progresszista

A többségi társadalom és a cigányság együttélésének problémáiról

Az ország megint Gyöngyöspata nevétől hangos: most éppen a Jobbik jelöltjének polgármesterré választása miatt. A felhördülésnek van alapja, hiszen annak a pártnak a jelöltje győzött, amelynek elnöke a cigányok és a többségi társadalom közötti konfliktusokat többek között úgynevezett „közrendvédelmi táborok” létrehozásával kívánja megoldani. Magyarul gettóba zárná a szerinte veszélyes elemeket. Pedig emberibb példáért nem kell messzebbre menni: Gyöngyöspatától csupán száz kilométerre van egy, a pataihoz hasonló adottságokkal bíró falu (a lakosság 10 százaléka roma), ahol cigány és nem cigány között láthatóan nincs különbség, békében élnek egymás mellett, és ehhez sem önjelölt csendőrökre, sem táborokra, sem harsogó „szebb jövőt!”-re nem volt szükség. A szebb jövő Hejőkeresztúron már elkezdődött.

És hogyan fest ez a jövő? A keresztúri általános iskolában együtt tanulnak romák és nem romák, az odatévedt látogató pedig első látásra nem tudja megmondani, ki a jó és ki a rossz tanuló, kinek munkanélküliek a szülei (sokaknak), és hogy kivel vannak magatartás-problémák (az átlagosnál jobb a helyzet). Csak élénk, a tanórákon két nappal az évzáró előtt is aktív és lelkes diákokkal találkozni. A gyerekek szociális hátteréről és tanulmányi eredményeiről magam is csak úgy szereztem tudomást, hogy az iskola igazgatója mesélt róluk. Így tudtam meg például, hogy a 7. osztályban a sok jó tanuló mellett csak egyetlen kitűnő tanuló van: történetesen egy cigány fiú. Ezeknek a gyerekeknek nem kérdés, hogy ki cigány, hogy kinek milyen családi háttere van, és mi a családneve. Csak az számít nekik, hogy a szünetben egy gyors partiban leverjék az osztálytársukat sakkban, vagy hogy dámában ők képviselhessék Magyarországot a következő európai bajnokságon. Az ambíció az eredményekben is megmutatkozik: tavaly különböző versenyeken táblajátékokban 32 aranyérmet szereztek a hejőkeresztúri általános iskola diákjai.

Ha az olvasó azt gondolja, hogy az iskola igazgatója, Kovácsné Dr. Nagy Emese összegyűjtötte a környék összes tehetséges cigány és nem cigány gyerekét, csalódnia kell. A három szomszédos falu által közösen működtetett IV. Béla Általános Iskola tanulóinak 72 százaléka hátrányos helyzetű, 10 százaléka állami gondozott és 8 százaléka sajátos nevelési igényű. A messze földön híressé vált sikert a Stanford Egyetemen kidolgozott és Hejőkeresztúron a 11 éve bevezetett módszerrel érték el. Lényege – erősen leegyszerűsítve – az interaktivitás: az elmélet hívei szerint a kommunikáció fejleszti a gyermekek képességeit, ezért a tanórák 20 százalékában csoportmunkában és azon belül is – a képességbeli különbségeket kompenzáló – differenciált feladatkiosztással kell dolgozniuk. A metódus tehát kifejezetten heterogén csoportokban működik, lévén a gyerekek végső soron egymástól tanulnak. Ezért első lépésként a deszegregált iskolákat kell az érintett települések döntéshozóinak létrehozniuk. A hejőkeresztúri iskola már 1990-ben is vegyes volt (27 százalék volt a roma diákok aránya), de mostanra a cigány tanulók aránya 50 százalékra emelkedett. És az arányok változása kivételesen nem annak köszönhető, hogy a nem cigány szülők elviszik gyerekeiket az iskolából, sőt ennek ellenkezője történik. Viszont a hatékonyabb beiskoláztatásnak és az iskola népszerűségének köszönhetően egyre több roma gyermek vesz részt az oktatásban.

