de érdemi megoldást csak a tényleges integrációra törekvő, hosszú távú módszer hozhat.

Kutakodásunk végső konklúziójaként végül arra a megállapításra jutottunk, hogy a politikusi példaképek megválasztásakor mindenképpen érdemes óvatosnak lenni. Nem tudjuk, Juhász mennyire ismeri Orosz Mihály Zoltán polgármesteri munkásságát, de a magunk részéről érdeklődve olvastuk az érpataki önkormányzat honlapján az idei, a település vezetése által szervezett becsületnapi megemlékezésről szóló tudósítást és az arról készült felvételeket. Mint ismeretes, a magyar és német (SS-) alakulatok 1945. február 11-i budai kitörése előtt tisztelgő Becsület Napját 1997 óta rendezik meg Magyarországon olyan, Szálasi Ferenc örökségét magukénak valló nemzetiszocialista csoportok, mint a Magyar Nemzeti Arcvonal, vagy az emlékezetes Vér és Becsület hamvaiból testet öltött Pax Hungarica Mozgalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy megemlékezést kizárólag ezek a csoportok tarthatnak, hiszen az ünneplés a Jobbiktól, sőt a mérsékelt jobboldal uszályának szélétől sem áll távol.

Az ünnepségről készült felvételek azonban jól mutatják, hogy Juhász Oszkár eszmei forrásvidékeit nemcsak a Fidesztől, de a Jobbik fősodrától is távolabb kell keresnünk. Az önkormányzat szervezésében (!) lezajlott megemlékezés katonás külsőségeit (a polgármester egyenruhás parádézását is beleértve) még akár mulatságosnak is minősíthetnénk. Orosz beszédének militáns hangneme, a „szélsőliberalizmus” ostorozása és a „lelket megmérgező” és „beszennyező”, „felforgató világerők”, „háttérhatalmak”, „világhódítók” és „nemzetmegsemmisítő stratégiáik” által a nemzet köré vont „fojtogató ostromgyűrű” mint központi trópus némi jóhiszeműséggel a hazaszeretettől feltüzelt költői hevület számlájára írható. A politikus fent idézett, a kitörést tágabb történelmi kontextusba helyező eszmefuttatásai azonban minden hermeneutikai nyitottságunk ellenére is zavarba ejtettek bennünket. A mély átéléssel és láttató erejű intonációval előadott beszéd gyakorlatilag minden mondata külön elemzés tárgyát képezhetné, úgy gondoljuk azonban, hogy beszéd maga minden kommentárnál többet mond: Szálasi Ferenc Zrínyi Miklóssal és Dobó Istvánnal, utóbb pedig 1956 hőseivel egy sorban való emlegetése nyilvánvalóvá teszi, mit is ért az önkormányzat honlapjának tudósítása az alatt, hogy „[k]ritikusan kell fordulnunk az ellenségeink által kitalált és tanított történelem felé”.

Hadd ismételjük meg: ha a büntetés-közmunkát vagy a cigányok nevelő célzatú elbocsátását nem tartjuk is jogállami megoldásnak, a törvények szigorú betartatása (nem kellene ennek mindenhol magától értetődőnek lennie?) mindettől függetlenül célravezető részmegoldás. De Orosz Mihály Zoltánnak, a nemzetvezető kései hívének politikai szentté avatásával talán érdemes még várnunk egy kicsit.

(A beszéd teljes szövege itt olvasható. Az érpataki ünnepségről készült felvétel alatt egyébként az újhungarista körökben Szálasi Ferenc hivatalos utódának tartott Győrkös István egy beszédének részletét láthatjuk és hallhatjuk. Megint csak hangsúlyozzuk: önkormányzati honlapon.)

Vasárnap lezárult a gyöngyöspatai időközi polgármester-választás, az eredmények ismertek. Tiszavasvári, Hencida és Hegyháthodász mellett most már egy negyedik település is a 2010-ben az Országgyűlésbe is bejutott szélsőjobboldali párt vezetése alatt folytatja életét.

