progresszista

Orbán Viktor bejelentéseiből egyelőre annyit tudhatunk biztosan, hogy az állam az egyik zsebéből a másikba helyezi a pénzt, azonban az még nem látható, hogy miként fogja a központi költségvetés kiegyenlíteni a számlát. Azt sem lehet még tudni, hogy mihez kezd a kabinet a hitelező bankokkal, melyekkel amúgy sem túlzottan jó a viszonya, így érdemes a miniszterelnök önkormányzati adósságkonszolidációs bejelentéseit tüzetesebben is megvizsgálni.

Az állam kérheti/késztetheti a bankokat arra, hogy engedjék el a tartozás egy részét, azonban ez a bankadó felezésének elhalasztása után ismét a szektort terhelné, tovább csökkentve az amúgy sem jó hitelezési kedvet. Mindemellett adhat az állam kötvényeket is, hiszen azok hozama most rendkívül kedvező, elméletileg tehát a bankok is jól fogadhatnak egy ilyen lépést, aminek még a pénzügyi fedezete is meglehet. Lázár János ugyanis szeptember 20-án olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amivel értékesíthető az államosított magán-nyugdíjpénztári vagyon megmaradt, nyár végén mintegy 650 milliárd forintra becsült része, amit kizárólag államadósság-csökkentésre lehet fordítani. Márpedig, ha a kormány arra készül, hogy kötvényekben fizessen, akkor nincs más dolga, mint ugyanekkora értékben megsemmisíteni államkötvényeket.

Az önkormányzati adósságrendezés finanszírozása mellett legalább ennyire fontosak a tartalmi kérdések. A kormány ugyanis jól láthatóan nem kíván különbséget tenni hitel és hitel között. A fejlesztésekre, vagy a beruházásokra felvett hitelek megtérülő vállalkozások lehetnek, míg a működési célú hitelfelvétel bizonyosan nem térül meg soha. Emiatt, ha gazdasági, vagy gazdaságossági szempontokat veszünk figyelembe, akkor a működési célú hitelek átvállalása, és újratermelődésének megakadályozása racionálisabb választásnak tűnik. Az igaz, hogy elsősorban a kisebb települések szenvednek a működési hitelektől, de ez nem indokolja, hogy egyenlőségjelet kell tenni közéjük. Egy nyugat-magyarországi, vagy jó turisztikai adottságokkal rendelkező kistelepülés hitelállományának szerkezete lényegesen kedvezőbb képet mutathat, mint egy kelet-magyarországi, magas munkanélküliséggel terhelt településé, ha tetszik, nem lehet Telkit és Tiszabőt egy lapon emlegetni (mindkét település 5 ezer fő alatti lélekszámú; az előbbi a leggazdagabb, az utóbbi pedig a legszegényebb az országban). A nagyobb lakosságszámú önkormányzatoknál kétségtelen, hogy kisebb a működési hitelek aránya, ezért a sávos konszolidáció racionálisnak tűnhet, azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy ezek a települések, városok zömében rendelkeznek fedezetként kellő vagyonnal, így egy hitelengedés számukra nem feltétlenül létkérdés.

Elmondható tehát, hogy az adósságok részleges átvállalása levegőhöz juttathatja az önkormányzati rendszert, ugyanakkor az nem látszik, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését. A miniszterelnök által felvázolt szigor az önkormányzati költségvetések esetében nehezen betartható, arról nem beszélve, hogy azok a települések, amelyek eddig is hitelből finanszírozták működésüket, ettől az intézkedéstől nem rendelkeznek majd több pénzzel. Magyarul, egyelőre nem látni, hogy mi akadályozná meg az adósságok újratermelődését.

Végezetül mindenképpen szót kell ejteni arról is, hogy milyen üzenetet hordoz az állami hitelátvállalás. A Magyar Progresszív Intézet már 2011-es Önkormányzati Teljesítménymérésében felhívta a figyelmet, hogy a vizsgált önkormányzatok a 2011-ben még csak tervezett szigorúbb hitelfelvételi szabályok miatt előre „bevásároltak” azokból, amit jól mutatott az is, hogy nem a legjobban eladósodott városok növelték legnagyobb arányban adósságállományukat. Vagyis, nem feltétlenül a felelős gazdálkodás irányába tettek következetes lépéseket. Sőt, olyan esetről is tudunk, amikor a felvett kölcsönöket spekulatív devizaügyletekre használta a településvezető. Az Állami Számvevőszék 2009-ben vizsgálta Hódmezővásárhely gazdálkodását, melynek során megállapították, hogy „az Önkormányzat a betételhelyezésen túl – a pénzpiaci feltételek bizonytalansága miatt kockázattal járó – azonnali és – a kibocsátott kötvény névértékének erejéig – opciós deviza műveleteket is végzett.” Egyszerűbben szólva, Lázár János devizaspekulációs műveletekhez használta a felvett kölcsönt, és bár a város több mint egymilliárd forintot „nyert” ezzel, ezt el is vesztette a 2008-ban kezdődő válsággal. Arról nem is beszélve, hogy sok városvezető az árfolyamkockázat figyelembe vétele nélkül vette fel a svájci frank alapú hiteleket, ami szintén nem felelős magatartásról tanúskodik. A kabinet pedig az általános adósságrendezés miatt nemhogy bünteti, hanem egyenesen jutalmazza is ezt a magatartást, ráadásul a felelőtlenek adósságát azoknak is fizetni kell majd, akik jól gazdálkodtak, aminek rendkívül rossz üzenete van. Persze egy választásokra készülő pártnak jól jön majd az eladósodott vidék szeretete.