Az iskola eredményesség és békéje az egész településre átragadt. Hejőkeresztúr sikerének titka (a Hódmezővásárhelyéhez vagy Nyíregyházáéhoz hasonlóan) annak felismerése, hogy az együttélés konfliktusa nem vagy csak rövidtávon kezelhető rendészeti, illetve szociális kérdésként. A megoldás kulcsa az oktatásban rejlik, mert csak így lehet hosszú távon kiegyenlíteni az esélyeket, és így lehet csak megakadályozni, hogy az elhibázott szociális rendszerből újratermelődő feszültség állandóan rombolja a közösséget.

Világos, hogy ha holnap egy település vezetője vagy egy iskola igazgatója úgy dönt, megkísérli adaptálni a Stanford-módszert, legalább 4-5 év, mire annak eredménye a diákok tanulmányi eredményein megmutatkozik. (Jóllehet 3 hónap után csökkennek a fegyelmezési problémák, 6 hónap után a hiányzás is csökken, és végül ez vezet a tanulmányi eredmény javulásához is.) És az is világos, hogy még minimum 10 év, mire mindennek munkaerő-piaci hatása is mutatkozhat. De ez épp azt jelenti, hogy nincs elvesztegetnivaló idő, mert egyelőre nincs más modell, amely hosszú távon a megoldás reményével kecsegtetne. Érpatak – egyébként nyíltan szálasista – polgármestere rendészeti eszközökkel szorította vissza a bűnözést, azonban nem adott választ a kérdésre: hogyan lesz a cigány lakosságnak képzettsége és végül munkahelye? Hejőkeresztúr példája azt mutatja, hogy van fény az alagút végén, és létezik egy olyan Magyarország, ahol nem a félelem, hanem az értelem tartja össze a közösséget. Talán ilyen is lehet a nemzeti együttműködés rendszere.

A magyar politika egén új csillag tűnt fel egy szabolcsi kistelepülés polgármesterének személyében. Egy férfiéban, aki a hírek szerint első nekifutásra „megoldotta a cigánykérdést”. Aki rendet teremtett a községében. És aki egyébként önkormányzati rendezvényeken Szálasi Ferencet élteti.

„Harc mindhalálig. Azon harc, melynek rítusa által a katartikus erejű megtisztulás és a lelki újjászületés megszentelő útját kell bejárni. Ezt az utat járták a tatárok ellen harcoló bárók IV. Béla királyunk oldalán, önként feláldozva életüket a haza oltárán. Így cselekedett a romhalmazzá lőtt Drégely várának kőomladéka alatt Szondi György, aki inkább mártír lett, de gyáva, renegát, az ellenséggel lepaktáló és egyezkedő hazaáruló soha. Ugyanez a mártírium jutott osztályrészül Zrínyi Miklós szigetvári hősünknek és végvári vitézeinek. De ugyanezt a megalkuvás nélküli ellenállást képviselte Dobó István és várvédő katonái, ennek a képviselője volt Mindszenty bíboros-hercegprímás is, és Szálasi Ferenc mártírhalált halt nemzetvezető”. (Orosz Mihály Zoltán, 2011. február 22.)

A cigányok „megnevelésén” alapuló, úgynevezett „érpataki modellt” tavaly novemberben már az átalakítások startvonalánál álló köztelevízió is sikertörténetként éltette, és választási győzelmét követően Juhász Oszkár is követendő példának nevezte Orosz Mihály Zoltán módszerét. Tegnap kollégáimmal éppen a gyöngyöspatai fejleményeket értékelve próbáltunk mélyebben elmerülni az „érpataki modell” részleteiben. Bár a cél álláspontunk szerint nem szentesíti végletekig az eszközt, és a módszer egyes elemei a hatalmi önkény gyanúját is felvetik, nem kívántunk előzetesen pálcát törni a kizárólag rendészeti szemléletű megközelítés felett. Az oktatást középpontba helyező hódmezővásárhelyi vagy nyíregyházi integrációs modell, illetve a Hejőkeresztúr központtal működő H2O iskolahálózat közelebb áll hozzánk, de a törvények következetes betartatásának ígérete egy átfogóbb koncepcióba illeszkedve álláspontunk szerint szintén nem ördögtől való. Ugyanakkor a napi problémákat, mint arról tegnap is írtam, azonnal kezelni kell, de érdemi megoldást csak a tényleges integrációra törekvő, hosszú távú módszer hozhat.