Az eredmények számos érdekes kérdést felvetnek. Kommentárokat olvashatunk a Jobbik szűk egy év alatt történt megerősödéséről a településen; árnyaló megjegyzéseket az időközi választások eredményeiből levonható következtetések korlátozott relevanciájáról; vagy éppen figyelmeztető hangokat a jobbikos „veteményesek” „politikai nagybirtokká” növekedésének veszélyéről. Az utólagos bölcsesség birtokában okoskodhatnánk az egyes indulók esetleges taktikai hibáiról a kampány során, és nem kevésbé érdekes probléma az újabb szélsőjobboldali „sziget” gondjainak az erő jelszavával nekifeszülő új településvezetés és az ország kétharmados vezetése közötti feszültségekben rejlő kilátások számbavétele.

Érdemes azonban néhány szót ejteni a győztes árnyékában a feledés lejtőjén megindult negyedik helyezettről, a gyöngyöspatai randalírozások kapcsán országosan ismertté vált, antihősként rövid időre a média egyik kedvenceként tündöklő Eszes Tamásról. A Véderő volt főparancsnoka által elért, az érvényesen leadott voksok 10,5 százalékát kitevő eredmény nem azért érdekes, mert a győztes Juhász Oszkár 33,8 százalékával együtt így a Heves megyei település választói közel 45 százalékban szavaztak szélsőjobboldali jelöltekre, bár önmagában ez sem ad okot túlzott optimizmusra. Az, hogy minden tízedik érvényesen szavazó Eszes neve mellé húzta be az ikszet, azért elgondolkodtató, mert egy kifejezetten nemzetiszocialista félkatonai szervezet egykori vezetőjéről van szó.

Bár a Jobbik megalakulásától napjainkig számtalanszor megkapta és a jövőben is meg fogja kapni ellenfeleitől az újnyilas, sőt neonáci bélyeget, ami ellen a párt prominensei lassan már tiltakozni is megunnak, programjukat, retorikájukat és szimbolikus politikájukat megvizsgálva nincs alapunk az e vádakkal való egyetértésre. Félreértés ne essék: nem azok táborát készülök erősíteni, akik a Jobbikot demokratikus, „nemzeti radikális” vagy „hazafias” pártként szeretnék minősíteni és minősíttetni. Nyíltan cigánygyűlölő, antiszemita és homofób politikai formációként a második legnagyobb ellenzéki párt egyértelműen a szélsőjobboldalra pozícionálja magát, és vele kapcsolatban a magam részéről a „jobboldali radikális” megnevezést is felelőtlen eufemizmusnak tartom, amivel még csak nem is vagyok egyedül az elemzők között. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szélsőjobboldal mint ideológiai gyűjtőmező, a szélsőbaloldalhoz hasonlóan nem tekinthető homogén tömbnek. Így Magyarországon például az 1920-as években már élesen elkülönült egymástól a közös pontok mellett is eltérő gyökerekkel, ideológiai hangsúlyokkal és célokkal rendelkező fajvédő és nemzetiszocialista irányzat (az érdeklődők számára e folyamatról rövid, de igényes szaktudományos áttekintés is elérhető a világhálón). Bár egy demokrata szempontjából a két tábor között első pillantásra nincs jelentős különbség, a parlamentarizmushoz vagy a fontosnak tartott problémákhoz való hozzáállás tekintetében annál komolyabbak az eltérések. Ezek jelentőségének felméréséhez elég felhívni rá a figyelmet, hogy míg a Horthy idealizált képét zászlóként lengető Jobbik soha nem kérdőjelezte meg nyíltan a többpárti demokrácia játékszabályait, és a „cigánykérdésre” rendészeti kérdésként tekint, a Szálasira a mai napig Magyarország utolsó legitim vezetőjeként tekintő nemzetiszocialista mozgalmak bevallottan a parlamentarizmus felszámolását és egypárti diktatúra bevezetését tekintik célnak; rasszizmusuk és antiszemitizmusuk leplezetlenül biológiai alapokon nyugszik; és eszközeik is sokkal inkább a hungarizmus forradalmi-totalitárius hagyományaihoz, mint az ultrakonzervatív-autoriter Horthy-rendszerhez nyúlnak vissza. Nem véletlen, hogy az olyan újhungarista csoportok, mint a Pax Hungarica Mozgalom vagy a Magyar Nemzeti Arcvonal, rendre „szalonnacionalistának” és „liberálisnak” bélyegzi a Jobbikot, és soraik között fel sem merül a parlamentarizmusba „belesimuló” párttal való együttműködés lehetősége. Bár az aktuális magyarországi helyzetben kétségkívül vannak érintkezési pontok a két irányzat között (az egykori szkinhedvezér Sneider „Roy” Tamás mellett ilyen például a hungarista eszmékre nagyon is nyitottnak mutatkozó Novák Előd), a „Szebb jövőt!”, illetve a „Kitartás!” köszöntést skandálók között végső soron áthidalhatatlan politikai szakadék tátong. Hogy csak egy példát említsünk: míg az előbbi irányzat képviselői az Alkotmány értelmében szabadon szerveződhetnek, a nemzetiszocialisták politikai szervezetei az alkotmányos értékekkel összeférhetetlen eszméik miatt a legtöbb országban (így Magyarországon is) tiltólistán vannak.

