Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

"Mindenről a zsidók tehetnek?"

(Az alábbi írás először a 444-en jelent meg 2014. január 26-án)

Nemrég Eőry Zsolt, a KDNP diósdi elnöke keveredett bele egy elég kellemetlen vitába a Facebookon. Ez nem csak azt mutatta meg, hogy milyen buta lehet valaki, de azt is, hogy a társadalomban még mindig teljesen képtelen feltevések élnek a zsidókkal és az antiszemitizmussal kapcsolatban.

Ezért megkértük Filippov Gábort, a Magyar Progresszív Intézet elemzőjét, aki nem csak a magyar szélsőjobb mozgalom- és eszmetörténetét, de a magyar vészkorszakot is kutatta, hogy válaszolja meg a kérdéseket, amelyeket Eőry felvetett.

Eljött az idő, végre mindent megtudhatnak az antiszemitizmusról, amit 2014-ben tudni kell róla. Innentől az elemző beszél.


“Az antiszemitizmus általában nem az égből pottyan, hanem valami oka szokott lenni. Azt is kutatták?”

Igen, elég sokat, csak el kellene olvasni.

Maga a kérdésfeltevés általános diagnózist ad arról is, milyen kapcsolat áll fenn az antiszemitizmus újratermelődése és a széleskörű ismerethiány között. A kérdező, aki ugye nem állít, „csak kérdez”, azt sugallja, hogy a „nyilvánvalóan okkal létező” antiszemitizmus miatt a zsidók/liberálisok/rózsadombi szociológusok/stb. csak vernyákolni és rettegni tudnak, és nem teszik fel a kérdést: „mi ebben a zsidók felelőssége” („általában nem az égből pottyan”)? Ismert az a régi önigazoló megfejtés, hogy az előítéletről természetesen maga az előítélet tárgya tehet. Az áldozathibáztatásként is emlegetett jelenséggel napjainkban leginkább a nemi erőszak áldozatai találkoznak: „miért járkál éjszaka a városban?”, „nem esne baja, ha nem kínálná fel magát a kihívó öltözködésével” stb. A felelősség ilyen, az egyéni áldozatra való áthárítása egy ponton különbözik élesen a csoportellenes (például antiszemita vagy cigánygyűlölő) hibáztató érveléstől. Utóbbi pikantériája ugyanis az, hogy az előítélet kialakulásának felelősségét egy csoport minden tagjára kiterjeszti: egyszerre teszi felelőssé egy csoport egészét egy vagy néhány tagjának cselekedeteiért és kéri számon a csoport elszigetelt tagjain a csoport összes többi tagjának cselekedeteit.

Tessék őket számonkérni!

Amilyen képtelen, olyan gyakorta hangoztatott számonkérés, különösen a szalonrasszizmust mosdatni igyekvő, a „tisztességes kisebbségiekkel” való „párbeszédet” sürgetők részéről: miért nem „emeli fel a szavát” a csoport „jobbik fele” deviáns tagjainak megengedhetetlen cselekedetei ellen, miért nem gyakorol közösségi nyomást a „tapasztalatokon alapuló” előítéletek „belülről történő” felszámolása érdekében? Így érvelt például Serédi Jusztinián, Magyarország hercegprímása is abban az 1944. júniusi (utóbb visszavont) pásztorlevelében, amelyben ráadásul elvileg – környezete nyomására – először emelte volna fel a szavát a magyar zsidók tömeges deportálása és megsemmisítése ellen: „Mi nem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel”.

A fehérekre senki nem mondaná

A többségi társadalom 1944-es zsidóellenes akciói ebben az olvasatban annak tudhatók be, hogy a máramarosszigeti zsidó asztalos nem rótta meg a budapesti zsidó tőzsdeügynököt annak esetleges tisztességtelen üzleti magatartása miatt. Hasonlót kért számon 45 évvel később a Magyar Gárda főkapitánya, Kiss Róbert a cigányokon, amikor azt követelte, hogy „az a réteg, amelyik nem bűnözésből él, vesse ki magából a selejtet! Vesse ki magából a bűnözőket!” Az így érvelő saját csoportja normaszegői között általában képes differenciálni: eszébe sem jut, hogy egy nem cigány/zsidó/stb. elkövető devianciája kapcsán „a magyarok” vagy „a fehérek” devianciáját ostorozza, vagy hogy – az intézményes igazságszolgáltatás helyett – saját magának kellene „fellépnie”, „kivetnie magából” olyan bűnözőket, akikhez semmi köze. Ezt a lehetőséget veszi el a kisebbségi csoport tagjaitól, amikor a „közülük kikerülő” normaszegőben nem a normaszegő egyént, hanem kizárólag csoportjának reprezentánsát hajlandó észrevenni és láttatni.

Tessék elolvasni

Visszatérve a konkrét kérdésre: az antiszemitizmus okait valójában megjelenésének pillanatától próbálták megmagyarázni a társadalmi és kulturális jelenségek minden területének kutatói: filozófusok, szociológusok, történészek, politikatudósok, pszichológusok, szociálpszichológusok, teológusok, irodalmárok, antropológusok. Ki- és átalakulásának, újratermelődésének és működésének leírására, magyarázatára számos, nem ritkán egymással versengő elméletet alkottak, amelyekben szinte egyedül az a közös, hogy a jóindulatú „kérdezők” többnyire nem olvassák azokat.

