progresszista

Karsai László, a holokauszt egyik legkiválóbb hazai kutatója március 22-én első fokon pert vesztett a Jobbik Magyarországért Mozgalommal szemben. Utóbbi jóhírnevének megsértése miatt tett feljelentést a történész ellen, mivel az 2011 decemberében az ATV reggeli műsorában neonácinak nevezte a pártot.

Bár a Jobbikot én sem tartom neonáci pártnak, a Fővárosi Törvényszék ítélete önmagában is nehezen értelmezhető és zavarba ejtő. Egy vitathatatlan tények alapján nem verifikálható, ráadásul közszereplővel szemben megfogalmazott véleményt marasztalt el. Ennek során arra hivatkozott, hogy a véleménynyilvánítás az adott esetben „öncélú és ezért indokolatlan volt” pusztán azért, mert a szóban forgó beszélgetés nem kifejezetten a Jobbikról szólt. Annak megítélését, hogy ez az igencsak homályos kritériumok alapján megfogalmazott érvelés hogyan viszonyul a jogbiztonság, a kiszámítható jogszolgáltatás követelményéhez, a jogász szakmára bízzuk. Emellett itt csak említjük, hogy az ítélet nagyon is gyakorlati, a mindennapi politikai véleménynyilvánítást is érintő aggályokat vet fel, ami gátja lehet mindenfajta, a hazai szélsőjobboldalról szóló nyílt és őszinte, akár publicisztikai, akár szakmai alapú vitának.

Ezen írás ürügye azonban nem a véleményszabadsághoz fűződő jog érthetetlen és aggasztó megsértése, hanem szerzőjének személyes érintettsége. Az, hogy – amint arról utóbb az ügyet felderítő Népszabadság munkatársától értesültem – a Fővárosi Törvényszék indokolásában mások mellett hosszan hivatkozott egy általam írt, a Politikatudományi Szemle című, az MTA Politikai Tudományok Intézete által kiadott szakfolyóiratban közölt publikációra. Bár az ítélet külön is hangsúlyozza, hogy az eljárás célja nem az volt, hogy megítélje, neonáci-e a Jobbik, e minősítés „sértő” voltának alátámasztására szakirodalmi érveket is felsorakoztat. Ez persze önmagában még hízelgő is lehetne, jelzése annak, hogy egy tudományos diskurzus kilépett az akadémiai tudomány elefántcsonttornyából, és – intenciójának megfelelően – sikerült hatnia a politikai jelenségekről szóló mindennapi beszédre. A kép azonban távolról sem így fest.

A Fővárosi Törvényszék ugyanis a tanulmányra hivatkozva annak mondanivalójával teljesen ellentétes konklúziókat vont le. Az indokolás szövege nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy az eljáró bírónak a szélsőjobboldalról szóló terminológiai viták alapvető értelmét és tétjét nem sikerült felfognia, de arról is, hogy tanulmányomból nem értett vagy nem is akart megérteni egyetlen szót sem, sőt valószínűleg úgy hivatkozott rá, hogy végig sem olvasta. Így az ítélet 7. oldala mintegy féloldalnyi terjedelemben közöl olyan állításokat, amelyek tételes cáfolata írásom alapvető fontosságú részét képezi. Az ítélet szerint tanulmányom „fontos megállapításokat tartalmaz”, amelyek között kiemelésre érdemesnek találta például az alábbi mondatokat:

„A szélsőjobboldali kifejezés alkalmazhatóságának a fentiekkel szembeni hátrányát, ha már, akkor többnyire annak normatív tartalmával szokás magyarázni. A politika mindennapjaihoz tartozó »radikális« mozgalmakat eszerint demokrataként el lehet ítélni, a tudományos értéksemlegesség vagy a pártatlan tájékoztatás elve azonban nem engedi, hogy eleve prekoncepciókkal közelítsünk feléjük. A nyelvi önmérséklet az objektív megismerés, a korrekt tájékozódás előfeltétele”.