A Véderő nevű félkatonai szervezet, bár nem politikai mozgalomként határozza meg magát, létrejöttétől kezdve a nemzetiszocialista szubkultúrával ápol megbonthatatlanul szoros kapcsolatot. Ha a közösen szervezett kiképzőtáborok, az újhungarista és szkinhed fórumokon folyamatosan folytatott baráti párbeszéd vagy Eszes Tamás évértékelő sorai nem győznének meg minket, érdemes utánanézni, kikkel és milyen ünnepségeken jelenik meg egy platformon ez a csoport. Érdemes tehát a fentiek fényében értékelni nemcsak azt, hogy egy ilyen mozgalom vezetője demokratikus választásokon indult, egyáltalán indulhatott, bár erre sincs sok példa a rendszerváltás utáni magyar történelemben (a ritka kivételek közé tartozik a Szabó Albert-féle egykori Magyar Népjóléti Szövetség); hanem azt is, hogy a Gyöngyöspatán szavazók 10,5 százaléka vállalhatónak talált egy a Jobbiknál is szélsőségesebb nézeteket képviselő politikai kalandort.

A 2 900 fős lakosságú Gyöngyöspata időközi polgármester-választásának eredményei persze – Vona Gábor állításával szemben – nem jeleznek országos méretű, főként nem visszafordíthatatlan trendet. Nemcsak a fajvédő vagy szélsőjobboldali-populista Jobbik, hanem a nemzetiszocialista csoportok vonatkozásában sem. Mindenképpen sokadik figyelmeztetést jelenthetnek azonban arra, hogy a Gyöngyöspatához hasonló kistelepülések napi szociális és rendészeti problémáinak figyelmen kívül hagyása, vagy az ezekre adott látszatválaszok egyre több helyen eredményezhetnek olyan jelenségeket, amelyek sem a demokratikus ellenzék, sem a kormány pártjai számára nem kívánatosak. Sőt, egy határon túl talán még a Jobbik számára sem.

Mételyként fertőzte meg a hazai nyilvánosságot egy irritáló jelenség: a törvénykezés kifejezést rendre a törvényhozás szinonimájaként használják. Holott előbbi jogtörténeti forrásokból táplálkozva ítélkezést, bíráskodást jelent. Nem az a probléma, hogy a szomszédasszonyom a piacon uborkaválogatás közben sopánkodik a kormánytörvénykezési rohamtempóján (sic!) – “Hova lesz így a világ?” – hanem, hogy a magyar írástudók, tanult újságírók, elemzők, közírók, de ami még ennél is rosszabb, maguk a törvényhozók, az országgyűlési képviselők is rendre tévesen, értelmetlen szövegösszefüggésben használják az inkriminált kifejezést.