Vannak esetek, amelyek kapcsán akkor sem tekinthetünk el a morális kérdésektől, ha egyébként politikai folyamatok megértésére és a „nagypolitika” sajátos szempontjainak értő követésére törekszünk. 2004-ben jogerős ítélet szerint egy – történetesen azeri – szélsőséges nacionalista előre megfontolt szándékkal, embertelen brutalitással meggyilkolta – történetesen örmény – hallgatótársát a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kollégiumában. A gyilkosság a magyar Büntető Törvénykönyv alapján a legsúlyosabb bűncselekmények egyike, ezért a magyar bíróság három évvel később életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a tettest. Az elítélt gyilkost tegnap a magyar hatóságok kiadták Azerbajdzsánnak, ahol ennek nyomán azonnal elnöki kegyelemben, majd katonai előléptetésben részesült. Ramil Szafarov azóta is szabadlábon élvezi a nemzeti hősnek kijáró legmagasabb tiszteletet és szeretetet. Röviden összefoglalva: valaki aljas indokból elkövetett egy gyilkosságot, amelyet – néhány év börtönt leszámítva – következmények nélkül megúszott, sőt ünnepelt ikonként térhetett vissza hazájába. Minimális erkölcsi érzékkel bíró ember nehezen léphet túl ezen a tényen, ezért a felháborodás minden további értelmezés és a racionális megértés szándéka mögött szükségszerűen ott lebeg. E felháborodás híján minden elemzés a legmélyebb nihilizmus posványában tapicskol.

Mindezek leszögezése után és folyamatos szem előtt tartásával, természetesen naivitás lenne eltekinteni az ügy „száraz” politikai dimenziójától. Elképzelhető (és az állítólagos magyar-azeri titkos tárgyalásokról kiszivárgott, egyelőre minden kétséget kizáróan nem bizonyítható, de puszta „bulvárkacsaként” sem elvethető sajtóhírek, nyilatkozatok is erre utalnak), hogy a kormány úgy ítélte meg, az Azerbajdzsánnal fennálló gazdasági és diplomáciai kapcsolataink elmélyítéséből származó előnyök felülmúlják az ügy következtében Magyarországra háruló – eufemisztikusan szólva – morális veszteségeket. Ennek értékelése során akkor járunk el méltányosan (illetve akkor kerüljük el a fölényes képmutatás, illetve egyoldalú leegyszerűsítés csapdáját), ha figyelembe vesszük a politikai vezetés sajátos szempontjait is, amelynek minden körülmények között számolnia kell azon politikai közösség sajátos érdekeivel, amelynek felelősséggel tartozik. A Magyar Progresszív Intézet több ízben is elismerte már Max Weber igazságát, aki szerint a politikától elválaszthatatlan „felelősségetika” más dimenzióba helyezi, vagy legalábbis „megkettőzi” a politikusok tetteinek morális megítélését. Akárhogyan viszonyul egy-egy kétes döntéshez a lelkiismeretes állampolgár, nehéz lenne tagadni, hogy a közösségi érdek (bizonyos határokon belül, amely határok megállapítása a politikai és morálfilozófia egyik legnehezebb problémája, és – magánvéleményünk szerint – az itt tárgyalt esetben sem könnyű feladat) olykor erkölcsileg egyértelműen rossz és elítélendő tetteket (képmutatás, megtévesztés, háború stb.) tesz szükségessé, vagy legalábbis árnyalhatja azokat. „Bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül” – írta 1091-ben az e dilemmákról igencsak sokat tudó Szent László király Oderisius Monte Cassino-i apátnak.

A „baltás ügy” átfogó politikai megítélése tehát hosszabb távon valószínűleg azon fog eldőlni, hogy kiderül-e, milyen, Magyarország számára nélkülözhetetlennek ítélt hasznot remélt elérni a kormány ilyen áron, illetve hogy ezek mennyire bizonyulnak reálisnak. Jelen pillanatban nemigen látjuk a történetnek ezt az oldalát, és a kormány átgondolatlan, zavaros kommunikációja egyelőre sokkal inkább azt a látszatot erősíti, hogy a magyar oldal elszámolta magát. Mai tudásunkkal legalábbis nehéz elképzelni olyan reálpolitikai vagy gazdasági hasznot, amely ellensúlyozhatná a Magyarország nemzetközi megítélésén esett csorbát és az ebből fakadó diplomáciai és várható politikai következményeket.

Ha jóhiszeműen elfogadjuk a kormány álláspontját, amely szerint garanciát kaptak az ítélet további végrehajtására (vagyis arra, hogy nem engedik szabadon a gyilkost), igen súlyos kérdések merülnek fel a magyar diplomácia szakmai kompetenciáit illetően is. Ilyen például, hogy valóban nem merült-e fel a kormányban, illetve a kormány munkáját segítő szakértők, tanácsadók körében az ügy végül bekövetkezett kifutásának lehetősége, sőt valószínű veszélye, szemben az örmény diplomácia és számos civil szervezet figyelmeztetésével. Ahogy az is, hogy ebben az esetben a kabinet reakcióiban miért nem jelent meg mindeddig az azeri lépés elleni határozott tiltakozás, illetve az elnöki kegyelem feletti sajnálkozás kinyilvánítása. Jegyezzük meg, mindeddig csak az örmény fél reakcióját (a hazánkkal való diplomáciai és egyéb kapcsolatok megszakítását) minősítettük „sajnálatosnak”, további kommentár nélkül.