Kutakodásunk végső konklúziójaként végül arra a megállapításra jutottunk, hogy a politikusi példaképek megválasztásakor mindenképpen érdemes óvatosnak lenni. Nem tudjuk, Juhász mennyire ismeri Orosz Mihály Zoltán polgármesteri munkásságát, de a magunk részéről érdeklődve olvastuk az érpataki önkormányzat honlapján az idei, a település vezetése által szervezett becsületnapi megemlékezésről szóló tudósítást és az arról készült felvételeket. Mint ismeretes, a magyar és német (SS-) alakulatok 1945. február 11-i budai kitörése előtt tisztelgő Becsület Napját 1997 óta rendezik meg Magyarországon olyan, Szálasi Ferenc örökségét magukénak valló nemzetiszocialista csoportok, mint a Magyar Nemzeti Arcvonal, vagy az emlékezetes Vér és Becsület hamvaiból testet öltött Pax Hungarica Mozgalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy megemlékezést kizárólag ezek a csoportok tarthatnak, hiszen az ünneplés a Jobbiktól, sőt a mérsékelt jobboldal uszályának szélétől sem áll távol.

Az ünnepségről készült felvételek azonban jól mutatják, hogy Juhász Oszkár eszmei forrásvidékeit nemcsak a Fidesztől, de a Jobbik fősodrától is távolabb kell keresnünk. Az önkormányzat szervezésében (!) lezajlott megemlékezés katonás külsőségeit (a polgármester egyenruhás parádézását is beleértve) még akár mulatságosnak is minősíthetnénk. Orosz beszédének militáns hangneme, a „szélsőliberalizmus” ostorozása és a „lelket megmérgező” és „beszennyező”, „felforgató világerők”, „háttérhatalmak”, „világhódítók” és „nemzetmegsemmisítő stratégiáik” által a nemzet köré vont „fojtogató ostromgyűrű” mint központi trópus némi jóhiszeműséggel a hazaszeretettől feltüzelt költői hevület számlájára írható. A politikus fent idézett, a kitörést tágabb történelmi kontextusba helyező eszmefuttatásai azonban minden hermeneutikai nyitottságunk ellenére is zavarba ejtettek bennünket. A mély átéléssel és láttató erejű intonációval előadott beszéd gyakorlatilag minden mondata külön elemzés tárgyát képezhetné, úgy gondoljuk azonban, hogy beszéd maga minden kommentárnál többet mond: Szálasi Ferenc Zrínyi Miklóssal és Dobó Istvánnal, utóbb pedig 1956 hőseivel egy sorban való emlegetése nyilvánvalóvá teszi, mit is ért az önkormányzat honlapjának tudósítása az alatt, hogy „[k]ritikusan kell fordulnunk az ellenségeink által kitalált és tanított történelem felé”.

Hadd ismételjük meg: ha a büntetés-közmunkát vagy a cigányok nevelő célzatú elbocsátását nem tartjuk is jogállami megoldásnak, a törvények szigorú betartatása (nem kellene ennek mindenhol magától értetődőnek lennie?) mindettől függetlenül célravezető részmegoldás. De Orosz Mihály Zoltánnak, a nemzetvezető kései hívének politikai szentté avatásával talán érdemes még várnunk egy kicsit.