Arról azonban az ítélet nem tesz említést, hogy a szöveg itt a szakirodalom és a közvélekedés általam tévesnek ítélt állításait foglalja össze tömören, majd éppen ezek részletes cáfolatával folytatódik:

„A »terminológiai hidegháború« lényegét azonban éppen az adja (és úgy tűnik, a szélsőjobboldal ezzel sokkal inkább tisztában van), hogy minden választás szükségszerűen normatív jellegű: értéksemleges nyelv, passzív tükörként használható fogalom nem létezik. (…) Úgy vélem, hogy a (…) nemzeti radikális megnevezés használata a nevezett csoportok öndefiníciójának kritikátlan átvételét jelenti. Ha a szélsőségesség negatív mellékzöngével társul, az eredeti történelmi kontextusából kiragadott »nemzeti radikalizmus« (a »jobboldali radikalizmushoz« hasonlóan) egyértelműen eufemisztikus üzenetet hordoz”.

Ehhez hasonlóan az ítélet azt is megemlíti, hogy tanulmányomban „hivatkozom” egyik kollégám, Balogh Róbert írására, aki a „szélsőjobboldali” helyett a „radikális jobboldali” jelző mellett érvel. A bíró okfejtéséből csupán az a nem elhanyagolható tény marad ki, hogy ezt követően közel egy oldalon keresztül, a vonatkozó szakirodalomra hivatkozva vitatkozom az idézett szerzővel, nagy figyelmet fordítva érvei tarthatatlanságának bizonyítására. A tanulmány részletesen, a nemzetközi szakirodalom vonatkozó eredményeire támaszkodva dekonstruálja a „nemzeti”, illetve „jobboldali radikalizmus” terminusait, rámutatva ezek ugyancsak értéktelített, eufemisztikus, illetve fogalmi zavart keltő vonásaira. Végső konklúziója az, hogy az implicit minősítés elkerülhetetlen, ha egyáltalán meg akarunk nevezni egy olyan pártot, mint a Jobbik. Ennek oka az, hogy a politikában egyszerűen nem létezik a természettudományos tudományeszmény keretei szerint „tényszerű” megnevezés:

„A szélsőjobboldaliság kérdéskörének vizsgálatakor már a címadás pillanatában állást kell foglalnunk – akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár nem. E téma kutatása eminensen példázza a politika világának alapvető értéktelítettségét és a politikai objektumok nyelvi konstruáltságát, amelyet a legjobb szándékkal sem kerülhetünk meg; nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert megkerülhetetlen…”. A Fővárosi Törvényszék akarva-akaratlanul megtette a maga állásfoglalását, amikor nemcsak a neonáci, de a szélsőjobboldali minősítést is sértőnek minősítette.

Tanulmányom elsődleges és deklarált célja valójában nem az volt, hogy megfellebbezhetetlen „ténymegállapításokat” tegyen, hanem hogy vitát generáljon a hazai szakirodalomban egy a nemzetközi színtéren már évtizedek óta exponált kérdésről. Arról, hogy mi is a politikai jelenségekre aggatott szavak, kifejezések megválasztásának tudományos, morális és politikai tétje. A szöveg fő állítása az, hogy a politikai és társadalomtudományi megállapítások nem hasonlíthatók a természettudományoknak a tárgyi világ jelenségeire vonatkozó ítéleteihez, ahogy azt a 19. században hittük. Előbbiek ugyanis nem kézzel fogható, mindenki számára objektív módon megtapasztalható jelenségekre vonatkoznak. A politikai megnevezések nyelvi alakzatok: ilyenképpen az általunk érzékelt valóság meghatározott tapasztalati halmazára vonatkoznak, de önmagukban nem léteznek a nyelven kívül. Nincs mérhető, anyagi elemeire bontható, mindenki által azonosnak érzékelt tárgyi alapjuk. Ezért tanulmányomban fontos helyet kap saját állításaim vitatható, szubjektív, sőt bizonytalan voltának jelzése is.

Különösen nyomasztó, hogy a szóban forgó ítélet esetében láthatóan nem eltérő véleményről, hanem alapvető szövegértelmezési problémáról van itt szó. Absztrakt szaktudományos problémák átlátása és árnyalt értelmezése persze nem várható el mindenkitől, bár kétségkívül az is aggasztó, ha ez gondot okoz azok számára, akiknek az a hivatásuk, hogy tanulmányomnál jóval összetettebb jogi szövegek kibogozásával biztosítsák nap mint nap a jogállam megfelelő működését. Az azonban végképp zavarba ejtő, ha az eljáró bíró nem tud különbséget tenni egy szöveg szerzőjének saját véleményének kifejtése és aközött, ha az más szerzők véleményét interpretálja. Ebből következően olyan ítéleteket, gondolatokat ad a számba, amelyek tanulmányom konklúzióival szöges ellentétben állnak.