További kérdés, hogy az önképe és kommunikációja középpontjába a nemzeti érdekvédelmet és önbecsülést, a nemzetközi kapcsolatokban a megfelelő tekintély, de legalábbis a kölcsönös egyenrangúság elismerésén alapuló kapcsolatok fontosságát helyező magyar kormány hogyan viszonyul ahhoz, hogy – állítása szerint – Azerbajdzsán különösebb szemérmeskedés nélkül semmibe vette a felé tett – megint csak állítólagos – kötelezettségvállalását az ítélet végrehajtásának folytatását illetően. Ami egyben egy magyar területen, a magyar igazságszolgáltatás által, a magyar törvények alapján hozott ítélet semmibevételét is jelenti (azeri elemzőkollégáinkra hagyjuk annak boncolgatását, milyen képet nyújt egy országról, amikor államfője környezetéből „a nemzeti becsület és méltóság megvédelmezésének” minősítenek egy szadista gyilkosságot). Mindeközben Azerbajdzsán nemhogy mentegetőzésnek nem látja szükségességét, de egyenesen a magyar kormánnyal kötött háttér-megállapodásra hivatkozik. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, illetve a Külügyminisztérium helyzetértelmezésének keretében igen nehéz mindezt nem súlyos és megalázó sérelemként minősíteni.

Ami a történet belpolitikai következményeit illeti: bár közvélemény-kutatási adatok egyelőre nem állnak rendelkezésünkre, az első nap hazai visszhangjainak nem reprezentatív mintája alapján arról sem beszélhetünk, hogy a magyar társadalomban a kormány lépése egyöntetű támogatásra talált volna. Sőt, még csak arról sem – szemben azzal, amit elemző kollégánk megállapít –, hogy az ügy megítélése a megszokott módon pártszimpátiák mentén rendeződne. Sokkal inkább emlékeztet az eset például az ügynökügyhöz vagy Schmitt Pál plágiumbotrányához, amelyek morális értékelése részben a Fidesz-KDNP-vel szimpatizálókat is megosztotta. Jelen esetben is úgy tűnik, hogy a kormány lépése nemcsak az ellenzéki oldalon, de a kormányt általában támogató jobboldali értékközösségen belül is felháborodást, de legalábbis értetlenséget váltott ki.

A magunk részéről elemzőként és magyar állampolgárként is érdeklődve várjuk a további fejleményeket. 

A Magyar Progresszív Intézet új elemzésében a kormányváltás óta eltelt bő másfél év kormányzati gyakorlatának fényében vizsgálja a Fidesz-KDNP ellenzékben képviselt szakpolitikai üzenetei és későbbi politikája közötti viszonyt (a teljes szöveg intézetünk honlapján olvasható). Elemzésünkben az alábbi fontosabb szakpolitikai területeken vetettük össze ígéretek és megvalósulás, illetve az ellenzékben és kormányon képviselt álláspontok egymáshoz való viszonyát.

Alkotmányozás

Bár az új alaptörvény kidolgozása és elfogadása a második Orbán-kormány első évének egyik legfontosabb folyamata volt, ellenzékben a párt nemhogy nem tett ilyen vonatkozású ígéretet, de egyenesen tagadta, hogy ilyen tervei lennének. A választási programban például nem esett szó alkotmányozásról, Navracsics Tibor pedig egy a választások célegyenesében adott interjúban kategorikusan tagadta, hogy pártja ilyesmire készülne.

A választási rendszer átalakítása

A Fidesz választásireform-koncepciójának változásait érthető módon nem kőbe vésett elvek, hanem a párt mindenkori stratégiai-hatalmi helyzete határozta meg a magyar politikai erőtérben. 1995-ben, kispártként a Fidesz a mai LMP-hez hasonlóan még az arányos választási rendszer mellett érvelt. Ahogy az MSZP egyetlen érdemi kihívójává és a mérsékelt jobboldal egyre inkább uralkodó erejévé nőtte ki magát, úgy tolódott koncepciója egyre inkább a többségi elemek által dominált, a győztest nagymértékben jutalmazó modell felé.

A természetes szövetségeseit fokozatosan kiszorító, illetve integráló Fidesz még 2005-ben is élesen kikelt a szocialisták azon terve ellen, hogy egyfordulóssá alakítsák a magyar választási rendszert, mondván: a második forduló jelenti a másodlagos választói pártpreferenciák érvényesülésének egyetlen esélyét. 2010-re azonban már a jelenlegi érdekeinek sokkal inkább megfelelő, a két forduló közötti szövetségkötéseket megszüntető szisztémáig jutott el. Emellett – a többi parlamenti párthoz hasonlóan – az egyetlen tartós elem a parlamenti létszámcsökkentés igénye volt, amelynek vonatkozásában csupán a törvényhozás méretének elérni kívánt célszáma változott.

A legkomolyabb ellentmondást a határon túli magyarok szavazati joga kapcsán tapasztalhattuk. Emlékezhetünk, hogy „nehézsúlyú” fideszes politikusok nemcsak a 2004. decemberi népszavazás, de a 2010-es választási kampány során sem győzték hangsúlyozni, hogy a kettős állampolgárság megadása nem jelentheti a választójog automatikus – vagyis állandó magyarországi lakhely híján történő – kiterjesztését. Ezzel szemben a kormányváltást követően gyökeres fordulat következett be a kormány hozzáállásában, aminek eredményeképpen a határon túli magyarok végül megkapták a választójogot.

Válságkezelés: adórendszer és gazdaságpolitika

A kormány a gazdaságpolitika területén járta be a leginkább kacskaringós utat az elmúlt másfél évben. Ennek elsődleges oka, hogy ellenzékből a Fidesz-KDNP a kormányzati restrikciós politikát bírálva egyszeri és nagymértékű adó- és járulékcsökkentéssel javasolta kezelni a Magyarországra gyűrűző válság hatásait, miközben tagadta, hogy ennek ellensúlyozására kiadáscsökkentő intézkedésekre lenne szükség. Sőt, a bevételkiesés pótlása helyett az állami újraelosztás mértékének további növekedését előrevetítő javaslatokkal, valamint nagy volumenű állami beruházások révén megvalósítandó gazdaságélénkítési programmal állt elő. Mindenellett a választási program a foglalkoztatás bővítését, tíz év alatt egymillió új munkahelyet ígért.