A beláthatatlan terjedelem miatt lehetetlen akár csak áttekintő bibliográfiát adni az antiszemitizmus hátterét feltáró fontosabb munkákról, kutatásokról. Ehelyütt csak kedvcsinálóként hadd ajánljak néhány alapos és igényes munkát, amely eligazíthat a kérdésben: mindenekelőtt ezt, ezt, ezt, ezt, ezt és ezt. Az újabb irodalomból külön is kiemelném Ungváry Krisztián tavaly megjelent, magyar közegben korszakos jelentőségű munkáját: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon címűt. A kötet, amellett, hogy a zsidóellenes politikának és bürokratikus gyakorlatnak a magyar szakirodalomban korábban elhanyagolt társadalom- és gazdaságpolitikai elemeire koncentrál, hosszas és problémaérzékeny bevezetőben tárja fel a magyarországi antiszemitizmus társadalmi-tapasztalati gyökereit, azt, hogy a hétköznapi emberben milyen percepciók, társadalmi jelenségek erősíthették a zsidóellenes előítéletekre való fogékonyságot az 1944 előtti évtizedekben.

És végre a válasz

És hogy ne kerüljük meg a választ: a polgári és tőkés átalakulás okozta „alkalmazkodási válság” (Szabó Miklós) több okból is a zsidókat sodorta célkeresztbe. A legfontosabb tényező ezek közül az, hogy Kelet- és Közép-Európában, ahol mind a nemzetállam kialakulása, mind a feudalizmus bomlása jelentős késéssel zajlott, az egyéb foglalkozási ágakból (mindenekelőtt a mezőgazdaságból) kizárt és az arisztokraták által megvetett pénzügyi tevékenységekbe (vándorkereskedelem, pénzkölcsönzés, szolgáltatási szektor) szorult zsidók egy része kitüntetett szerepet játszott mind a polgári-vállalkozói réteg létrejöttében, mind a tőkés átalakulásban. Az antiszemitáknak már a 19. században az fájt, hogy a rendi társadalom felbomlásával, a régi társadalmi kötelékek meglazulásával, a változásokhoz alkalmazkodni nem tudó köznemesek egy részének lecsúszásával és a felszabadított jobbágyság elszegényedésével párhuzamosan a zsidó (és Magyarországon a német) középosztály pozícióinak javulásával szembesültek. Elegánsan figyelmen kívül hagyták, hogy a zsidók társadalmilag és gazdaságilag távolról sem képeztek homogén réteget, ezért minden, „a kapitalistákkal” szembeni gyűlöletüket rájuk összpontosították (Ungváry Krisztián korábban említett könyvének egyik érdeme, hogy bemutatja azt a kevéssé ismert folyamatot, ahogy a magyar polgári fejlődés sajátosságaiból eredően a magyar elit nagy része a zsidók mellett a svábokra is rásütötte a kollektív bűnösség bélyegét). Mindehhez csak segítséget jelentett, hogy a középkorból és a felvilágosodás közvetítésével olyan kész sztereotípiák álltak rendelkezésre a közgondolkodásban (istengyilkosság, zsidó erkölcstelenség és kéjvágy stb.), amelyek jól beleilleszthetők voltak az új helyzetbe.

“Miért éppen ellenük lennének (vannak) előítéletek? Mások iránt miért nincs vagy alig? Csak van valami oka…! :)”

Nemcsak a zsidók ellen vannak előítéletek, mivel az előítélet az emberi gondolkodás sajátosságaiból fakadó, általános jelenség. Számos további csoporttal szemben megfogalmaztak prekoncepciókat a történelem során, sőt a zsidóellenes előítélet olykor a keresztényekre is „visszaütött”. Mint minden előítéletnek, természetesen az antiszemitizmusnak is „van valami oka”, ha nem is éppen az, mint az antiszemiták gondolják, hogy a zsidók úgy általában egytől-egyig gonoszak.

Bár nagy a kísértés, hogy külön foglalkozzunk a kérdést követő szmájli kommunikatív funkciójával a „csak kérdést” követően, az alábbiakban csak a kérdés tartalmi vetületeivel foglalkozom. Az előítélet nem „zsidóspecifikus”, hanem egyetemes jelenség, amely alapvetően az alábbi tényezőkből épül fel:

Az ismeretlentől/mástól való ösztönös távolságtartásból, idegenkedésből vagy félelemből.

Az ismeretlentől való félelem egyrészt önmagában könnyen átcsaphat előítéletességbe, gyűlöletbe, másrészt ez utóbbiak mintegy racionalizálják, legitimálják a félelmet. A zsidók a történelem során (csakúgy, mint az első keresztények a kései antikvitásban, vagy napjainkban a muszlimok) elkülönült és jól megkülönböztethető, a többségi társadalométól nagyon eltérő, idegen vallási és kulturális szokásokkal, illetve nyelvvel rendelkező csoportot alkottak. Az ilyen csoportok hagyományai épp ismeretlenségük miatt voltak „szabadon értelmezhetők” a külső csoportok számára. Jó példa erre, ahogy a judaizmusnak az állati vérhez való ismert viszonya, a táplálkozási tilalmak sokasága, viselkedési szabályainak nehezen átlátható rendszere, kiegészülve az „istengyilkosság” középkori vádjával, a nem zsidó tudatban a vérvád, a rituális gyilkosság hihetetlenül szívós konstrukciójában nyert magyarázatot (az eucharisztia szertartása által a pogány többségben keltett megrökönyödés egyébként hasonló mítoszokat teremtett a korai keresztényekkel szemben, amint erről később még szó lesz).

Általánosító és sztereotipizáló eljárásokból, az emberi megismerés ismeretelméleti takarékosságából.