A Magyar Progresszív Intézet továbbra is fenntartja azon vélekedését, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom szélsőjobboldali párt, és önmegnevezésének reflektálatlan átvétele akarva-akaratlanul hozzájárul a nyugati civilizáció alapvető normáival összeegyeztethetetlen értékvállalásainak relativizálásához. Az, hogy e politikai formációt továbbra is következetesen szélsőjobboldalinak fogjuk nevezni, egyenesen következik demokratikus és humanista elkötelezettségünkből, valamint abból, hogy szóválasztásunkkal ezentúl is jelezni kívánjuk a párt politikai karakterének általunk szélsőségesnek tekintett, lényeges alapvonásait. Ez a vélekedés tanulmányomban is hangsúlyosan szerepel, ezért nem tudom elfogadni azt, hogy a Fővárosi Törvényszék egy idejétmúlt, pozitivista tudományelv nevében rám (is) hivatkozva utasítja el a szélsőjobboldali jelző használatát.

A Magyar Progresszív Intézet szakmai alapon nem ért egyet Karsai Lászlóval abban, hogy a Jobbik neonáci párt lenne. Sőt, kifejezetten kontraproduktívnak tartjuk ezt a minősítést, mivel úgy véljük, megalapozatlanságával, átgondolatlanságával gyengíti a hazai szélsőjobboldallal szembeni fellépés eredményességét. De véleményünket semmiképpen nem minősítjük „ténynek”, amelyből jogi konzekvenciákat lehetne levonni. A Jobbik neonáci vagy nem-neonáci mivoltával kapcsolatban a legtöbb politikai és társadalomtudományi szakkifejezéshez hasonlóan ilyen tény nem állapítható meg. Ezért rendkívül veszélyesnek és szakmaiatlannak, a véleménynyilvánítás szabadsága indokolatlan és súlyos korlátozásának tartjuk a Fővárosi Törvényszék ítéletét. E véleményünk mellett akkor is kitartunk, ha egy majdani jogerős ítélet autoritását és kötelező erejét magától értetődően nem fogjuk megkérdőjelezni. Akkor sem, ha nem értünk vele egyet.

(Az írás eredetileg a HVG 2012. június 27-i számában jelent meg)

Ma már közhelynek számít, hogy a Fidesz a jobbszélen elhelyezkedő szavazók elszívása érdekében kisajátítani igyekszik a szélsőjobboldal egyes témáit, jelszavait. Arról már kevesebb szó esik, hogy ezzel egy külföldről ellesett, sokáig és sokak által igazi politikai varázsszernek tartott mintát követ. Pedig a külföldi példa a jövőre nézve is tanulságos lehet.

Nicolas Sarkozy a 2007-es francia elnökválasztási kampányban adta ki a jelszót: fel kell szabadítani a francia jobboldalt a második világháború nyomán kialakult „történelmi gátlásai” alól. Ez nemcsak a jobboldali identitás „bátrabb” és büszkébb vállalását jelentette, de egyúttal a francia politika „érzékenyebb” témáinak szókimondó, akár egyenesen populista újrafogalmazását. Sarkozy kiindulópontja ez volt: ha a szélsőjobboldali Le Pent és pártját a politikai korrektség konszenzusának gátlástalan megbontása lendíti előre, a jobbközép vezető pártjának, az UMP-nek is szakítania kell a finomkodással. Ha választói kereslet mutatkozik rá, igenis agresszív nyíltsággal kell beszélni a bevándorlás, a közbiztonság vagy éppen a francia nemzeti érzés addig Le Pen által monopolizált témáiról. Ez a politika rövidtávon vitathatatlan sikerrel járt: 2007-ben Sarkozy fölényesen nyerte az elnökválasztást, nem utolsósorban a Nemzeti Fronttól „ellopott” választók szavazataival, míg utóbbi hosszú évekig tartó, súlyos válságba süllyedt.