Kormányra kerülve a Fidesz-KDNP gyorsan szembesült azzal, hogy ígéreteit, amelyeket csak a költségvetésihiány-cél drasztikus eleresztésével kísérelhetett volna meg valóra váltani, a realitások szorításában nem lesz könnyű végrehajtani. Bár az szja-csökkentés (a családi kedvezmény és a korábban elutasított, majd tavaly ősszel lényegében el is törölt egykulcsos rendszer bevezetése mellett) megvalósult, az ekkor és később keletkezett költségvetési lyukakat kemény megszorításokkal és számtalan új adónem bevezetésével kellett betömködni. Mindemellett 2011 végéig sem lett semmi a járulékcsökkentésből (ehelyett egyenesen járulékemelés történt) és a gigantikus állami gazdaságélénkítésből, miközben a hónapok előre haladtával és az egyre rosszabb gazdasági mutatók hatására a foglalkoztatottság bővítésének célszámaiban is fokozatosabban vált egyre szerényebbé a kormány. A ciklus végéig a Nemzetgazdasági Minisztérium így is optimista becslése már „csak” 200 ezer új munkahellyel számol, az eredetileg meghirdetett 400 ezer helyett. A további választási ígéretek közül a nagyarányú bürokráciacsökkentés szintén csak álom maradt, míg az adórendszer egyszerűsítése 10 kisadó megszüntetését jelentette: az ÁFA, az egyszerűsített vállalkozói adó és más adóterhek emelkedésével, valamint újabb kisadók sokaságának bevezetésével ellensúlyozva.

A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy az IMF-fel való együttműködés korábbi kritikájával, illetve elvetésével a Fidesz-KDNP életveszélyes csapdát helyezett el későbbi kormányzása útjában. A „gazdasági szabadságharcot” lezáró tavalyi „fegyverletétel” az IMF előtt és ennek várható fiskális következményei vélhetően jóval nagyobb morális károkat okoznak a kormányzó pártszövetségnek, mint okozott volna a kevésbé látványos, de kiszámíthatóbb, kiegyensúlyozott partneri viszony folytatása.

Oktatás

A kormány oktatáspolitikája a kormányváltást követő első évben mintha paralizálódott volna; csak 2011 végére került a parlament elé az új köznevelési és felsőoktatási törvény tervezete, amelyek körül az elfogadás pillanatáig komoly viták zajlottak a kormányzó pártokon belül. A homályos és meglehetősen általános választási ígéretek közül valójában egyedül a szakképzésnek a Fidesz-KDNP-vel szövetséges Magyar Kereskedelmi és Iparkamara sürgetésére kidolgozott reformja valósult meg, miközben korábbi vállalása ellenére a kormány semmit sem tett az újabb iskolabezárási hullámok ellen, és a feledés homályába veszett a kismamák ingyenes továbbtanulásának 2009-es ígérete is. Ami az oktatásnak a választási programban szereplő felzárkóztató funkcióját illeti: az iskolabezárások folytatódása, az alsó tagozatos buktatás visszaállítása és a tankötelezettség korhatárának leszállítása éppen a leszakadó rétegek gyermekeit fogják a legérzékenyebben érinteni, megalapozva egyúttal a szegénység további újratermelődését. Az általában a szegényebbek esélyhátrányát növelő intézkedések e csoporton belül is különösen súlyos következményekkel járnak a cigány fiatalokra nézve, akik integrációjának programját pedig a Nemzeti Ügyek Politikája a „tanulás-munka kiemelkedési útja” hangzatos jelszavával „pipálta ki”.

A legnehezebben magyarázható fordulatot persze az önköltséges képzési forma bevezetése jelenti a felsőoktatásban attól a pártszövetségtől, amely kétharmados választási győzelmét egyebek mellett a tandíj elleni népszavazás sikeres menedzselésével alapozta meg. Az önköltséges képzés ehhez képest olyan tandíjat jelentene, amely – az általában tandíjként emlegetett költségtérítéssel ellentétben és világszerte példátlanul – nem a képzés 50-60, de egyenesen 100 százalékát fizettetné ki a hallgatókkal.

Egészségügy

Az egészségügyből történő forráskivonásoknak ellenzékben a mostani kormánypártok voltak a legfőbb politikai haszonélvezői. Ennek ellenére a kormányváltás óta eltelt bő másfél év elvesztegetett időnek tűnik. Pesti Imre fideszes szakpolitikus korábbi ígérete, amely szerint a kormányváltás után 200 milliárd forintnyi pluszforrás jut majd az egészségügyre, hamar feledésre ítéltetett. A korábbi ígéretekkel ellentétben nemhogy növelték volna az orvosok és ápolók számát, de tovább folytatódott az orvosok elvándorlása. Nem történt meg az eladósodott kórházak adósságrendezése, pusztán államosításuk van napirenden, a Semmelweis Terv strukturális átalakításai pedig sokkal inkább további intézménybezárásokat vetítenek előre. Elmaradt az alapellátásban dolgozó háziorvosok adminisztrációs terheinek csökkentése is. Végezetül, bár ígéretéhez híven a kormány nem sokkal a választások után megszüntette a rezidensek röghöz kötését, egy alig egy évvel később meghirdetett ösztöndíjprogrammal részlegesen újra bevezette, sőt a „diplomásadó” tervével lényegében ki is terjesztené azt.

Nyugdíjrendszer

Ellenzéki évei alatt a Fidesz talán a nyugdíjrendszer vonatkozásában tette legirreálisabb ígéreteit, amelyek 2006-ban a 14. havi nyugdíj vállalásában csúcsosodtak. Fontos kiemelni, hogy mindeközben, bár lehetőséget kívántak biztosítani a kötelező magán-nyugdíjpénztári tagság egyéni döntés alapján történő megszüntetésére, a 2010-es választási program kimondottan leszögezte, hogy az új kormány nem hagyja veszélybe kerülni a pénztárak megtakarításait. Annak ellenére, hogy a végül bekövetkező „államosítást” a kormány „nyugdíjmentésként” kommunikálta, kérdéses, hogy a pénztárukból „kiterelt” tagok így értelmezték-e a kormányzó pártszövetség korábbi ígéretét.