Az előítéletesség és az idegengyűlölet a közkeletű felfogással szemben a legritkábban morális eredetű. Egyszerűbben kifejezve: nem feltétlenül csak gonosz ember lesz előítéletes. Az előítélet és általánosítás sokkal inkább azokból a világ megismerésében alkalmazott „energiatakarékos” mechanizmusokból alakul ki, amelyek általánosságban elengedhetetlenek az ember mindennapi pszichológiai komfortérzetéhez. Leegyszerűsítve: az ösztönösen kidolgozott, szükségképpen torzító sztereotípiák, az egyes alesetek közötti különbségek figyelmen kívül hagyása voltaképpen azt szolgálják, hogy az embernek ne „a nulláról kezdve” kelljen kiismernie magát minden egyes egyedi tapasztalattal való találkozása során, hanem kategóriák aleseteiként értelmezve az új ingereket, eleve hatékonyan reagálhasson minden egyes új helyzetben. Egyszerű példával élve: ha a farkas kategóriájának általános jellemzője a ragadozó hajlam, a nyúlnak nem kell minden egyes esetben mérlegelnie a konkrét farkas egyedi tulajdonságait (fajtáját, színét, erőnlétét) ahhoz, hogy megfelelő módon reagáljon a vele való találkozáskor. És egy társadalmi példa: hiába tudjuk, hogy nemcsak bűnözők viselhetnek fegyvert, ha éjszaka pisztollyal hadonászó embert látunk az utcán, nem megyünk oda hozzá, hogy kikérdezzük az adott szituációt meghatározó, egyedi szándékairól.

Nincs nyitott elme

Craig McGarty szerint „[a] kategorizáció során a dolgok nagy osztályai jönnek létre, amelyek segítik mindennapi alkalmazkodásunkat. E mögött az a gondolatmenet húzódik meg, hogy nap mint nap oly nagy mennyiségű élmény ér bennünket, hogy kénytelenek vagyunk tipizálni őket. A szószerinti értelemben vett nyitott elme lehetetlenség, mivel az új élményeket meglévő kategóriánk alapján kezeljük”. Vagyis az általánosítás a környezetéből az emberre özönlő egyedi információk sokaságában való eligazodást és a megfelelő viselkedési sémák kialakítását segíti. A probléma az, hogy a csoportellenes előítéletek legtöbbje hamis kategóriákat állít fel, és mindenekelőtt kiiktat egy olyan tényezőt, amely a nyugati etika alapját képezi: az egyén szabad választásának és ebből fakadó individuális felelősségének adottságát. A csoportellenes előítélet a valóságban nem általános tulajdonságokkal ruházza fel egy csoport valamennyi tagját; ezzel előre meghatározza a velük szemben hatékonynak tartott érzelmi és cselekvési mintákat, és egyúttal igazolja is az olykor lelepleződő, nem méltányos viszonyulást. Az előítélet nehéz felülvizsgálhatóságát és virulenciáját éppen az a mechanizmus illusztrálja a legjobban, ahogy az előítéletes személy elrendezi az azokkal ellentétes tapasztalatait. „Vannak dolgos cigány emberek, de…”, „nekem is vannak zsidó barátaim, de…” – ismerős mondatok, amelyek alkalmazhatósága végtelen.

Közösségi kulturális minták átadásából, újratermelődéséből.

A naiv-racionalista megközelítésekkel szemben az előítélet távolról sem elszigetelten, a semmiből vagy kizárólag saját tapasztalatokból megszülető képződmény. A szocializációnak nevezett társadalmi tanulási folyamat során nemcsak a közösségi együttéléshez szükséges értékeket és viselkedésmintákat, hanem a társadalomban jelenlévő sztereotípiákat, nyelvi eljárásokat is elsajátítjuk. A témára vonatkozó tetemes szociológiai, szociálpszichológiai, nyelvészeti irodalom elemzéseiből hadd emeljek ki egyetlen példát, amely hétköznapisága és rejtettsége miatt különösen izgalmas. A direkt előítéleti konstrukciók mellett (amikor például szüleinktől vagy iskolatársainktól olyan explicit útmutatásokat sajátítunk el, hogy „a cigányokat jobb elkerülni”, vagy hogy „a zsidók feltűnően felülreprezentáltak a tudatformáló médiában”) a hétköznapi nyelvhasználat számos tradicionális fordulata eleve fogékonnyá teszi gondolkodásunkat a negatív csoportelőítéletekre. Az olyan, megszokottnak és ártatlannak tűnő formulák, mint „cigánykodik”, „cigányútra megy”, „skót” (melléknévként), „német alapossággal”, „annyian vannak, mint az oroszok”, „zsidóskodik”, „zsidul” stb. (a példák többsége innen és innen származik), nemcsak a világot „mi”-re és „mások”-ra való felosztására kondicionálják az agyunkat, hanem arra is, hogy e kollektív kategóriákat pozitív és negatív minőségekkel ruházzuk fel.

