Vannak esetek, amelyek kapcsán akkor sem tekinthetünk el a morális kérdésektől, ha egyébként politikai folyamatok megértésére és a „nagypolitika” sajátos szempontjainak értő követésére törekszünk. 2004-ben jogerős ítélet szerint egy – történetesen azeri – szélsőséges nacionalista előre megfontolt szándékkal, embertelen brutalitással meggyilkolta – történetesen örmény – hallgatótársát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában. A gyilkosság a magyar Büntető Törvénykönyv alapján a legsúlyosabb bűncselekmények egyike, ezért a magyar bíróság három évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a tettest. Az elítélt gyilkost tegnap a magyar hatóságok kiadták Azerbajdzsánnak, ahol ennek nyomán azonnal elnöki kegyelemben, majd katonai előléptetésben részesült. Ramil Szafarov azóta is szabadlábon élvezi a nemzeti hősnek kijáró legmagasabb tiszteletet és szeretetet. Röviden összefoglalva: valaki aljas indokból elkövetett egy gyilkosságot, amelyet – néhány év börtönt leszámítva – következmények nélkül megúszott, sőt ünnepelt ikonként térhetett vissza hazájába. Minimális erkölcsi érzékkel bíró ember nehezen léphet túl ezen a tényen, ezért a felháborodás minden további értelmezés és a racionális megértés szándéka mögött szükségszerűen ott lebeg. E felháborodás híján minden elemzés a legmélyebb nihilizmus posványában tapicskol.

Mindezek leszögezése után és folyamatos szem előtt tartásával, természetesen naivitás lenne eltekinteni az ügy „száraz” politikai dimenziójától. Elképzelhető (és az állítólagos magyar-azeri titkos tárgyalásokról kiszivárgott, egyelőre minden kétséget kizáróan nem bizonyítható, de puszta „bulvárkacsaként” sem elvethető sajtóhírek, nyilatkozatok is erre utalnak), hogy a kormány úgy ítélte meg, az Azerbajdzsánnal fennálló gazdasági és diplomáciai kapcsolataink elmélyítéséből származó előnyök felülmúlják az ügy következtében Magyarországra háruló – eufemisztikusan szólva – morális veszteségeket. Ennek értékelése során akkor járunk el méltányosan (illetve akkor kerüljük el a fölényes képmutatás, illetve egyoldalú leegyszerűsítés csapdáját), ha figyelembe vesszük a politikai vezetés sajátos szempontjait is, amelynek minden körülmények között számolnia kell azon politikai közösség sajátos érdekeivel, amelynek felelősséggel tartozik. A Magyar Progresszív Intézet több ízben is elismerte már Max Weber igazságát, aki szerint a politikától elválaszthatatlan „felelősségetika” más dimenzióba helyezi, vagy legalábbis „megkettőzi” a politikusok tetteinek morális megítélését. Akárhogyan viszonyul egy-egy kétes döntéshez a lelkiismeretes állampolgár, nehéz lenne tagadni, hogy a közösségi érdek (bizonyos határokon belül, amely határok megállapítása a politikai és morálfilozófia egyik legnehezebb problémája, és – magánvéleményünk szerint – az itt tárgyalt esetben sem könnyű feladat) olykor erkölcsileg egyértelműen rossz és elítélendő tetteket (képmutatás, megtévesztés, háború stb.) tesz szükségessé, vagy legalábbis árnyalhatja azokat. „Bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül” – írta 1091-ben az e dilemmákról igencsak sokat tudó Szent László király Oderisius Monte Cassino-i apátnak.