Elemzésünkben a korhatár előtti nyugdíjak kérdésére is kitértünk. Érdekes ugyanis a mából visszanézve olvasni, hogyan védelmezte nagy hévvel 2006-ban a rendőrök kedvezményeit az a Lázár János, akinek vezérlése alatt a kormánypárti parlamenti többség 2011-ben elvette a „korai pihenő” lehetőségét.

Családpolitika

Az új kormány társadalompolitikájának elsődleges eszköze a családok támogatása, ennek megfelelően a választási kampányban kitüntetett figyelmet kapott a 2002 előtti kedvezmények visszaállításának és további jogok megadásának ígérete. A természetbeni juttatások áfájának csökkentése, a gyes és a gyed szabályainak azonnali visszaállítása, otthonteremtés és általában az előző kormányok e szektort sújtó „rombolásának” családközpontú helyretétele – ezek voltak a legfőbb választási ígéretek. A vállalások mintegy fele – ha némi módosítással is – teljesült az elmúlt másfél évben. Így a gyes (ha nem is 2011-től, csak idéntől) újra három évig fog járni, az adórendszerben bevezették a családi kedvezményt, és bár a 35 év alatti gyermekes házaspárok otthonteremtését a kormányváltás előtt is törvény támogatta, az új kabinet tovább „finomított” a rendszeren. Ezzel párhuzamosan azonban iskolába járáshoz kötötték például a 2009-es szinten befagyasztott családi pótlék folyósítását, miközben a természetbeni juttatások áfájának csökkentése vagy gyed feltételeinek enyhítése lekerült a napirendről. Egyenesen sújtja viszont az alacsonyabb jövedelmű kisgyermekeseket a gondozásért szedhető térítési díj bevezetése a bölcsődékben, amely lényegében a „fizetős bölcsődéknek” a Gyurcsány-kormány idején még felháborodottan elutasított modelljét hozza létre.

Energiapolitika

Orbán Viktor 2010. februári, Magyarország teljes energiafüggetlenségére vonatkozó ígéretének komolytalansága már a kampányban is nyilvánvaló volt, de ezenkívül is hangzottak el erre a területre vonatkozó vállalások a kampány során. Ezek közül hangsúlyos volt az alternatív energiaforrások súlyának növelése, amely helyett azonban a kormány gyakorlatában eddig sokkal inkább a fosszilis energiahordozók változatlan előnyben részesítésének lehettünk tanúi, a határozott atomenergia-pártiság kinyilvánítása mellett. Ennél is élesebb fordulatot jelzett, hogy miközben ellenzékből a Fidesz-KDNP súlyos összeesküvéseket sejtetve bírálta és a Nabucco-projekttel összeférhetetlennek minősítette a Déli Áramlat vezetékben való magyar részvételt, 2010-től már az energiaforrások diverzifikálásaként értelmezte azt, sőt Fellegi Tamás miniszter egyenesen arról beszélt, hogy a kormánypártok kezdetektől fogva támogatták a tervet.

Agrárpolitika

Számos nagy ívű, de nem kifejezetten számon kérhető vízió mellett a Nemzeti Ügyek Politikája egyetlen konkrét ígéretet tett az agrárpolitika területén: a külföldiek termőföldvásárlásának további tilalmát. Mivel Magyarország uniós csatlakozási szerződése megfelelő indok megléte mellett lehetővé tette a földvásárlási moratórium hároméves meghosszabbítását, e törekvés megvalósítása előtt nem állt akadály. A kormány hamar jelezte az Európai Bizottságnak ez irányú szándékát, amelyet utóbbi 2010 végén jóvá is hagyott. Így e szektor legfontosabb választási ígéretét sikerült teljesíteni. Kérdés, hogy az újabb 3 éves haladékot a kormány fel tudja-e használni arra, hogy a szakpolitikai lehetőségeket általánosan korlátozó forrásszűke ellenére fel tudja készíteni a magyar mezőgazdaságot a piacnyitásra.

A kormány jóval kevesebb eredményt tud felmutatni egy az írott programból kimaradt, de a kampány során több ízben is felvetődött választási ígéretével kapcsolatban. Bár szakpolitikusai (különösen Font Sándor) többször is ígéretet tettek a bajba jutott gazdák megsegítését szolgáló, állami hátterű agrárbank létrehozására, az agrártárca tájékoztatása szerint a kormány másfél év elteltével is csak a „tájékozódás”, illetve az előkészítés szakaszában tart. Külön kétségeket vet fel, hogy első miniszterelnöksége idején Orbán Viktor kifejezetten ellenezte az agrárbank létrehozásának gondolatát.

Honvédelem és külpolitika

A honvédelem és a külügyek hagyományosan nem számítanak a magyarországi választási kampányok „forró” témáinak. Előbbi területen a legfontosabb ütközéspontnak talán a sorkötelezettség kérdése számít, bár a valóságban itt sem találunk mélyebb gyökerekkel bíró nézetkülönbségeket. Bár a Fidesz-KDNP-t ellenfeleik gyakran vádolják a 2004-ben eltörölt sorkatonaság visszaállításának szándékával, nem látjuk komolyabb jelét annak, hogy a kormány ilyesmire készülne. A Demokratikus Koalíció gyanújával szemben a 2012-től létrehozandó Magyar Honvédség Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokságának létrehozását és a nagykorú korú magyar férfiakról szóló, a hadkötelesség érvénybelépése esetén felhasználható adatbázis kiépítését sem látjuk a sorkötelezettség „bújtatott” visszaállítását előkészítő lépésnek.