Nem fehér embernek való

A fenti példák pozitív ellenpéldáját képezik az olyan mindenki által ismert, normatív mintaképző szólások, mint hogy „a magyar ember evés közben nem beszél”, vagy hogy egy kellemetlen, elviselhetetlen jelenség (például időjárás vagy íz) „nem fehér embernek való”. A kognitív nyelvészek szerint fogalmaink nem önmagukban léteznek, nem pusztán önmagukat jelentik, hanem olyan úgynevezett szemantikai mezőkben csoportosulnak, amelyekben egyszerre aktiválódik számos, egymáshoz közel állónak érzékelt jelentés. Hogy előbbi példánknál maradjunk: a „nyúl” szó olyan fogalmakat aktiválhat az agyunkban, mint „fut”, „gyors”, „gyáva” stb.  Szocializációnk, kulturális tanulásunk során az emberek meghatározott csoportjaihoz mint fogalmakhoz is olyan jelentéseket társítunk, amelyek e fogalmakkal együtt öntudatlanul aktiválódnak. Ahogy a „nyúl”-hoz, ugyanúgy a „zsidó”-hoz, a „cigány”-hoz, vagy éppen a „magyar”-hoz is tulajdonságokat rendelünk, anélkül, hogy tisztában lennénk ennek tudattalan meghatározottságával, vagyis azzal, hogy ezeket a szemantikai mezőket, sztereotip struktúrákat szó szerint a nyelvvel együtt sajátítottuk el. Mindebből nem következik, hogy a helyes magatartás a „politikailag nem korrekt”, fordulatok, kulturális hagyományok kigyomlálása, üldözése lenne – elég, ha tudatosítjuk ezeket a jelenségeket, és kritikusan viszonyulunk hozzájuk, illetve saját magunkhoz.

Egy évszázadok óta meglehetős szívóssággal újratermelődő toposzrendszerből.

Jacob Katz, az antiszemitizmus történetének talán legkiválóbb kutatója rendkívül alaposan dokumentált, klasszikus könyvében nyomon követi az egyes zsidóellenes érvek, képzetek, narratívák keletkezését és formaváltozásait a középkori antijudaizmustól a felvilágosodáson át az újkori ideológiák kialakulásáig. Olyan, a keresztény, illetve nem zsidó kultúrába mélyen beágyazódott képzetek, szemantikai mezők létrejöttét és átalakulását, mint hogy a zsidók kapzsik, nyerészkedők, piszkosak, cinikusak, szőrszálhasogatók, hogy uzsorával és olcsó pálinkával mérgezik a parasztokat, keresztény gyermekek vérét ontják, hogy világuralomra törnek, vagy hogy gyűlölik és megvetik a nem zsidókat, akikkel szemben bármit megengedhetőnek tartanak.

Az előítélet egyidős az emberrel

Azt vizsgálja, hogy a zsidókkal mint kollektívummal szemben felhalmozott keresztény teológiai érvek hogyan váltak a keresztény egyház elleni kritika fegyvereivé a felvilágosodás idején, majd a racionalizmus érveivel felvértezve hogyan alakultak át a kialakuló polgári és tőkés társadalom ultrakonzervatív, végül pedig szélsőséges-forradalmi kritikájának alapjaivá.

Csak a naiv kérdező iránti emberbaráti méltányosságból érdemes itt felsorolásszerűen érinteni a nem zsidó csoportokkal szembeni előítéleteket. Természetesen az előítélet, azon belül is a csoportellenes előítélet az ember ismert történelmével egyidős fogalom, amely térben és időben elképesztő változatosságot, ugyanakkor lényegi azonosságot, strukturális hasonlóságokat mutat.

Miért van az, hogy a magyarokat mindenki utálja?

Napjainkban az ilyen előítéletnek számtalan formája működik, amelyek közül az antiszemitizmust legfeljebb véres történelmi előzményei, pusztító hatásai emelik a tudat előterébe. Magyar és európai kontextusban talán nem szükséges hosszabban ecsetelni a cigányellenes, nyugat-európai és amerikai közegben az iszlámellenes, illetve a nyugati világban a színes bőrűekkel szembeni előítéletek mai jelentőségét. A határon túl élő magyarok pedig hosszan mesélhetnének arról, milyen előítéletekkel kell szembenézniük nap mint nap a többségi társadalom egy csoportja részéről (és talán itt érdemes megjegyezni, hogy román, szlovák, szerb stb. nacionalisták ugyanolyan gyakran teszik fel a megfejtést is sugalmazó kérdést: „miért van az, hogy a magyarokat minden szomszédos ország népe utálja?”).

Keresztények - zsidók

A csoport elleni előítélet persze nemcsak etnikai-nemzeti lehet. A kereszténység hajnalán a zsidókkal szembeni prekoncepciók jelentős részét sajátos módon a keresztényeknek is meg kellett szenvedniük a rómaiak részéről. Sokat mondó, hogy ezek az előítéletek épp akkoriban hatották át legjobban a pogány rómaiak gondolkodását, amikor a legmagasabb fokon tombolt a keresztényüldözés. Hasonlóan ahhoz, ahogy a 12. században az első nagy zsidóellenes vérvádhullám a keresztes hadjáratok iszonyatos zsidóellenes programjai nyomán keletkezett, vagy ahogy az 1946-os (!) kunmadarasi vérvádprogrom, közvetlenül a holokauszt után. Ebből vonja le a következtetést Salo W. Baron, hogy a csoportelőítélet értelmezhető a gyűlölet racionalizálásaként, a bűntudat kiiktatására szolgáló utólagos és nem tudatos önigazolásként is. Kertész Imre ugyanezt fogalmazza meg aforisztikusan a Gályanaplóban: „Miért gyűlölik Auschwitz óta még jobban a zsidókat? Auschwitz miatt”. Azt egyébként, hogy a minden reális tapasztalatnak ellentmondó előítéletek mennyire szívósak, és hogy milyen szabadon alkalmazhatók, jól mutatja, hogy keresztények, illetve nem zsidók ellen nemcsak az ókorban folytattak eljárásokat rituális gyilkosságokra vonatkozó csoportelőítéletek alapján. Hanem például 1776-ban, az oroszországi Perejaszlavban a kvéker-szoglasznyik szekta tagjai, 1782-ben, a magyar Hont megyében az „emberevő cigányok”, 1892-ben, Sztarij Multanban a magyarokkal rokon udmurtok, a tizenkilencedik század végén pedig japán és kínai keresztény misszionáriusok, szerzetesek ellen (további eseteket lásd itt).