A „baltás ügy” átfogó politikai megítélése tehát hosszabb távon valószínűleg azon fog eldőlni, hogy kiderül-e, milyen, Magyarország számára nélkülözhetetlennek ítélt hasznot remélt elérni a kormány ilyen áron, illetve hogy ezek mennyire bizonyulnak reálisnak. Jelen pillanatban nemigen látjuk a történetnek ezt az oldalát, és a kormány átgondolatlan, zavaros kommunikációja egyelőre sokkal inkább azt a látszatot erősíti, hogy a magyar oldal elszámolta magát. Mai tudásunkkal legalábbis nehéz elképzelni olyan reálpolitikai vagy gazdasági hasznot, amely ellensúlyozhatná a Magyarország nemzetközi megítélésén esett csorbát és az ebből fakadó diplomáciai és várható politikai következményeket.

Ha jóhiszeműen elfogadjuk a kormány álláspontját, amely szerint garanciát kaptak az ítélet további végrehajtására (vagyis arra, hogy nem engedik szabadon a gyilkost), igen súlyos kérdések merülnek fel a magyar diplomácia szakmai kompetenciáit illetően is. Ilyen például, hogy valóban nem merült-e fel a kormányban, illetve a kormány munkáját segítő szakértők, tanácsadók körében az ügy végül bekövetkezett kifutásának lehetősége, sőt valószínű veszélye, szemben az örmény diplomácia és számos civil szervezet figyelmeztetésével. Ahogy az is, hogy ebben az esetben a kabinet reakcióiban miért nem jelent meg mindeddig az azeri lépés elleni határozott tiltakozás, illetve az elnöki kegyelem feletti sajnálkozás kinyilvánítása. Jegyezzük meg, mindeddig csak az örmény fél reakcióját (a hazánkkal való diplomáciai és egyéb kapcsolatok megszakítását) minősítettük „sajnálatosnak”, további kommentár nélkül.

További kérdés, hogy az önképe és kommunikációja középpontjába a nemzeti érdekvédelmet és önbecsülést, a nemzetközi kapcsolatokban a megfelelő tekintély, de legalábbis a kölcsönös egyenrangúság elismerésén alapuló kapcsolatok fontosságát helyező magyar kormány hogyan viszonyul ahhoz, hogy – állítása szerint – Azerbajdzsán különösebb szemérmeskedés nélkül semmibe vette a felé tett – megint csak állítólagos – kötelezettségvállalását az ítélet végrehajtásának folytatását illetően. Ami egyben egy magyar területen, a magyar igazságszolgáltatás által, a magyar törvények alapján hozott ítélet semmibevételét is jelenti (azeri elemzőkollégáinkra hagyjuk annak boncolgatását, milyen képet nyújt egy országról, amikor államfője környezetéből „a nemzeti becsület és méltóság megvédelmezésének” minősítenek egy szadista gyilkosságot). Mindeközben Azerbajdzsán nemhogy mentegetőzésnek nem látja szükségességét, de egyenesen a magyar kormánnyal kötött háttér-megállapodásra hivatkozik. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, illetve a Külügyminisztérium helyzetértelmezésének keretében igen nehéz mindezt nem súlyos és megalázó sérelemként minősíteni.

Ami a történet belpolitikai következményeit illeti: bár közvélemény-kutatási adatok egyelőre nem állnak rendelkezésünkre, az első nap hazai visszhangjainak nem reprezentatív mintája alapján arról sem beszélhetünk, hogy a magyar társadalomban a kormány lépése egyöntetű támogatásra talált volna. Sőt, még csak arról sem – szemben azzal, amit elemző kollégánk megállapít –, hogy az ügy megítélése a megszokott módon pártszimpátiák mentén rendeződne. Sokkal inkább emlékeztet az eset például az ügynökügyhöz vagy Schmitt Pál plágiumbotrányához, amelyek morális értékelése részben a Fidesz-KDNP-vel szimpatizálókat is megosztotta. Jelen esetben is úgy tűnik, hogy a kormány lépése nemcsak az ellenzéki oldalon, de a kormányt általában támogató jobboldali értékközösségen belül is felháborodást, de legalábbis értetlenséget váltott ki.

A magunk részéről elemzőként és magyar állampolgárként is érdeklődve várjuk a további fejleményeket.