Külügyi téren a Fidesz-KDNP leginkább kézzelfogható ígérete az előző kormányok által bezárt külföldi konzulátusok újranyitása volt. Bár a kormány jelenleg is vizsgálja több misszió újranyitásának költségvetési lehetőségeit, a kormányváltás óta eltelt idő alatt e téren nem történtek jelentős lépések.

A szkeptikus és bizalmatlan közhangulatban divatos feleslegesnek, megbízhatatlannak minősíteni a közvélemény-kutatásokat, amelyek kétségtelenül nem alkalmasak arra, hogy vitathatatlan pontossággal megjósolják egy-egy választás eredményét. Pedig (amellett, hogy az aktuális közhangulatot és tendenciákat felmérő társadalomkutató egyébként soha nem is igényli a jós szerepkörét) a számok olykor önmagukban is olyan tanulságokra mutatnak rá, amelyek mindenfajta elemzői spekulációnál pontosabb diagnózisra vezetheti rá a politika iránt érdeklődő állampolgárt.

A Fidesz-KDNP támogatóinak a vártnál gyorsabb apadása és az ellenzéki erők népszerűségének ehhez viszonyított pangása a jelenlegi belpolitikai erőviszonyok egyik fontos sajátosságára mutat rá: nevezetesen arra, hogy a kormány leghatékonyabb ellenfele nem parlamenti ellenzéke, hanem saját maga. És itt nem „rossz kormányzásra”, szakpolitikai inkompetenciára gondolok: egy ilyen minősítés sokkal komplexebb és szubjektívebb annál, mintsem hogy fél mondatban meg lehetne ejteni. Arról van szó, hogy a kormány és szűkebb holdudvara általános politikai filozófiája és kommunikációs stratégiája kezdettől fogva olyan, a kormány hitelességét módszeresen aláásó aknákat helyezett el a kormányzás útjában, amelyek az eddigiek során az ellenzék helyett is egyre szűkítették a kétharmados kormány mozgásterét, és háborús retorikájukkal ellehetetlenítették a hitelvesztést gátló vagy legalább mérséklő önkorrekciós mechanizmusokat.

Hogy csak néhány példát említsünk: ez a hozzáállás ütötte az első nagy és tartósnak bizonyult rést az államháztartás azóta igencsak megrendült stabilitásán az egyetlen konkrét választási ígéret, az szja-csökkentés teljesítésének a progresszív adóztatás felszámolásával való egybekötésével, majd az ahhoz való tragikus ragaszkodással – annak ellenére is, hogy a visszatáncolás a valóságban már ténynek mondható. Ez kényszeríti már-már parodisztikusnak tűnő kommunikációs piruettekre az ezermilliárdos nagyságrendű megszorító csomagot kiizzadó kormánypártokat, amelyek a szocialista megszorítások szükségtelenségének és „népirtó” jellegének hangoztatásával kerültek hatalomra. Ez teszi lehetetlenné, hogy a főváros vezetése kihátráljon egy olyan kínos, ráadásul tökéletesen felesleges konfliktusból, amelynek negatív politikai hozadékai – ez ma már nyilvánvaló – messze meghaladják az inkriminált döntés mögött sejtett bármiféle politikai alkuk hasznát.

Az IMF és általánosan szemlélve a közgazdasági realitások előtt történő, jelenleg zajló kapituláció a legélesebben mutat rá arra, hogy kurucos intranzigencia, a háborús retorika, a kompromisszum és az együttműködés tagadása kétségtelen rövidtávú kommunikációs haszna mellett miért kontraproduktív és rövidlátó stratégia mégis. Egyáltalán nem lenne szükségszerű, hogy a rendszerváltás utáni magyar demokrácia legstabilabb, legnagyobb hatalommal bíró kormányzatával, illetve kulcsfontosságú tisztségviselőivel kapcsolatban már a hivatalba lépés után másfél évvel bukásról, lemondási kényszerről értekezzenek a véleményformálók. Márpedig itt tartunk: a totális háború víziója és a kormányzati voluntarizmus frigye mostanra odáig vezetett, hogy a túlnyomórészt bizalmi, vagyis pszichológiai jellegű válság kontextusában nemzetgazdasági miniszterünk körülbelül olyan ballaszttá vált a magyar gazdaságpolitika hitelessége szempontjából, mint amilyenné Gyurcsány Ferenc vált legkésőbb 2009 elejére, amikor ez a hitelvesztés lemondásra kényszerítette a volt kormányfőt.

A mostani helyzet kísértetiesen hasonlít az akkorira: a releváns világpolitikai és – ami fontosabb – pénzügyi-gazdasági szereplők számára irrelevánssá vált, hogy a gazdasági miniszter vagy a kormányszóvivő egyik napról a másikra milyen új programmal vagy diadalmasan tálalt sikertörténettel áll a kamerák elé. A kapkodó és egymást kioltó gazdaságpolitikai lépések, a „nem ortodox” (valójában a gazdasági és pénzügyek működésének teljes félreértésén és a nemzetközi gazdaságban elfogadott normák folyamatos áthágásán alapuló) pénzbehajtás a befektetők és Magyarország külgazdasági partnerei szemében önmagukért beszélnek. A hírek szerint kétséges, hogy a kormányfő levonja az ebből eredő konzekvenciákat; azt azonban egyre kevesebben vitatják, hogy az országnak és saját kormányának tenne jót vele. Matolcsy leváltása azt üzenné a világ felé, hogy a kormány tanult a múlt hibáiból, és legalább végszükség esetén képes az önkorrekcióra, ezt pedig látványos gesztusokkal kész jelezni.