“Az antiszemitizmus több ezer éves (már az egyiptomiak is üldözték és dolgoztatták őket), csak akkor még nem így hívták (csak a XX. szd. eleje óta). Ez nem igazolás, csak tény. De mi az oka? A többi népről nem tudok ilyet.”

Azért nehéz röviden válaszolni, mert már a kérdésfeltevés maga túl sok tévedést tartalmaz, amelyet érdemes helyre tenni. De körülbelül: az antiszemitizmus nem több ezer, hanem körülbelül 150, nagyon megengedő értelmezéssel úgy 300 éves. Előítéletek más népekkel szemben is megfogalmazódnak, de igaz, hogy az antiszemitizmusnak vannak sajátos okai és jellemzői: a középkori vallási antijudaizmus átalakulása, a kapitalista és polgári átalakulás társadalmi nehézségei, a zsidók történelmileg meghatározott társadalmi szerepe és az antiszemitizmus univerzális-ideológiai jellege.

A zsidókkal szembeni rendszerezett politikai előítéletek és tevékenységek összefüggő halmazát valójában nem a 20. század eleje, hanem a 19. század harmadik harmada óta nevezik antiszemitizmusnak. A kifejezés megalkotásának kétes dicsőségét a kutatók általában egy ma már nem túl ismert bécsi újságírónak, Wilhelm Marrnak tulajdonítják. Valójában Marr sokat idézett művében (Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum) egyszer sem használta az antiszemitizmus (Antisemitismus) szót. A terminus első ismert előfordulása korábbra datálható: egy német-zsidó orientalista, Moritz Steinschneider 1860-ban, az általa alapított Hamaskir. Hebräische Bibliographie, Blätter für neuere und ältere Literatur des Judentums című periodikában, Ernst Renant kritizálva emlegetett jelzős alakban „antiszemita előítéleteket” (antisemitische Vorurteile).

A zsidó szó szinonimája

Marr „érdeme” ezzel szemben az volt, hogy jóval nagyobb visszhangot kiváltó politikai pamfletjével, amelyben a Judenthum mellett a Semitismus szót a „zsidó” szinonimájaként használta, a szélesebb közbeszédben plántálta el a kor nyelvészeti zsargonjából kiinduló kifejezést, majd 1879-ben megalapította az Antiszemita Ligát (Antisemitenliga). Ennek nyomán terjedtek el a magyar köznyelvben is szinte azonnal az „antisemita”, „antisemitismus”, „antisemitikus” kifejezések; 1880-tól a magyar Országgyűlésben is, ahol a magyar politikai antiszemitizmus megalkotója, „a fajvédelem úttörője” (Bosnyák Zoltán kifejezése), Istóczy Győző tett meg mindent az ügy érdekében. Az antiszemitizmus tehát, amely a zsidók 19. századi emancipációjára és a formálódó kapitalizmus „teremtő rombolására” (Schumpeter), fájdalmas társadalmi átalakulásaira válaszul jött létre, a vallási antijudaizmussal vagy az általános értelmű xenofóbiával (idegengyűlölet) szemben alig százötven éves. Lehet érvelni amellett, hogy az angol deisták vagy Voltaire valláskritikáihoz kapcsolódó zsidóellenes érveléseket is az antiszemitizmus fogalma alá soroljuk, de nyilvánvaló, hogy több ezer éves jelenségről így sem beszélhetünk.

A zsidók piszkosak, a németeknek nincs humoruk

Azért fontos a hozzávetőlegesen pontos datálás, mert az új megnevezésre egy minőségileg új jelenség leírásának igénye miatt volt szükség. Az antiszemitizmust az különbözteti meg a vallási antijudaizmustól, hogy rendszerezett, a modernitástól és a tőkés társadalmi rendszerektől elválaszthatatlan, lényegét tekintve politikai-világnézeti kategória. Nem összekeverendő tehát sem az általánosabb érvényű előítélet, sem a xenofóbia, sem pedig a rasszizmus fogalmával. De még a zsidóellenes prekoncepcióval sem, amely morfológiailag más szinten helyezkedik el. Az a tétel, hogy példának okáért „a zsidók piszkosak”, vagy hogy „meggyilkolták Krisztust”, még nem feltétlenül jelez más szintet, mint az hogy „az oroszok alkoholisták”, vagy „a németeknek nincs humoruk”. Érdemes egy párhuzammal érzékletesebbé tenni a különbséget. A gazdagokkal szembeni irigység, az elnyomatás érzete ugyanúgy az emberrel egyidős, mint a csoportelleni előítélet. Nem szokás azonban összekeverni ezt az alapszintű attitűdöt az osztályharc kommunista ideológiai konstrukciójával, amely intenciója szerint társadalmi szinten kínál átfogó diagnózist és megoldási receptet a politikában.

A zsidó a szociális kérdés középpontjában

Antiszemitizmusról onnantól beszélhetünk, ha valaki társadalmi problémák szerteágazó halmazát fogja össze, szervezi a zsidóellenes előítéletek köré, és e problémák megoldását ezen előítéletek mozgósításával véli kivitelezhetőnek. Shulamit Volkov történész Az antiszemitizmus mint kulturális kód című tanulmányában arról ír, hogy az antiszemitizmus hogyan fog össze és jelképez olyan, egymástól egyébként rendkívül távol álló problémákat, mint a liberalizmus és a szocializmus, hogyan állítja „a zsidót” a szociális kérdés középpontjába. Nem attitűdről van tehát szó, hanem világnézetről, amelynek középpontjában „a zsidó” mint absztrakt fogalom, univerzális kód áll. Az antiszemitizmus nemcsak annyit állít, hogy „a zsidók ilyenek és olyanok”, hanem a társadalmat a „zsidókérdés” mentén „beszéli el”. Eszerint a keresztény/muszlim társadalom permanens háborút kényszerül vívni a túlélésért a világuralomra törő zsidókkal, akik az egyaránt általuk mozgatott liberális kapitalizmus és a kommunizmus harapófogójába szorítva igyekeznek leigázni a „befogadó” népeket.

