progresszista

Vannak esetek, amelyek kapcsán akkor sem tekinthetünk el a morális kérdésektől, ha egyébként politikai folyamatok megértésére és a „nagypolitika” sajátos szempontjainak értő követésére törekszünk. 2004-ben jogerős ítélet szerint egy – történetesen azeri – szélsőséges nacionalista előre megfontolt szándékkal, embertelen brutalitással meggyilkolta – történetesen örmény – hallgatótársát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában. A gyilkosság a magyar Büntető Törvénykönyv alapján a legsúlyosabb bűncselekmények egyike, ezért a magyar bíróság három évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a tettest. Az elítélt gyilkost tegnap a magyar hatóságok kiadták Azerbajdzsánnak, ahol ennek nyomán azonnal elnöki kegyelemben, majd katonai előléptetésben részesült. Ramil Szafarov azóta is szabadlábon élvezi a nemzeti hősnek kijáró legmagasabb tiszteletet és szeretetet. Röviden összefoglalva: valaki aljas indokból elkövetett egy gyilkosságot, amelyet – néhány év börtönt leszámítva – következmények nélkül megúszott, sőt ünnepelt ikonként térhetett vissza hazájába. Minimális erkölcsi érzékkel bíró ember nehezen léphet túl ezen a tényen, ezért a felháborodás minden további értelmezés és a racionális megértés szándéka mögött szükségszerűen ott lebeg. E felháborodás híján minden elemzés a legmélyebb nihilizmus posványában tapicskol.

Mindezek leszögezése után és folyamatos szem előtt tartásával, természetesen naivitás lenne eltekinteni az ügy „száraz” politikai dimenziójától. Elképzelhető (és az állítólagos magyar-azeri titkos tárgyalásokról kiszivárgott, egyelőre minden kétséget kizáróan nem bizonyítható, de puszta „bulvárkacsaként” sem elvethető sajtóhírek, nyilatkozatok is erre utalnak), hogy a kormány úgy ítélte meg, az Azerbajdzsánnal fennálló gazdasági és diplomáciai kapcsolataink elmélyítéséből származó előnyök felülmúlják az ügy következtében Magyarországra háruló – eufemisztikusan szólva – morális veszteségeket. Ennek értékelése során akkor járunk el méltányosan (illetve akkor kerüljük el a fölényes képmutatás, illetve egyoldalú leegyszerűsítés csapdáját), ha figyelembe vesszük a politikai vezetés sajátos szempontjait is, amelynek minden körülmények között számolnia kell azon politikai közösség sajátos érdekeivel, amelynek felelősséggel tartozik. A Magyar Progresszív Intézet több ízben is elismerte már Max Weber igazságát, aki szerint a politikától elválaszthatatlan „felelősségetika” más dimenzióba helyezi, vagy legalábbis „megkettőzi” a politikusok tetteinek morális megítélését. Akárhogyan viszonyul egy-egy kétes döntéshez a lelkiismeretes állampolgár, nehéz lenne tagadni, hogy a közösségi érdek (bizonyos határokon belül, amely határok megállapítása a politikai és morálfilozófia egyik legnehezebb problémája, és – magánvéleményünk szerint – az itt tárgyalt esetben sem könnyű feladat) olykor erkölcsileg egyértelműen rossz és elítélendő tetteket (képmutatás, megtévesztés, háború stb.) tesz szükségessé, vagy legalábbis árnyalhatja azokat. „Bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül” – írta 1091-ben az e dilemmákról igencsak sokat tudó Szent László király Oderisius Monte Cassino-i apátnak.

A „baltás ügy” átfogó politikai megítélése tehát hosszabb távon valószínűleg azon fog eldőlni, hogy kiderül-e, milyen, Magyarország számára nélkülözhetetlennek ítélt hasznot remélt elérni a kormány ilyen áron, illetve hogy ezek mennyire bizonyulnak reálisnak. Jelen pillanatban nemigen látjuk a történetnek ezt az oldalát, és a kormány átgondolatlan, zavaros kommunikációja egyelőre sokkal inkább azt a látszatot erősíti, hogy a magyar oldal elszámolta magát. Mai tudásunkkal legalábbis nehéz elképzelni olyan reálpolitikai vagy gazdasági hasznot, amely ellensúlyozhatná a Magyarország nemzetközi megítélésén esett csorbát és az ebből fakadó diplomáciai és várható politikai következményeket.