A Fidesz vezette magyar jobboldal számára a MIÉP 2002-es vereségének, illetve a 2006-os kudarcot követő fokozatos eltűnésének köszönhetően a szélsőjobboldalhoz való viszony sokáig nem jelentett érdemi problémát. Ezt a status quót bontotta meg, amikor a Jobbik rátalált a cigányellenes előítéleteket a szociális szorongásokkal összekötő új szélsőjobboldaliság adujára. A Jobbik csillagának felemelkedése már a 2009-es európai parlamenti választások előtt jól látható volt a közvélemény-kutatási adatokból. Ekkortól vált érezhetővé a Fidesz retorikájának éles rendpárti fordulata, a cigány-nem cigány együttélés konfliktusaira való radikálisabb, a többségi előítéletekre jobban rímelő reflexiója. Ez a tendencia folytatódott később a Trianon-tematika kormánypárti kisajátításával, illetve olyan szimbolikus ügyekkel, mint a kommunista vezetők nyugdíjának kérdése, a Károlyi-szobor eltávolítása vagy legutóbb a kimagyarázhatatlanul nyilas- és nácibarát Nyírő József újratemetése, valamint az Európai Unióhoz és az IMF-hez való viszony. A „megszállási” retorikában nem nehéz felismerni Sarkozy módszereinek követését.

Ha morális szempontból erősen vitatható vagy nem értünk is egyet vele, politikai dimenzióban felsorakoztathatunk érveket a Fidesz törekvései mellett. E megközelítésből ugyanis a politika klasszikus dilemmájáról van szó: mennyi rossz engedhető meg a jó cél érdekében? Az előítéletes szavazók akolban tartása, az intézményes szélsőjobboldal korlátok közé szorítása nemes célnak tekinthető. Ha sikerül kontrollált „megelőző csapásokkal” lefegyverezni a szélsőjobboldalt, távol lehet tartani a hatalomtól azokat, akik nemcsak a retorika szintjén keménykednének – szól az elmélet.

Az újabb fejlemények azonban kül- és belföldön is arra utalnak, hogy ez a stratégia hosszú távon fenntarthatatlan: egy jobbközép erő nem kelhet versenyre szélsőségességben a szélsőjobboldallal. A francia választások nemcsak a szocialista elnökjelölt, François Hollande magabiztos győzelmét hozták, de egyben a két évvel ezelőtt még mindenki által temetett szélsőjobboldali Nemzeti Front történetének legjobb elnökválasztási eredményét, valamint a törvényhozásba való visszakerülését is. Kiderült, hogy a szélsőjobboldali retorikára fogékony szavazókat nem lehet tartósan megtéveszteni, végül mégiscsak oda fordulnak, ahonnan nemcsak jelszavakra, de valóban szélsőséges megoldásokra számíthatnak.

Az újabb hazai közvélemény-kutatási adatok is arról tanúskodnak, hogy a Jobbik ellen csupán ideiglenes sikereket lehetett elérni a francia recept alkalmazásával. Ami pedig a jövőt illeti: a szélsőjobboldali pártnak különösen kedvez a kormányból való fokozódó kiábrándultság, a baloldali ellenzék gyengesége és a megszorítások nyomán egyre romló közhangulat. Eközben a társadalom toleranciaküszöbe érezhetően emelkedett: a politikai nyilvánosságban olyan gondolatok és megfogalmazások váltak észrevétlenül megszokottá, mindennapivá, amelyek akár öt évvel ezelőtt is óriási politikai botrányokat kavartak volna. Az ebből eredő tanulságokat azonban a kormánypártok mintha mindeddig nem vonták volna le, és nem kizárt, hogy éppen ez fogja végigvezetni őket Sarkozy útján.

A magyar politika egén új csillag tűnt fel egy szabolcsi kistelepülés polgármesterének személyében. Egy férfiéban, aki a hírek szerint első nekifutásra „megoldotta a cigánykérdést”. Aki rendet teremtett a községében. És aki egyébként önkormányzati rendezvényeken Szálasi Ferencet élteti.

„Harc mindhalálig. Azon harc, melynek rítusa által a katartikus erejű megtisztulás és a lelki újjászületés megszentelő útját kell bejárni. Ezt az utat járták a tatárok ellen harcoló bárók IV. Béla királyunk oldalán, önként feláldozva életüket a haza oltárán. Így cselekedett a romhalmazzá lőtt Drégely várának kőomladéka alatt Szondi György, aki inkább mártír lett, de gyáva, renegát, az ellenséggel lepaktáló és egyezkedő hazaáruló soha. Ugyanez a mártírium jutott osztályrészül Zrínyi Miklós szigetvári hősünknek és végvári vitézeinek. De ugyanezt a megalkuvás nélküli ellenállást képviselte Dobó István és várvédő katonái, ennek a képviselője volt Mindszenty bíboros-hercegprímás is, és Szálasi Ferenc mártírhalált halt nemzetvezető”. (Orosz Mihály Zoltán, 2011. február 22.)