Örök antiszemitizmus

Az egyes zsidóellenes toposzok így egységes rendszerben, egy ősidők óta zajló harc elemeiként jelennek meg, miközben ez a konstrukció egyúttal mozgósító hatást gyakorol az azt elsajátító antiszemitákra. Ha a társadalmi bajok okozói a zsidók, akkor a saját csoport felemelkedésének kulcsa a zsidók visszaszorítása, kiűzése vagy megsemmisítése.

Az ilyen holisztikus világnézet vagy ideológia természetesen nem hasonlítható a legyőzött népek sokaságát rabszolgasorba taszító vagy büntetőhadjáratokban irtó, vagy a keresztény teológiai alapú ellenérzéseket tápláló többségi csoportoknak (az egyiptomi vagy babiloni hatalomnak) a zsidókhoz való viszonyához. Ezért, bár ma is vannak olyan kutatók, akik „örök antiszemitizmusról” beszélnek, a szakirodalom nagyobbik része élesen elkülöníti az antik judeofóbiát a középkori antijudaizmustól, és mindkettőt a modern antiszemitizmustól. Ezek mind struktúrájukban, mind társadalmi funkciójukban jelentősen eltérő jelenségek, amelyeket csak súlyos torzítások és tévedések árán lehet azonosként kezelni.

Filippov Gábor

14 Tovább

A koordinált indulásról

Bajnai Gordon és Mesterházy Attila megállapodásával teljesül annak minimumfeltétele, hogy a baloldal egyáltalán eséllyel szálljon ringbe: a koordinált indulással nem állhat elő olyan helyzet, hogy (eltekintve persze az LMP-től) két baloldali ellenzéki jelölt egymással szemben mérettesse meg magát egyéni választókerületi szinten.

A külön listás indulás elvi előnye az Együtt-PM számára, hogy megszólíthatnak olyanokat is, akik elégedetlenek a kormányzattal, de az MSZP-re sem szavaznának. Ebben viszont van „házifeladata” Bajnai Gordon pártjának: az „együtt” kifejezése az utóbbi fél évben a szocialistákkal való együttműködést (illetve az arra irányuló kísérletet) jelentette, a kialakult helyzetben azonban új tartalommal kell azt megtölteni. Erős kockázata ugyanakkor, hogy mivel jelen ismereteink szerint pártszövetségben indulnak, listán 10%-ot kell elérniük, ami jelenleg vélhetően nem sikerülne nekik. Ennek nyomán nem kizárt, hogy a későbbiekben felmerül az az Együtt és a PM összeolvadásának kérdése, hiszen az 5%-ot jó eséllyel megugorják.

A külön lista mandátumszámban nem jelent különösebb veszteséget a közös listához képest, ugyanakkor számtalan kommunikációs buktatója van. A koordinált indulás praktikusan annyit jelent majd, hogy a választópolgár a szavazólapon csak egy ellenzéki baloldali egyéni jelölt nevét olvashatja majd. Ugyanakkor az egyéni választókerületi szavazólapon a választási szabályok miatt valószínűleg csak annak a pártnak a logójával fognak találkozni, amely abban a választókerületben jelöltet állított, hiszen jogilag nem közös a jelölt, még ha gyakorlatilag az is. A másik szavazólapon viszont mind az MSZP, mind az Együtt-PM pártlistájával és logóival találkozik majd a szavazópolgár. Életszerű helyzet lesz tehát, hogy például egy, az MSZP pártlistájára szavazni kívánó választó egyéniben nem fogja megtalálni kedvenc pártját, helyette az Együtt-PM jelöltjére tud majd csak szavazni, illetve fordítva. Ez a jelenség nemcsak a szavazófülkében, de a kampányban is zűrös helyzeteket szülhet: tekintettel arra, hogy mindkét párt abban érdekelt, hogy az ő listájára szavazzanak (hiszen például ezen múlik majd, hogy ki adhatja a miniszterelnököt győzelem esetén), bizonyos esetekben egyszerre kell majd a másik ellenében a saját pártlista és a másik egyéni jelöltje mellett kampányolni. Ez kommunikációs kihívás mindkét párt számára.

Végezetül mindenképpen veszteség a közös lista elvetése nyomán, hogy közös miniszterelnök-jelölt hiányában nem lesz olyan világos és kizárólagos alternatíva, amelyet Orbán Viktor ellenében fel lehet mutatni a választók számára.

Ez a megállapodás nem a létező világok legjobbika, de tekintettel az ellenzék fragmentáltságára és az ennek a heterogenitásnak egyáltalán nem kedvező új választójogi rendszerre, nagyon is valóságos. Nincs egyetlen politikai alternatíva és ez most a megállapodásban is tükröződik.

1 Tovább

Kinek a diktatúrája?