Azon, hogy köztársasági elnökünk is törvénykezésről beszél, amikor törvényhozásra gondol (2011 április 25., HírTV: „Az elmúlt hónapok alatt egy nagyon gyors törvénykezés volt”), már igazán fenn sem akadunk, tekintve, hogy korábban ugyanő magát a kormányzat részének tekintette (2010 október 25., Time-interjú: “We, the government, believe in this“), és talán még ma sem biztos, hogy álamfőt vagy államfőt tisztelhetünk benne. De ugyanezt a galádságot a parlamenti pártok is unos-untalan elkövetik, lett légyen szó a Fideszről (Tállai András, 2011 május 11.), a Jobbikról (Z. Kárpát Dániel, 2011 június 27.), az LMP-ről (Scheiring Gábor, 2010. december 1.) vagy legutóbb épp az MSZP-ről (Mesterházy Attila, 2011 július 14.), ráadásul többnyire a Parlament falai között.

A jelenség elterjedtségét kiválóan igazolja, hogy a Google képkeresőjébe a tövénykezés-t beírva nem Justitia szobra, a bíráskodás jelképe jelenik meg, hanem többnyire a magyar Országgyűlés üléstermének képe. Híve vagyok annak, hogy felismerjük és elfogadjuk a nyelv állandó változását, de aktuálisan megélni néha piszokul nehéz. Úgyhogy most kicsit küzdök a törvénykezésért: szóval ítélkezni csak okosan, pontosan és szépen.

Magyarországon 2012. január 1-jén új egyházügyi törvény lép hatályba, amely jogszabály külön kiemel 14 magyarországi egyházat, míg a többieknek ezért a státuszért külön eljárásban kell folyamodni. Jómagam római katolikusként akár nyugodtan hátra is dőlhetnék, elvégre „megúsztam”, azonban ennél sokkal értelmesebb számba venni, hogy mi is lehetett a probléma az 1990. évi IV. törvénnyel, és mi miatt lehet aggódni az új jogszabály kapcsán.

A pénz beszélt?

Az 1990. évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról kifejezetten nagyvonalú volt az egyházalapítás tekintetében, hiszen a jogszabály 9.§-a szerint az egyház alapításához mindössze száz természetes személyre volt szükség. Ugyanakkor tökéletesen megfelelt a nemzetközi jognak (ne felejtsük el, hogy a jogszabályt még az első szabadon választott parlament előtt fogadták el, 1990. január 24-én), mivel nem tett különbséget az egyes egyházak között. Sőt, deklarálta, hogy a „magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociális-egészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében”. Mindezt a szocializmus – igaz már omladozó – falai között. Kérdés, hogy lehet-e eléggé szabad a vallás gyakorlása? Vagy lehet-e túl szabad? Nem véletlen, hogy a KDNP által kidolgozott törvényjavaslat indokolása arra helyezi a hangsúlyt, hogy az „1990 . évi IV. törvény a lelkiismereti és vallásszabadságot, illetve az egyházak létrehozását széleskörűen biztosította, a későbbiekben azonban nyilvánvaló volt, hogy az egyházalapítás rendkívül nagyvonalú feltételei lehetőséget adnak az alapjoggal történő visszaélésekre is, mind az egyházaknak járó állami támogatások jogosulatlan igénybe vételére, mind pedig ténylegesen nem hitéleti tevékenységet végző szervezetek egyházként történő bejegyeztetésére”. Magyarul, az indoklás úgy érvel, hogy sokszor nem valódi egyházakat jegyeztettek be egyházként gazdasági előnyökért cserébe.