A cigányok „megnevelésén” alapuló, úgynevezett „érpataki modellt” tavaly novemberben már az átalakítások startvonalánál álló köztelevízió is sikertörténetként éltette, és választási győzelmét követően Juhász Oszkár is követendő példának nevezte Orosz Mihály Zoltán módszerét. Tegnap kollégáimmal éppen a gyöngyöspatai fejleményeket értékelve próbáltunk mélyebben elmerülni az „érpataki modell” részleteiben. Bár a cél álláspontunk szerint nem szentesíti végletekig az eszközt, és a módszer egyes elemei a hatalmi önkény gyanúját is felvetik, nem kívántunk előzetesen pálcát törni a kizárólag rendészeti szemléletű megközelítés felett. Az oktatást középpontba helyező hódmezővásárhelyi vagy nyíregyházi integrációs modell, illetve a Hejőkeresztúr központtal működő H2O iskolahálózat közelebb áll hozzánk, de a törvények következetes betartatásának ígérete egy átfogóbb koncepcióba illeszkedve álláspontunk szerint szintén nem ördögtől való. Ugyanakkor a napi problémákat, mint arról tegnap is írtam, azonnal kezelni kell, de érdemi megoldást csak a tényleges integrációra törekvő, hosszú távú módszer hozhat.

Kutakodásunk végső konklúziójaként végül arra a megállapításra jutottunk, hogy a politikusi példaképek megválasztásakor mindenképpen érdemes óvatosnak lenni. Nem tudjuk, Juhász mennyire ismeri Orosz Mihály Zoltán polgármesteri munkásságát, de a magunk részéről érdeklődve olvastuk az érpataki önkormányzat honlapján az idei, a település vezetése által szervezett becsületnapi megemlékezésről szóló tudósítást és az arról készült felvételeket. Mint ismeretes, a magyar és német (SS-) alakulatok 1945. február 11-i budai kitörése előtt tisztelgő Becsület Napját 1997 óta rendezik meg Magyarországon olyan, Szálasi Ferenc örökségét magukénak valló nemzetiszocialista csoportok, mint a Magyar Nemzeti Arcvonal, vagy az emlékezetes Vér és Becsület hamvaiból testet öltött Pax Hungarica Mozgalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy megemlékezést kizárólag ezek a csoportok tarthatnak, hiszen az ünneplés a Jobbiktól, sőt a mérsékelt jobboldal uszályának szélétől sem áll távol.

Az ünnepségről készült felvételek azonban jól mutatják, hogy Juhász Oszkár eszmei forrásvidékeit nemcsak a Fidesztől, de a Jobbik fősodrától is távolabb kell keresnünk. Az önkormányzat szervezésében (!) lezajlott megemlékezés katonás külsőségeit (a polgármester egyenruhás parádézását is beleértve) még akár mulatságosnak is minősíthetnénk. Orosz beszédének militáns hangneme, a „szélsőliberalizmus” ostorozása és a „lelket megmérgező” és „beszennyező”, „felforgató világerők”, „háttérhatalmak”, „világhódítók” és „nemzetmegsemmisítő stratégiáik” által a nemzet köré vont „fojtogató ostromgyűrű” mint központi trópus némi jóhiszeműséggel a hazaszeretettől feltüzelt költői hevület számlájára írható. A politikus fent idézett, a kitörést tágabb történelmi kontextusba helyező eszmefuttatásai azonban minden hermeneutikai nyitottságunk ellenére is zavarba ejtettek bennünket. A mély átéléssel és láttató erejű intonációval előadott beszéd gyakorlatilag minden mondata külön elemzés tárgyát képezhetné, úgy gondoljuk azonban, hogy beszéd maga minden kommentárnál többet mond: Szálasi Ferenc Zrínyi Miklóssal és Dobó Istvánnal, utóbb pedig 1956 hőseivel egy sorban való emlegetése nyilvánvalóvá teszi, mit is ért az önkormányzat honlapjának tudósítása az alatt, hogy „[k]ritikusan kell fordulnunk az ellenségeink által kitalált és tanított történelem felé”.