LMBT-ügyekről nyilatkozva kerülni szoktam, hogy – amint azt jó szándékú megszólalók is rendre megteszik – a normatív állítások között elbújtatva, mintegy megnyugtatásul elejtsem az „egyébként heteroszexuális vagyok” kitételt. Egyrészt, mert bár a szexuális kisebbségek társadalmi státusa és jogegyenlősége közügy, a saját orientációmat magánügynek tartom, amely tökéletesen független attól, ahogy a melegekről, leszbikusokról, biszexuálisokról vagy transzneműekről és az ő jogaikról gondolkodom - ennyiben pedig közömbös, hogy melyik nem iránt vonzódom. Másrészt azért, mert úgy vélem, e sokszor öntudatlanul kitörő heteroszexuális coming outok mögött az a jó szívvel elfogadhatatlan, de hazánkban nem ritka vélekedés áll: elképzelhetetlen, hogy valaki személyes érintettség nélkül szólaljon fel embertársai jogai mellett. E vélekedésnek sem kívántam soha engedményt tenni – remélem, hogy a meggyőződésemnek nincs szüksége a heteroszexualitásomból adódó erkölcsi szentesítésre.

Ezúttal azért utalok – az a gyanúm, első alkalommal – nyilvánosan heteroszexualitásomra, mert személyesen is megszólítva érzem magam a Heti Válasz által. "A tolerancia diktatúrája - Új világtrend: a többség jogait veszélyeztetik a homoszexuális mozgalmak" – hirdeti a rendre (többnyire általam is) "mértékadóként", "mérsékeltként", "európai értelemben vett jobboldaliként" emlegetett hetilap címlapja. A szerkesztők tehát címlapra kívánkozóan súlyos problémaként érzékelik és regisztrálják a "homoszexuális mozgalmak" fenyegetését; felteszem (és maga a riport is erre utal), e kontextusban a többség a heteroszexuálisok csoportját jelenti, tehát úgy vélem, az én jogaimra nézve is. A valódi probléma tehát eszerint nem az LMBT-közösség tagjainak napi szintű, a társadalmi élet minden szegmensére kiterjedő megalázása és hátrányos megkülönböztetése, hanem a mi, "többségiek" jogainak, (valószínűleg inkább ízlésének) fenyegetettsége a "túlzott tolerancia" és persze "ezek" által.

A szöveg valós problémák kapargatásának (például hogy hatalmilag tiltható-e egy melegeket sértő hirdetés), valamint rendkívül kínos rém- és tévképzetek helyeslő interpretációinak a vegyüléke; amelyek fókuszában olyan fogalmak állnak, mint „a szexualitás ordenáré megjelenítése”, a „családvédők kriminalizálása”, vagy személyes kedvencem: a „természetes családmodell” (mert ugyebár a család mint intézmény távolról sem történetileg formálódó társadalmi képződmény, hanem öröktől fogva változatlan, a természetből örökölt adottság). A cikk sajátos sajtóetikai megoldásként számos fundamentalista "családvédőt" megszólaltat, a tárgyául választott LMBT-aktivisták közül viszont egyet sem. És míg a melegjogok kifejezést csak idézőjelben tartja leírhatónak, a "melegvonzalom levetkezését" célzó "terápiát" már nem érzi ennyire problematikus nyelvi jelenségnek.

A kéretlenül is védelembe vett csoport tagjaként ezért szeretném megnyugtatni a Heti Válasz szerkesztőségét: ha választani lehetne, inkább lemondanék többségi jogaim védelméről. Szexuális orientációm továbbra is biztos lábakon áll, öltözködési szokásaim makacsul tartják magukat, és ma is esélyesnek érzem, hogy pár éven belül akkor is családot fogok alapítani, ha a Pride-ra visszatérnek a rettegett bőrtangák. Nem érzem véleménynyilvánítási szabadságom tűrhetetlen korlátozásának, ha nem buzizhatom vagy pedofilozhatom le nyilvánosan a melegeket – persze nem büntetőjogi következményektől tartva (ezeket valóban elfogadhatatlannak tartanám), hanem azért, mert a normális többség ezt – ma már szerencsére – egyszerűen bunkóságként értékeli. Nem kívánom tagadni: mivel a lányok tetszenek, nem okoz esztétikai élvezetet, ha férfipárokat látok csókolózni a villamoson, de természetemből eredő ízlésemből nem szívesen csinálnék morális kérdést. Mivel irtózom a hal ízétől és szagától, nekem személy szerint jóval nagyobb problémákat okoz a strandbüfék nyári hekkinváziója; mégsem vélem úgy, hogy a halimádók jogaimban fenyegetnek, és ezért fel kellene lépnem a "halas lobbi" ellen. Köszönöm, jól vagyok. Biztonságban érzem magam.

A magam részéről heteroszexuálisként jóval nagyobb problémának tartom, hogy az enyémtől eltérő szexuális orientációval bíró embertársaim (barátok, ismerősök és idegenek) számára vágyaiknak, érzelmeiknek ma is problémát kell jelenteniük. Hogy egyáltalán felmerülhet az, hogy olyasvalamiről van szó, amit saját morális és társadalmi státusuk megőrzése érdekében nemcsak barátaik, de adott esetben családjuk előtt is titkolniuk kell. Hogy nekem kell szégyenkeznem azért, amiért heteroszexuális társaim jelentős része még ma is kizárólag a pederasztia és a promiszkuitás szemantikai mezejében képes tematizálni a homoszexualitás kérdését. Hogy azoknak, akik a melegeket "erkölcsi" és spirituális szempontból bírálják, egy kézen fogva sétáló egynemű párról nem tud más az eszükbe jutni, mint az anális közösülés - ami vélekedésem szerint meglehetősen szűkre szabott és kissé naturális felfogását jelenti a szerelemnek.