Ez nem szerelemgyerek

Már maga a KDNP által benyújtott eredeti törvénytervezet is visszalépést jelentett volna a tekintetben, hogy az 1990-es törvénnyel szemben minőségi különbséget tett volna az egyes vallások között, a párt értékrendjéhez közelebb állók javára. A jogszabálytervezet mögött megbújó mentalitás egyébként kísértetiesen hasonlít az egyes önkormányzatok csendrendeleteihez. Ha hangoskodnak, alkoholt fogyasztanak az utcán, akkor arra célszerű a vonatkozó törvények betartatásával reagálni, nem pedig a kerületeknek egyébként költségvetési bevételt jelentő vendéglátóhelyeket korlátozni. A törvénytelenül működő vallási közösségek esetében hasonlóképpen a törvény betartására érdemes koncentrálni, nem pedig kollektíven bűnösnek mondani csaknem 300 egyházat. És mi a helyzet a gazdasági visszaélésekkel? A jelen példái is jól mutatják, hogy erre nem csak a fideszes módosítás után született 14-es listáról kimaradt egyházak képesek, hanem például a katolikus egyház is (a pécsi egyházmegye kiváló példa erre), ettől függetlenül örömhír, ha a jogalkotó odafigyel e szervezetek jogszerű gazdálkodására. Csakhogy éppen ez került ki egy utolsó pillanatban született módosító indítványnak köszönhetően az elfogadott törvényből. A 22.§ ugyanis a következőképpen módosult: „Az egyházak hitéleti célú bevételeit és azok felhasználását állami szerv nem ellenőrizheti. Hitéleti célú bevételnek minősül a személyi jövedelemadó meghatározott részének egyház számára történő felajánlása, annak költségvetési kiegészítése, illetve az ennek esetleg helyébe lépő juttatás, valamint az ingatlanjáradék és annak kiegészítése is”. Magyarul, az állam nem kívánja ellenőrizni, hogy az általa adott pénzt a jogszabályokat betartva használja-e fel egy adott egyház. Ezzel pedig nemhogy sikerül volna kiküszöbölni a gazdasági visszaéléseket, egyenesen megágyaznak azoknak; igaz, nem mindenkinek, csak azoknak, akik erre az Országgyűléstől “engedélyt” kapnak. Itt elérkeztünk a következő problémás ponthoz. Kétségtelen, hogy a jogszabály rögzíti, hogy az egyház az államtól elválasztva működik, azonban, míg eddig ezt a független magyar bíróság garantálta, addig a jövőben pártpolitikusok döntenek arról, hogy melyik vallás „érdemli meg”, hogy egyházat is kapjon. Ehhez pártok kegyeit kell keresni, vagyis állam és egyház hihetetlenül közel került egymáshoz.

Mi tehát a tanulság? Adott volt egy törvény, amelynek megváltoztatására az egyik indok az volt, hogy túlságosan laza a szabályozás, ezáltal lehetőség nyílik visszaélésre. Erre válaszként született egy olyan jogszabály, amelynek értelmében az állam alig ellenőrzi az egyházak gazdálkodását, ráadásul csökkenti a szekularizáció mértékét is, aminek következtében az egyes vallásoknak politikusoknál kell „hízelegniük” egyházukért. Az már csak hab a tortán, hogy a Házszabály 107.§-a szerint zárószavazás előtt koherencia-zavar kiküszöbölése végett lehet benyújtani módosító javaslatot. Márpedig a Fidesz indítványa alapvetően változtatta meg az eredeti KDNP-s jogszabálytervezetet. Ugyanakkor a Házbizottság egy korábbi állásfoglalása azt is kimondja, hogy ha az alkotmányügyi bizottság rendben találja a módosítót, akkor azt szabályszerűnek kell tartani. Magyarul, úgy sikerült kialakítani a törvény végső formáját, hogy egy házszabályellenes megoldást szentesített a bizottság. Nem a legjobb start.