Hadd ismételjük meg: ha a büntetés-közmunkát vagy a cigányok nevelő célzatú elbocsátását nem tartjuk is jogállami megoldásnak, a törvények szigorú betartatása (nem kellene ennek mindenhol magától értetődőnek lennie?) mindettől függetlenül célravezető részmegoldás. De Orosz Mihály Zoltánnak, a nemzetvezető kései hívének politikai szentté avatásával talán érdemes még várnunk egy kicsit.

(A beszéd teljes szövege itt olvasható. Az érpataki ünnepségről készült felvétel alatt egyébként az újhungarista körökben Szálasi Ferenc hivatalos utódának tartott Győrkös István egy beszédének részletét láthatjuk és hallhatjuk. Megint csak hangsúlyozzuk: önkormányzati honlapon.)

Vasárnap lezárult a gyöngyöspatai időközi polgármester-választás, az eredmények ismertek. Tiszavasvári, Hencida és Hegyháthodász mellett most már egy negyedik település is a 2010-ben az Országgyűlésbe is bejutott szélsőjobboldali párt vezetése alatt folytatja életét.

Az eredmények számos érdekes kérdést felvetnek. Kommentárokat olvashatunk a Jobbik szűk egy év alatt történt megerősödéséről a településen; árnyaló megjegyzéseket az időközi választások eredményeiből levonható következtetések korlátozott relevanciájáról; vagy éppen figyelmeztető hangokat a jobbikos „veteményesek” „politikai nagybirtokká” növekedésének veszélyéről. Az utólagos bölcsesség birtokában okoskodhatnánk az egyes indulók esetleges taktikai hibáiról a kampány során, és nem kevésbé érdekes probléma az újabb szélsőjobboldali „sziget” gondjainak az erő jelszavával nekifeszülő új településvezetés és az ország kétharmados vezetése közötti feszültségekben rejlő kilátások számbavétele.

Érdemes azonban néhány szót ejteni a győztes árnyékában a feledés lejtőjén megindult negyedik helyezettről, a gyöngyöspatai randalírozások kapcsán országosan ismertté vált, antihősként rövid időre a média egyik kedvenceként tündöklő Eszes Tamásról. A Véderő volt főparancsnoka által elért, az érvényesen leadott voksok 10,5 százalékát kitevő eredmény nem azért érdekes, mert a győztes Juhász Oszkár 33,8 százalékával együtt így a Heves megyei település választói közel 45 százalékban szavaztak szélsőjobboldali jelöltekre, bár önmagában ez sem ad okot túlzott optimizmusra. Az, hogy minden tízedik érvényesen szavazó Eszes neve mellé húzta be az ikszet, azért elgondolkodtató, mert egy kifejezetten nemzetiszocialista félkatonai szervezet egykori vezetőjéről van szó.