Ha jóhiszeműen elfogadjuk a kormány álláspontját, amely szerint garanciát kaptak az ítélet további végrehajtására (vagyis arra, hogy nem engedik szabadon a gyilkost), igen súlyos kérdések merülnek fel a magyar diplomácia szakmai kompetenciáit illetően is. Ilyen például, hogy valóban nem merült-e fel a kormányban, illetve a kormány munkáját segítő szakértők, tanácsadók körében az ügy végül bekövetkezett kifutásának lehetősége, sőt valószínű veszélye, szemben az örmény diplomácia és számos civil szervezet figyelmeztetésével. Ahogy az is, hogy ebben az esetben a kabinet reakcióiban miért nem jelent meg mindeddig az azeri lépés elleni határozott tiltakozás, illetve az elnöki kegyelem feletti sajnálkozás kinyilvánítása. Jegyezzük meg, mindeddig csak az örmény fél reakcióját (a hazánkkal való diplomáciai és egyéb kapcsolatok megszakítását) minősítettük „sajnálatosnak”, további kommentár nélkül.

További kérdés, hogy az önképe és kommunikációja középpontjába a nemzeti érdekvédelmet és önbecsülést, a nemzetközi kapcsolatokban a megfelelő tekintély, de legalábbis a kölcsönös egyenrangúság elismerésén alapuló kapcsolatok fontosságát helyező magyar kormány hogyan viszonyul ahhoz, hogy – állítása szerint – Azerbajdzsán különösebb szemérmeskedés nélkül semmibe vette a felé tett – megint csak állítólagos – kötelezettségvállalását az ítélet végrehajtásának folytatását illetően. Ami egyben egy magyar területen, a magyar igazságszolgáltatás által, a magyar törvények alapján hozott ítélet semmibevételét is jelenti (azeri elemzőkollégáinkra hagyjuk annak boncolgatását, milyen képet nyújt egy országról, amikor államfője környezetéből „a nemzeti becsület és méltóság megvédelmezésének” minősítenek egy szadista gyilkosságot). Mindeközben Azerbajdzsán nemhogy mentegetőzésnek nem látja szükségességét, de egyenesen a magyar kormánnyal kötött háttér-megállapodásra hivatkozik. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, illetve a Külügyminisztérium helyzetértelmezésének keretében igen nehéz mindezt nem súlyos és megalázó sérelemként minősíteni.

Ami a történet belpolitikai következményeit illeti: bár közvélemény-kutatási adatok egyelőre nem állnak rendelkezésünkre, az első nap hazai visszhangjainak nem reprezentatív mintája alapján arról sem beszélhetünk, hogy a magyar társadalomban a kormány lépése egyöntetű támogatásra talált volna. Sőt, még csak arról sem – szemben azzal, amit elemző kollégánk megállapít –, hogy az ügy megítélése a megszokott módon pártszimpátiák mentén rendeződne. Sokkal inkább emlékeztet az eset például az ügynökügyhöz vagy Schmitt Pál plágiumbotrányához, amelyek morális értékelése részben a Fidesz-KDNP-vel szimpatizálókat is megosztotta. Jelen esetben is úgy tűnik, hogy a kormány lépése nemcsak az ellenzéki oldalon, de a kormányt általában támogató jobboldali értékközösségen belül is felháborodást, de legalábbis értetlenséget váltott ki.

A magunk részéről elemzőként és magyar állampolgárként is érdeklődve várjuk a további fejleményeket. 

Holnap lesz egy éve, hogy Schmitt Pál Sólyom László utódaként elfoglalta hivatalát a Magyar Köztársaság elnökeként. Ezekben a napokban számtalan értékelést, elemzést olvashatunk és hallhatunk majd arról, hogy ez alatt az egy év alatt az államfő milyen sikerrel tudta megtestesíteni a nemzet egységét, őrködni az államszervezet demokratikus működése felett, illetve miben különbözik szerepfelfogása a megelőző három elnökétől. Az alábbi eszmefuttatást ehhez a diskurzushoz szánom bevezetőül.