Érdemes megjegyezni, hogy a mindennapokkal szemben a politikában a tévedés beismerése valóban mindig halmozottan kockázatos tett. Könnyű a híradó előtt ülve, a kényelmes kanapéról vagy a vacsoraasztal mellett üldögélve számon kérni a politikusokon az igényes önreflexiót, a tévedések őszinte megvallását. Utóbbi azonban általában nemcsak önérzetétől sodorva szánja rá magát nehezen ilyesmire, vagyis azért, mert ember. Hanem azért is, mert tevékenységének alapvetően szab keretet az a kényszer, hogy minden elhatározásakor mérlegelnie kell valamit, amit nem politikus bírálói kényelmesen figyelmen kívül hagyhatnak: tette közvetlen politikai következményeit. A túl sűrűn meakulpázó képviselő vagy kormányfő márpedig könnyen eshet abba a csapdába, hogy önkritikáját a választók egy idő után nem intellektuális igényessége vagy nagyvonalúsága, hanem inkompetenciája, bizonytalansága, „puhasága” jeleként értelmezik majd. Mivel jó eséllyel támadási felületet kereső politikai ellenfelei is pontosan ebbe az irányba igyekeznek lökdösni, minden, látszólag csekély meghátrálás magában hordja a katasztrófa lehetőségét. Különösen olyan szélsőségesen polarizált, nem csupán konfliktusokkal (ez önmagában a politika elválaszthatatlan lényegét jelentené), de folyamatos kvázi-polgárháborús hangulattal átitatott politikai kontextusban, mint amilyen a magyar.

A politika realista teoretikusai ugyanakkor régóta nem győzik hangsúlyozni, hogy a politikusok számára nem adottak univerzális receptek, minden szituációban érvényes igazságok, megoldások. A valóságnak a sematizáló megismerés számára beláthatatlan sokszínűségét, a mindenkori politikai szituáció esetlegességét hangsúlyozzák. E felfogás szerint nem az tesz valakit jó politikussá, ha cselekvése vezérfonalául egy akármilyen hosszú tanulás és gyakorlat útján elsajátított, általános axiómagyűjteményt szab, hanem az, ha a gyakorlatból levont tanulságokat mindig az éppen adott politikai helyzetet felmérve, annak alárendelve és ahhoz igazítva képes alkalmazni vagy éppen zárójelbe tenni, ha a helyzet azt kívánja. Nem lehet szakácskönyvből kormányozni. Ha a politikai konfliktus és kompromisszum sokszor aszimmetrikus dialektikájából egy vezető csak az elsőt ismeri, legalább akkora csapdák várnak rá, mint azt, aki csak a másodiknak van tudatában.

Errare humanum est – tévedni emberi dolog. Kiváló pogány és keresztény gondolkodók versengenek e mindenki által ismert mondás szerzői címéért, Cicerótól Senecán át Szent Jeromosig (a késhegyig menő filológiai viták oka egyébként az, hogy bár a fentiek mind mondtak hasonlót, illetve hasonló értelműt, ebben a formában valószínűleg egyikük sem írta le ezt a bölcsességet). Feltűnő azonban, milyen keveset idézik a közmondás folytatását. Sed in errare perseverare diabolicum: a tévedés mellett kitartani ördögi.

A Magyar Progresszív Intézet 2010-ben első ízben végezte el 23 budapesti kerület és 23 megyei jogú város átfogó elemzését. Akkor ennek apropóját az önkormányzati választások adták, idén pedig elsősorban azt vizsgáltuk, hogy tavaly óta hogyan változott a helyzetük, illetve hogy a kormányváltásnak van-e valami nyoma az önkormányzatok működésében. Mivel az önkormányzatok finanszírozása, adósságállománya az ország eladósodottságával párhuzamosan továbbra is forró téma, ezért kutatásunk fókuszában is e téma áll. Mindezek mellett azonban felmértük a kutatásba bevonttelepülések „élhetőségét” is, ezért megvizsgáltuk azok infrastrukturális állapotát és beruházásait is. E körben megnéztük, hogy mekkora a felújított, illetve épített utak hossza, mennyi új lakás épült, ezer főre mennyi bérlakás jut és hogy lakosságarányosan mennyit költ egy önkormányzat intézményei fejlesztésére. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy az üzleti környezet hogyan alakult, ezért a vállalkozások számán át a vendéglátóhelyek és a kereskedelmi szálláshelyek számát is kérdeztük. A jóléti rendszert vizsgálva kiderült, hogy mely önkormányzatoknak kell több hátrányos helyzetű állampolgárról gondoskodni, hol van több munkanélküli, hol folyósít az önkormányzat a kötelezőkön felül további plusz jóléti juttatást. Végül pedig az oktatási helyzet bemutatására is tettünk egy rövid kitérőt a továbbtanulási arányok vizsgálatával.

Az adósságállomány tekintetében összességében növekedést tapasztaltunk. Míg tavaly a megyei jogú városok és a fővárosi kerületek mintegy 386 milliárd forintos adósságállománnyal rendelkeztek, addig 2011-re ez a szám 16,6 százalékkal, azaz 450 milliárd forintra növekedett. Ennek kapcsán érdekes jelenségre figyeltünk fel: a leginkább eladósodott önkormányzatok nem növelték akkora ütemben tartozásukat, mint azok, akik korábban csak kisebb adósságállománnyal rendelkeztek. Ennek nyomán arra következtethetünk, hogy a jövő évtől esedékes szigorúbb[1] hitelfelvételi szabályok miatt sok önkormányzat még idén igyekszik felduzzasztani magát. Ezt az is alátámasztja, hogy ezeket a kölcsönöket jellemzően nem működésre, hanem beruházásra, fejlesztésre, vagy éppen felhalmozásra költik. A „bevásárláson” kívül azonban adódik egy másik magyarázat is, miszerint a még jelenleg is tartó gazdasági válságra a települések gazdaságélénkítéssel reagáltak, így teremtve munkahelyeket. Mindezek mellett azt is megállapítottuk, hogy a tartozásukat csökkentő önkormányzatok eleve nem voltak annyira eladósodva, mint társaik, ami már eleve feszesebb költségvetési politikát feltételez. Alegnagyobb arányú adósságcsökkentést végrehajtó 23. kerület „ortodox” kiadáscsökkentésre épülő költségvetési politikájának köszönhette a sikert. Érdemes a jól teljesítők között külön kiemelni a 13. kerületet, ahol már tavaly is a legalacsonyabb volt az egy főre jutó adósságállomány, ami 2011-re mindössze 654 forintra, lényegében egy doboz cigaretta árára csökkent. Miközben az első helyen nincsen változás, addig ugyanilyen stabilitás vonatkozik a legjobban eladósodott 5 önkormányzatra is (Pécs, Szolnok, Kaposvár, Miskolc, Debrecen). E települések tovább növelték tartozásukat, igaz jellemzően a vizsgált önkormányzatok átlagánál lassabb volt a növekedési ütem.