(A beszéd teljes szövege itt olvasható. Az érpataki ünnepségről készült felvétel alatt egyébként az újhungarista körökben Szálasi Ferenc hivatalos utódának tartott Győrkös István egy beszédének részletét láthatjuk és hallhatjuk. Megint csak hangsúlyozzuk: önkormányzati honlapon.)

Vasárnap lezárult a gyöngyöspatai időközi polgármester-választás, az eredmények ismertek. Tiszavasvári, Hencida és Hegyháthodász mellett most már egy negyedik település is a 2010-ben az Országgyűlésbe is bejutott szélsőjobboldali párt vezetése alatt folytatja életét.

Az eredmények számos érdekes kérdést felvetnek. Kommentárokat olvashatunk a Jobbik szűk egy év alatt történt megerősödéséről a településen; árnyaló megjegyzéseket az időközi választások eredményeiből levonható következtetések korlátozott relevanciájáról; vagy éppen figyelmeztető hangokat a jobbikos „veteményesek” „politikai nagybirtokká” növekedésének veszélyéről. Az utólagos bölcsesség birtokában okoskodhatnánk az egyes indulók esetleges taktikai hibáiról a kampány során, és nem kevésbé érdekes probléma az újabb szélsőjobboldali „sziget” gondjainak az erő jelszavával nekifeszülő új településvezetés és az ország kétharmados vezetése közötti feszültségekben rejlő kilátások számbavétele.

Érdemes azonban néhány szót ejteni a győztes árnyékában a feledés lejtőjén megindult negyedik helyezettről, a gyöngyöspatai randalírozások kapcsán országosan ismertté vált, antihősként rövid időre a média egyik kedvenceként tündöklő Eszes Tamásról. A Véderő volt főparancsnoka által elért, az érvényesen leadott voksok 10,5 százalékát kitevő eredmény nem azért érdekes, mert a győztes Juhász Oszkár 33,8 százalékával együtt így a Heves megyei település választói közel 45 százalékban szavaztak szélsőjobboldali jelöltekre, bár önmagában ez sem ad okot túlzott optimizmusra. Az, hogy minden tízedik érvényesen szavazó Eszes neve mellé húzta be az ikszet, azért elgondolkodtató, mert egy kifejezetten nemzetiszocialista félkatonai szervezet egykori vezetőjéről van szó.