A politika (mint általában a showbiznisz) sajátos és sokat emlegetett velejárója a valóság megkettőződése. Nemcsak a mediatizált tömegdemokrácia korában, de most különösen. Szeretjük a világot szebbnek, tisztábbnak látni, mint amilyen; elhinni, hogy létezik az életnek egy olyan oldala, amely nemesebb, magasztosabb, mint az, amelyet mindennap magunk körül látunk. Ezért vonjuk össze a szemöldökünket (vagy nevetünk kárörvendően), ha egy politikust káromkodni hallunk, ha házasságtörésen kapják rajta, vagy éppen részegen tivornyázik az éjszakában. Sajátos önbecsapás ez. Aki napi szinten foglalkozik a politikával, elvileg tisztában van vele, hogy az csak kisebb részt jelent fehér lovagok között zajló küzdelmet a legnemesebb eszmékért, és többnyire inkább az eszközök: a hatalom, a pénz, a dicsőség birtoklásáért folyik, miközben a célok valahogy feledésbe merülnek. Ahogy a színházban, úgy a közéletben is elvárjuk, hogy a látszatot valóságként elfogadható illúzióként tárják elénk. Tegyük szívünkre a kezünket: ki lepődött meg 2006-ban vagy 2010-ben azon, hogy vezető politikusaink egészen mást tesznek kormányon, mint amit ellenzékben vagy kampány idején ígértek? És mégis: melyikünk nem teszi szóvá nap mint nap a politikus „hitelességét”, nem veszi számításba ítéletalkotáskor, ha a politikus tetteiben „kilóg a lóláb”?

Schmitt Pál személyében testesíti meg a második Orbán-kormánnyal szembeszegezhető egyik legfontosabb kifogást. Csúnyán fogalmazva: a látszatra való ügyelés hiányát, vagy ha úgy tetszik, a párhuzamos valóság karikatúraszerűségét. A sokat hivatkozott kétharmados felhatalmazás birtokában a kormány gyakran feledkezik meg arról (vagy csak nincs energiája figyelembe venni), hogy a politikusok iránti bizalom nagyban függ attól, törekvéseiket hogyan „csomagolják”, tálalják a választóknak. A pillanat szülte alkotmánymódosítások és a szó szerint személyre szabott jogszabályalkotás, az Alkotmánybíróság ráncba szedése, a médiafelügyelet tagjainak megválasztása, a közmédia elfoglalása: mind olyan lépések voltak, amelyeket a kormányzó többség alig próbált érdemben igazolni, ideológiailag alátámasztani. Ugyanez volt a probléma az új államfő jelölésével is; ami már az első pillanatban látható volt, azt a mögöttünk hagyott egy év csak igazolta. Schmitt Pált nem tekintélye, integráló személyisége vagy kiemelkedő tudása miatt szólították el a házelnöki pulpitusról; hanem azért, hogy a törvényhozás olajozott motorja legyen. Aki nem küld vissza törvényt a parlamentnek; aki nem fogalmaz meg aggályokat a hatalommegosztás intézményeinek leépítésével kapcsolatban; és aki szükség esetén elnöki beszédben veszi védelmébe a parlamenti többség egy-egy, finoman szólva is nehezen védhető intézkedését.

Képmutatás, de legalábbis tudatlanság volna tagadni, hogy a hatalom maximalizálása, a saját versenyelőnyre és az ellenfél lehetőség szerinti meggyengítésére való törekvés, amennyiben alkotmányos és törvényes keretek között zajlik, tolerálható. Vállalom a cinizmus vádját, de a tapasztalat azt mutatja, hogy aki a politikában az eleganciát tartja fő mércének, és nem szeretné bepiszkolni a kezét, az legfeljebb annyit érhet el, hogy cilinderben és fehér kesztyűben lépdelhet le a közélet színpadáról. Kétségkívül termékeny vitát lehet folytatni a határokról, hiszen nyilvánvaló, hogy a politikában sem szabad mindent; de ez nem változtat a politika és erkölcs viszonyáról máig is a legtöbbet tudó Max Weber örök igazságán: „aki saját lelke üdvét és a mások lelkének megmentését keresi, nem a politika útját járja”. Érthetőek hát a kormányfő egy évvel ezelőtt szem előtt tartott szempontjai: Sólyom László autonóm, ha úgy tetszik, makacs karaktere miatt a kormány számára kellemetlen ballaszt lett volna a sietős jogalkotás vagy az alkotmányozás hónapjaiban.