Az önkormányzatok útépítései kapcsán megállapíthatjuk, hogy abban ismét a megyei jogú városok jártak az élen, aminek a budapesti beépítettség a fő oka. (Ráadásul a kétszintű fővárosi közigazgatásnak köszönhetően egyes kerületekben is áthaladó utak tulajdonosa a főváros, így ezek fejlesztése nem is kerülhetett be adatbázisunkba.) Hasonló főváros-vidék megosztottságot tapasztalhattunk az új lakások számának alakulását vizsgálva, ami nem véletlen, hiszen a Központi Statisztikai Hivatal legfrissebb adatai szerint a közép-magyarországi régióban és különösen Budapesten jelentősen visszaesett a lakásépítési kedv. Abban viszont szinte egységesek voltak a vizsgált önkormányzatok, hogy a választási év elmúltával csökkent az önkormányzati intézményfejlesztésre fordítható összeg. Természetesen kivételek itt is akadtak (a 13. kerület például ebben az összehasonlításban is jól szerepelt), azonban ez elsősorban a különböző intézményfejlesztési és felújítási programoknak köszönhető.

A megyei jogú városok és a budapesti kerületek szociális helyzetének vizsgálata az idei kutatásban új elem, melyből kiderült, hogy melyek azok a települések, ahol az átlagnál nagyobbak a szociális feszültségek. Itt elsősorban olyan volt iparvárosokra kell gondolni, mint Dunaújváros, vagy éppen Tatabánya. Mindkét városban az átlagosnál magasabb a munkanélküliek aránya, több a rendkívüli gyermekvédelmi ellátásban részesülők aránya, és a teljes illetve az egy főre jutó adósságállomány tekintetében is a lista második felében foglalnak helyet. Dunaújvárosban pedig mindezek mellett több a nyilvántartott álláskeresők száma, és az átlagosnál magasabb az egy főre jutó jóléti juttatások összege. Ez tehát azt is jelenti, hogy azon szociális nehézséget, amit a rendszerváltás okozott az összeomló nehéziparral, mind a mai napig nem sikerült megoldani. Az ország kelet-nyugati megosztottságát a vizsgált önkormányzatok szociális helyzete is jól mutatta: keleten több a munkanélküli, az álláskereső és a hátrányos helyzetű állampolgár is.

Az üzleti környezet vizsgálata során megnéztük az ezer lakosra jutó vállalkozások számát. Tavalyi kutatásunkhoz hasonlóan most is az derült ki, hogy a budapesti kerületek lényegesen jobban szerepeltek, mint a megyei jogú városok, köszönhetően annak, hogy a gazdasági élet központja mégiscsak a főváros. Ugyanakkor mindezen túlmenően a számokból úgy tűnik, mintha a gazdasági válság negatív hatása alábbhagyott volna: a vizsgált településeken a vállalkozások száma növekedésnek indult vagy stagnál, csökkenést pedig csak elvétve tapasztalhattunk. (Ezzel együtt mi is azzal számolunk, hogy a romló kül- és belgazdasági viszonyoknak köszönhetően a jövőben ezen a téren is megtorpanunk.) A vendéglátóhelyek és a kereskedelmi szálláshelyek számának vizsgálata során is azt tapasztaltuk, hogy az eleve nehezebb helyzetben lévő városok, mint például a fentebb már említett Dunaújváros és Tatabánya e tekintetben is hátránnyal küzdenek, láthatóan nem a turizmus lesz az az irány, ami kivezeti őket válságukból.

Az oktatással kapcsolatos indikátorok vizsgálatakor is találkozhattunk azzal a jelenséggel, hogy a földrajzi elhelyezkedés, a hátrányos helyzetűek magasabb száma, az önkormányzat gazdasági és szociális helyzete meghatározza a továbbtanulási esélyeket. A gimnáziumból továbbtanulók aránya például az adatokat közlő önkormányzatok közül Dunaújvárosban az egyik legalacsonyabb volt, nem meglepő módon viszont a 12. és a 7. kerületben a legmagasabb.

Az összes adat elemzése után, akárcsak tavaly, idén is összeállítottuk az önkormányzatok összesített rangsorát. 2010-hez hasonlóan idén is a 13. kerület végzett az első helyen, és tavalyhoz képest nincsen változás abban sem, hogy Hódmezővásárhely, Sopron, Pécs, vagy éppen az 5. kerület az utolsók közt végzett, ami elsősorban az érintettek magas adósságállományának volt köszönhető. Mindezek mellett arra is kíváncsiak voltunk, hogy változott-e az önkormányzatok átláthatósága 2010-hez képest. Itt mindenképpen pozitív fejlődést tapasztaltunk, hiszen míg 2010-ben a 23 megyei jogú város és a 23 budapesti kerület transzparencia indexátlaga 37,59 százalék volt, addig idén már 48,2 százalék.

Itt olvashatja a teljes tanulmányt.