Elöljáróban le kell szögezni, hogy a választási rendszer hatalomtechnikai szempontból soha nem semleges eszköz: akár többségi, akár arányos, akár vegyes választási rendszerről legyen szó (amelyek mindegyike demokratikus megoldás), aktuálisan egyik vagy másik párt érdekét szolgálják. A körvonalazódó új választási rendszer nemcsak aktuálisan, de feltehetően jó ideig még a jelenleg kormányzó erőket segíti, megnehezítve adott esetben a nominálisan többségbe kerülő kormányváltó szavazói szándék megvalósulását, tekintve a politikai közép és a baloldal heterogenitását.

A részletek pontos ismerete nélkül annyi bizonyosan kijelenthető, hogy az új szabályozás inkább többségi irányba tolja a választási rendszert. A területi lista országos listára való cserélését önmagában pozitív elemként értékelhettük volna, hiszen a hatályos vegyes választási rendszerben ez az ág eredetileg az arányosságot lett volna hivatott képviselni, ám az alacsony kiosztható mandátumszám miatt csak tovább erősítette az egyéni választókerületekből fakadó aránytalanságot. De az új javaslat (szemben a 2010. május 17-én benyújtott T/18-as irományszámú törvényjavaslattal) a kompenzációs listát is megszüntetné, ami kizárólag a legtámogatottabb pártnak (jelen pillanatban és vélhetően még jó darabig a Fidesznek) kedvez, azaz az új rendszer a győztest jutalmazza. A szavazat- és a mandátumarány között ez a modell nagy különbséget eredményez. Ugyanebbe az irányba hat a választás egyfordulóssá tétele is: a támogatottsági sorrendben második és az azt követő pártok a kormányváltás, illetve a győzelem ambíciójával a választásokon csak úgy tudnak majd érdemben ringbe szállni, ha a választás első és egyetlen fordulója előtt szövetséget kötnek. Az ilyen irányú folyamat a pártok számát várhatóan csökkenti, és további koncentrálódáshoz vezet, illetve baloldalon szövetségkötési kényszert eredményez.

A sokat kritizált ajánlószelvények rendszere még az eddigieknél is nagyobb szerepet kap, hiszen, míg az egyéni választókerületek létszáma feltehetően nem emelkedik duplájára, a kopogtatócéduláké igen, továbbá a gyűjtésre rendelkezésre álló idő is rövidül. Ez megnehezíti, illetve ellehetetleníti a kisebb vagy újonnan megjelenő pártok parlamentbe jutási esélyeit.

A kulcskérdés megválaszolásával, azaz az egyéni választókerületek határainak meghúzásával egyelőre adós maradt a javaslattevő. E terület azért kritikus, mert modellszámítások igazolják (két, közel azonos támogatottságú párt esetén is), hogy ugyanazt a települést és a hozzá tartozó agglomerációt úgy is fel lehet osztani, hogy az egyik párt, de úgy is, hogy a másik nyerjen nagy fölénnyel. Azaz ahhoz, hogy ki lehessen jelenteni, a Fidesz nem kreál intézményi gátakat az ellenzéki erőknek, önmérsékletet kell(ene) tanúsítania.

(A cikk megjelent a HVG 2011. július 9-i számában)

A gazdasági világválság hatására az elmúlt években sokat olvashattunk a kapitalizmus világméretű válságáról vagy egyenesen végéről, az állam újraépítéséről, a bankok és a pénzügyi spekulánsok megregulázásáról. A magyar gazdaságpolitika jelenlegi alakítóinak (elsősorban Matolcsy György nemzetgazdasági miniszternek) is fő jelszavuk a „neoliberális” évtizedek után megváltást hozó „új gazdaságpolitika”, az állami szerepvállalás növelése, a „spekuláció” visszaszorítása, a „munkaalapú” gazdaság felépítése.