A probléma a mértékkel, ha úgy tetszik, a „lakkozás” igénytelenségével van. Sólyom László és Schmitt Pál között (de itt a két másik exelnököt is említhetnénk) ugyanis túl éles a kontraszt: az államfői szerepfelfogás két végletét testesítik meg. A jelenlegi köztársasági elnökkel nem az a probléma, amit elődeiről is ilyen-olyan mértékben el lehetett mondani: hogy határozott világképpel, sőt pártállással rendelkezik. Hanem az, hogy tettei alapján meg sem próbál középutat, egyensúlyt találni, több lenni a kormány segédmotorjánál, vagyis: ügyelni a látszatra. A különbséget tömören összefoglalva: Sólyom nem akart a nemzet Laci bácsija lenni; Schmitt viszont a kormány Pali bácsija lett. Ezáltal pedig nemcsak saját hitelének árt, de az általa viselt hivatal tekintélyét is aláássa.

Létezik egy kissé transzcendens és tekintélyelvű, ezért konzervatívnak számító teória a közjogi méltóságok státusát illetően. A demokrácia szekularizált intézményrendszerére vonatkozóan is sokan (köztük én is) mérvadónak tekintik a „király kettős testéről” szóló középkori jogi elméletet. Eszerint egy országos méltóság viselője (jelen példában: az állam feje) lényegét tekintve kettős természetű: egyénként, X. Y-ként halandó, tökéletlen és esendő, a maga biológiai szükségleteivel és hibáival. Lehet szép vagy torz, dadogós, vagy akár elviselhetetlenül büdös, amint XIV. Lajosról, a Napkirályról hírlik, aki egy félresikerült fogászati beavatkozás miatt állítólag élete végéig olyan bűzt árasztott a szájából, hogy nem lehetett vele egy légtérben megmaradni. Mindennapi léte mellett azonban az ilyen személy hivatalának hordozója is – ha úgy tetszik, manifesztációja. Ilyen minőségében pedig, egy megszakíthatatlan történelmi folytonosságba lépve, a politikai test kifejeződése. Egyéni hibáin felülemelkedvén, nem csupán X. Y., de országának állam- vagy kormányfője, minisztere vagy nagykövete, élő szimbólum. A hivatal, az intézmény mint a politikai közösség életét mederben tartó jelenség, önértékkel bír, és tekintélye viselőjét is mintegy megnemesíti, önmagánál többé teszi. A minimálisan megkövetelhető patriotizmus, ha úgy tetszik, az alkotmányos berendezkedésünk iránti elkötelezettség része, hogy egy hivatal, különösen az első közjogi méltóság, az államfő személyében mindenkor tiszteljük az intézményt, akármit gondolunk is egyébként az azt viselő személyről. E tisztelet (a legrosszabb esetben) nem a személynek, hanem a demokratikus intézményrendszernek, végső soron magának a demokráciának szól.

Ha mindezt elfogadjuk is, naivitás volna azt állítani, hogy a „király két testének” szétválasztása mindig könnyű feladat, hiszen amit fentebb írtam, megfordítva is igaz: a hivatal tekintélyét egy esendő embernek kell hordoznia. Valójában kétféle államférfi létezik: aki személyes vonásaival megkönnyíti, és amelyik kifejezetten megnehezíti az általa viselt hivatal patrióta tiszteletét. Akinek két lényege természetes rokonságban áll egymással, és akinek személyisége csak izzadtságos erőfeszítések árán egyeztethető össze az általa viselt hivatallal. Persze egyéni értékvállalások és ízlés dolga is, hogy egy adott politikust ki-ki melyik kategóriában helyez el. Hiszen esendő emberek vagyunk; és nekünk csak egy testünk van.