Bár a Jobbik megalakulásától napjainkig számtalanszor megkapta és a jövőben is meg fogja kapni ellenfeleitől az újnyilas, sőt neonáci bélyeget, ami ellen a párt prominensei lassan már tiltakozni is megunnak, programjukat, retorikájukat és szimbolikus politikájukat megvizsgálva nincs alapunk az e vádakkal való egyetértésre. Félreértés ne essék: nem azok táborát készülök erősíteni, akik a Jobbikot demokratikus, „nemzeti radikális” vagy „hazafias” pártként szeretnék minősíteni és minősíttetni. Nyíltan cigánygyűlölő, antiszemita és homofób politikai formációként a második legnagyobb ellenzéki párt egyértelműen a szélsőjobboldalra pozícionálja magát, és vele kapcsolatban a magam részéről a „jobboldali radikális” megnevezést is felelőtlen eufemizmusnak tartom, amivel még csak nem is vagyok egyedül az elemzők között. Fontos azonban megjegyezni, hogy a szélsőjobboldal mint ideológiai gyűjtőmező, a szélsőbaloldalhoz hasonlóan nem tekinthető homogén tömbnek. Így Magyarországon például az 1920-as években már élesen elkülönült egymástól a közös pontok mellett is eltérő gyökerekkel, ideológiai hangsúlyokkal és célokkal rendelkező fajvédő és nemzetiszocialista irányzat (az érdeklődők számára e folyamatról rövid, de igényes szaktudományos áttekintés is elérhető a világhálón). Bár egy demokrata szempontjából a két tábor között első pillantásra nincs jelentős különbség, a parlamentarizmushoz vagy a fontosnak tartott problémákhoz való hozzáállás tekintetében annál komolyabbak az eltérések. Ezek jelentőségének felméréséhez elég felhívni rá a figyelmet, hogy míg a Horthy idealizált képét zászlóként lengető Jobbik soha nem kérdőjelezte meg nyíltan a többpárti demokrácia játékszabályait, és a „cigánykérdésre” rendészeti kérdésként tekint, a Szálasira a mai napig Magyarország utolsó legitim vezetőjeként tekintő nemzetiszocialista mozgalmak bevallottan a parlamentarizmus felszámolását és egypárti diktatúra bevezetését tekintik célnak; rasszizmusuk és antiszemitizmusuk leplezetlenül biológiai alapokon nyugszik; és eszközeik is sokkal inkább a hungarizmus forradalmi-totalitárius hagyományaihoz, mint az ultrakonzervatív-autoriter Horthy-rendszerhez nyúlnak vissza. Nem véletlen, hogy az olyan újhungarista csoportok, mint a Pax Hungarica Mozgalom vagy a Magyar Nemzeti Arcvonal, rendre „szalonnacionalistának” és „liberálisnak” bélyegzi a Jobbikot, és soraik között fel sem merül a parlamentarizmusba „belesimuló” párttal való együttműködés lehetősége. Bár az aktuális magyarországi helyzetben kétségkívül vannak érintkezési pontok a két irányzat között (az egykori szkinhedvezér Sneider „Roy” Tamás mellett ilyen például a hungarista eszmékre nagyon is nyitottnak mutatkozó Novák Előd), a „Szebb jövőt!”, illetve a „Kitartás!” köszöntést skandálók között végső soron áthidalhatatlan politikai szakadék tátong. Hogy csak egy példát említsünk: míg az előbbi irányzat képviselői az Alkotmány értelmében szabadon szerveződhetnek, a nemzetiszocialisták politikai szervezetei az alkotmányos értékekkel összeférhetetlen eszméik miatt a legtöbb országban (így Magyarországon is) tiltólistán vannak.

A Véderő nevű félkatonai szervezet, bár nem politikai mozgalomként határozza meg magát, létrejöttétől kezdve a nemzetiszocialista szubkultúrával ápol megbonthatatlanul szoros kapcsolatot. Ha a közösen szervezett kiképzőtáborok, az újhungarista és szkinhed fórumokon folyamatosan folytatott baráti párbeszéd vagy Eszes Tamás évértékelő sorai nem győznének meg minket, érdemes utánanézni, kikkel és milyen ünnepségeken jelenik meg egy platformon ez a csoport. Érdemes tehát a fentiek fényében értékelni nemcsak azt, hogy egy ilyen mozgalom vezetője demokratikus választásokon indult, egyáltalán indulhatott, bár erre sincs sok példa a rendszerváltás utáni magyar történelemben (a ritka kivételek közé tartozik a Szabó Albert-féle egykori Magyar Népjóléti Szövetség); hanem azt is, hogy a Gyöngyöspatán szavazók 10,5 százaléka vállalhatónak talált egy a Jobbiknál is szélsőségesebb nézeteket képviselő politikai kalandort.

A 2 900 fős lakosságú Gyöngyöspata időközi polgármester-választásának eredményei persze – Vona Gábor állításával szemben – nem jeleznek országos méretű, főként nem visszafordíthatatlan trendet. Nemcsak a fajvédő vagy szélsőjobboldali-populista Jobbik, hanem a nemzetiszocialista csoportok vonatkozásában sem. Mindenképpen sokadik figyelmeztetést jelenthetnek azonban arra, hogy a Gyöngyöspatához hasonló kistelepülések napi szociális és rendészeti problémáinak figyelmen kívül hagyása, vagy az ezekre adott látszatválaszok egyre több helyen eredményezhetnek olyan jelenségeket, amelyek sem a demokratikus ellenzék, sem a kormány pártjai számára nem kívánatosak. Sőt, egy határon túl talán még a Jobbik számára sem.