Ugyanakkor a protekcionista, kis- és középvállalkozás-párti, nemzetközitőke-ellenes retorika sem fedheti el, hogy a kormány fő gazdaságpolitikai célkitűzései zavarba ejtően hasonlítanak az elődökéihez, akiket a mai vezetők ellenzékben még többek közt az államháztartási hiányt központba helyező költségvetési tervezés miatt támadtak. Bár az is tény, hogy az Orbán-kormány eleinte nem a magas államadósságot tekintette az ország első számú ellenségének, és az államháztartási hiánycél elengedéséért kilincselt Brüsszelben. Mint kiderült, hiába.

Az állam gazdaságban játszott szerepét illetően viszont valóban filozófiaváltásnak lehetünk tanúi. A jelenlegi kormány a korábbiaknál jóval nagyobb merészséggel közelít a magángazdaság államhatalmi erővel történő befolyásolásának kérdéséhez. A második Orbán-kormány számos markáns lépésével, így a példátlan arányú különadókkal, a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elzsarolásával, a hajmeresztő lex Mallal, a bérkommandók hamvába holt kísérletével, újabban pedig az adóátrendezési kaland bérköltségeinek magánszektor általi megfizettetésére irányuló tervvel tabukat döntöget. A megközelítés tehát más, de valóban új gazdaságpolitikáról beszélünk?

A Kádár-rendszer tervutasításos gazdaságpolitikájának és „puha” diktatúrájának végső csődjével szembesülve, a nyolcvanas években Magyarországon közgazdász körökben felfedezték a magángazdaság szereplőit sújtó adminisztratív kényszerpolitikáról már a negyvenes években páratlanul lényeglátó kórképet adó, bécsi születésű, Nobel-díjas közgazdász és politikai gondolkodó, Friedrich A. Hayek műveit. Hayek a közvéleményben ma is túlértékelt amerikai New Deal, a sztálini tervgazdaság és a hitleri önkényuralom gazdasági és társadalmi tapasztalataira építve tett közzé megsemmisítő kritikát az önnön mindenhatóságába vetett hittől megrészegült államról. Alaptétele volt, hogy a szükségszerűen korlátozott mennyiségű információval rendelkező központi tervezés képtelen a piaci szereplők törekvései által mozgásban tartott spontán gazdasági rend funkcióit átvenni. Arra azonban alkalmas, hogy erre törekedvén újabb és újabb területeket vonva az ellenőrzése alá, egyre jobban korlátozza az egyéni képességek kibontakozását, nem utolsósorban pedig az állami függésbe taszított állampolgárok szabadságát. A diagnózist persze nem volt nehéz rávetíteni a késői Kádár-kor vergődő paternalizmusára – nincs új a nap alatt.

Hayek elemzése ma is revelációként hat. Európában és Magyarországon semmi okunk sincs új gazdaságpolitikáról beszélni. Sokkal inkább az állam mindenhatóságába vetett vakhitre építő régi gazdaságpolitika visszatérésének, egy évszázadok óta mozgó inga újabb kilengésének lehetünk tanúi. Jellegében pontosan olyan túlzásnak, mint amelyik harminc évvel ezelőtt – szintén nem első alkalommal – minősítette általános ellenségnek az államot.

Talán nem tűnik túl merésznek, ha megállapítjuk: a korábbiakhoz hasonlóan valószínűleg ez az irányváltás sem lesz végleges. Mindaddig, amíg a kormányok a szabadpiaci mechanizmusok spontán működéséhez elengedhetetlen központi szabályozás ideális, egyensúlyi mértékének keresése helyett az állami szerepvállalás problémájára vagy-vagy kérdésként próbálnak végleges választ adni, az inga nem áll meg. Már csak azért sem, mert az önhitt, voluntarista gazdaságirányítás kudarcát – ha megfeledkeztünk is róla – az államszocializmus bukása egyszer már látványosan megmutatta. Néhány évtized, de talán csak pár év múlva nem Marxot fogják új kiadásban elkapkodni a könyvespolcokról világszerte. Hanem a ma elátkozott neoliberalizmus egyik atyját: Hayeket.