Bár a Jobbik megalakulásától napjainkig számtalanszor megkapta és a jövőben is meg fogja kapni ellenfeleitől az újnyilas, sőt neonáci bélyeget, ami ellen a párt prominensei lassan már tiltakozni is megunnak, programjukat, retorikájukat és szimbolikus politikájukat megvizsgálva nincs alapunk az e vádakkal való egyetértésre. Félreértés ne essék: nem azok táborát készülök erősíteni, akik a Jobbikot demokratikus, „nemzeti radikális” vagy „hazafias” pártként szeretnék minősíteni és minősíttetni. Nyíltan cigánygyűlölő, antiszemita és homofób politikai formációként a második legnagyobb ellenzéki párt egyértelműen a szélsőjobboldalra pozícionálja magát, és vele kapcsolatban a magam részéről a „jobboldali radikális” megnevezést is felelőtlen eufemizmusnak tartom, amivel még csak nem is vagyok egyedül az elemzők között. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szélsőjobboldal mint ideológiai gyűjtőmező, a szélsőbaloldalhoz hasonlóan nem tekinthető homogén tömbnek. Így Magyarországon például az 1920-as években már élesen elkülönült egymástól a közös pontok mellett is eltérő gyökerekkel, ideológiai hangsúlyokkal és célokkal rendelkező fajvédő és nemzetiszocialista irányzat (az érdeklődők számára e folyamatról rövid, de igényes szaktudományos áttekintés is elérhető a világhálón). Bár egy demokrata szempontjából a két tábor között első pillantásra nincs jelentős különbség, a parlamentarizmushoz vagy a fontosnak tartott problémákhoz való hozzáállás tekintetében annál komolyabbak az eltérések. Ezek jelentőségének felméréséhez elég felhívni rá a figyelmet, hogy míg a Horthy idealizált képét zászlóként lengető Jobbik soha nem kérdőjelezte meg nyíltan a többpárti demokrácia játékszabályait, és a „cigánykérdésre” rendészeti kérdésként tekint, a Szálasira a mai napig Magyarország utolsó legitim vezetőjeként tekintő nemzetiszocialista mozgalmak bevallottan a parlamentarizmus felszámolását és egypárti diktatúra bevezetését tekintik célnak; rasszizmusuk és antiszemitizmusuk leplezetlenül biológiai alapokon nyugszik; és eszközeik is sokkal inkább a hungarizmus forradalmi-totalitárius hagyományaihoz, mint az ultrakonzervatív-autoriter Horthy-rendszerhez nyúlnak vissza. Nem véletlen, hogy az olyan újhungarista csoportok, mint a Pax Hungarica Mozgalom vagy a Magyar Nemzeti Arcvonal, rendre „szalonnacionalistának” és „liberálisnak” bélyegzi a Jobbikot, és soraik között fel sem merül a parlamentarizmusba „belesimuló” párttal való együttműködés lehetősége. Bár az aktuális magyarországi helyzetben kétségkívül vannak érintkezési pontok a két irányzat között (az egykori szkinhedvezér Sneider „Roy” Tamás mellett ilyen például a hungarista eszmékre nagyon is nyitottnak mutatkozó Novák Előd), a „Szebb jövőt!”, illetve a „Kitartás!” köszöntést skandálók között végső soron áthidalhatatlan politikai szakadék tátong. Hogy csak egy példát említsünk: míg az előbbi irányzat képviselői az Alkotmány értelmében szabadon szerveződhetnek, a nemzetiszocialisták politikai szervezetei az alkotmányos értékekkel összeférhetetlen eszméik miatt a legtöbb országban (így Magyarországon is) tiltólistán vannak.

A Véderő nevű félkatonai szervezet, bár nem politikai mozgalomként határozza meg magát, létrejöttétől kezdve a nemzetiszocialista szubkultúrával ápol megbonthatatlanul szoros kapcsolatot. Ha a közösen szervezett kiképzőtáborok, az újhungarista és szkinhed fórumokon folyamatosan folytatott baráti párbeszéd vagy Eszes Tamás évértékelő sorai nem győznének meg minket, érdemes utánanézni, kikkel és milyen ünnepségeken jelenik meg egy platformon ez a csoport. Érdemes tehát a fentiek fényében értékelni nemcsak azt, hogy egy ilyen mozgalom vezetője demokratikus választásokon indult, egyáltalán indulhatott, bár erre sincs sok példa a rendszerváltás utáni magyar történelemben (a ritka kivételek közé tartozik a Szabó Albert-féle egykori Magyar Népjóléti Szövetség); hanem azt is, hogy a Gyöngyöspatán szavazók 10,5 százaléka vállalhatónak talált egy a Jobbiknál is szélsőségesebb nézeteket képviselő politikai kalandort.

A 2 900 fős lakosságú Gyöngyöspata időközi polgármester-választásának eredményei persze – Vona Gábor állításával szemben – nem jeleznek országos méretű, főként nem visszafordíthatatlan trendet. Nemcsak a fajvédő vagy szélsőjobboldali-populista Jobbik, hanem a nemzetiszocialista csoportok vonatkozásában sem. Mindenképpen sokadik figyelmeztetést jelenthetnek azonban arra, hogy a Gyöngyöspatához hasonló kistelepülések napi szociális és rendészeti problémáinak figyelmen kívül hagyása, vagy az ezekre adott látszatválaszok egyre több helyen eredményezhetnek olyan jelenségeket, amelyek sem a demokratikus ellenzék, sem a kormány pártjai számára nem kívánatosak. Sőt, egy határon túl talán még a Jobbik számára sem.