Mindemellett hiszek a véleménynyilvánítás szabadságában, ezért úgy gondolom, hogy a Heti Választól a Mandinerig mindenkinek joga van a kívánt terjedelemben és hangnemben rettegni a meleginváziótól, tudatlanságból eredő tévhiteket terjeszteni a homoszexualitással kapcsolatos biológiai, pszichológiai és történelmi összefüggésekről. E tevékenységüket messzemenően károsnak és cikinek érzem, de a demokrácia bizony arról szól, hogy mindenkinek joga van nemcsak melegnek, de tudatlannak is lennie - és nem "csak a négy fal között". Egyszerűen csak hazugságnak érzem, ha valaki a személyes ízlése sérelméért az én jogaimra hivatkozva igyekszik elégtételt venni embertársai egy kiszolgáltatott csoportján. És szomorúnak, hogy a hazai "szexuális rettegők" diskurzusai 2013-ban is azon a szinten mozognak, hogy az LMBT-kérdéskör legizgalmasabb problémájának azt tartják (idézem a Heti Válasz szerzőjét): "a mindenféle nemi orientáció védelmébe előbb-utóbb miért ne tartozhatna bele akár a többnejűség vagy a pedofília oltalma" (értsd: "a tolerancia diktatúrája" és a "meleglobbi" nyomulása előbb-utóbb szükségszerűen e nyilván rokontermészetű tabuk elfogadásához vezet majd).

Miközben "értékvédő", konzervatív alapállásból azért valóban akadnának itt felnőtt módon megvitatható kérdések is. Például lenne értelme arról polemizálni, hogyan viszonyul a szekularizáció és a vallásszabadság elvéhez, ha olyan egyházakat kényszerítenek az általuk bűnnek tekintett homoszexuális kapcsolatok szakrális jóváhagyására, amelyektől ez dogmatikai okokból idegen, sőt megvetendő. Vagy akár arról, hogy milyen negatív hatásai lehetnek az egynemű párok által nevelt gyermekek lelki egyensúlyára és fejlődésére egy e kérdésben mereven konzervatív társadalmi közeg hozzáállásának, ez pedig hogyan érinti az egyneműek gyermekvállalásának jogi vetületeit. Eddig azt gondoltam, a Heti Válasz az a fórum, amely karakteréből adódóan pont az ilyen vitáknak lehetne megfelelő terepe. Kiderült, hogy tévedtem – kár.

8 Tovább

Nulladik forduló

Az ellenzék két esélyes kormányfőaspiránsa között az utóbbi hetekben kiújult bicepszméregetés jól leírható a játékelméletből ismert chicken game analógiájára. A két versenyző nagy sebességgel száguld egymás felé, arra várva, hogy a másik a feszültség alatt megtörve előbb rántja félre a kormányt; miközben azt is jól tudják, hogy ha egyikük sem enged, az ütközés elkerülhetetlen.

Jelen pillanatban biztosnak tűnhet, hogy végül hoppon maradnak azok a magabiztos kommentátorok, akik a racionális önérdekkövetés fő szabályát hangsúlyozva biztosra vették: az ellenzéki összefogás így vagy úgy, de végül mindenképpen létrejön. A diplomatikus, de rendíthetetlen makacsságot sugalló üzengetések, nyilatkozatok valóban azt sejtetik, hogy a szereplők közül végül egyik sem fog engedni saját – a maga szempontjából egyaránt érthető – hatalmi ambícióiból, akkor sem, ha a kormányváltás utolsó esélye úszhat el emiatt. Mesterházy Attila nemrégiben deklarálta „száztíz százalékos” elszántságát, és pártja más prominensei is naponta érzékeltetik: az MSZP nem tervez lemondani szervezeti előnyéből és relatív népszerűségéből eredő dominanciájáról az ellenzéki oldalon. Bajnai Gordon pedig épp a múlt héten üzente meg riválisának, hogy bármi áron azért ő sem kíván szövetséget kötni; amit nehéz nem úgy értelmezni, hogy eszében sincs beérni a szocialisták segédhajójának szerepével.

Külső szemlélőként a játék természetéből adódóan nehéz kiszámítani a karambol esélyeit. Nyilvánvaló, hogy egyik versenyző sem fedi fel, valójában mennyit ér meg neki a győzelem, hiszen éppen ezzel ítélné magát eleve kudarcra. Ezért megjósolhatatlan, hogy az utolsó pillanatban valamelyikük nem változtat-e mégis irányt. „Magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja” – Esterházy Péter bő másfél évtizede, egészen más kontextusban papírra vetett aforizmája ma minden politikai elemzés mottója lehetne. Hogy a mostani keménykedést utóbb majd az összeborulás előtti utolsó ütésváltásként fogjuk-e interpretálni, vagy valóban az ellenzéki összefogás korai vetélésének lehetünk tanúi, és a személyes ambíciók, stratégiai nézetkülönbségek 2014-ben fontosabbnak bizonyulnak a kormányváltás esélyeinek maximalizálásánál? Könnyen lehet, hogy ma még maguk a versenyzők sem tudják biztosan.

Egyvalami azonban már most jól látható: nagyobb valószínűséggel kell számolnunk a valamilyen baloldali összefogást kikényszerítő, egyfordulós választási rendszer hosszabb távú fennmaradásával, mint módosulásával. Az ellenzék közel egy éve tartó tortúrája látványosan erősítette meg ugyanis a kétharmadot abban, hogy hatalomtechnikai szempontból jó döntés volt, amikor 2011-ben ezzel a talán aprónak tűnő intézményi korrekcióval próbálta megbénítani a széttagolt baloldalt. Ez pedig azt jelenti, hogy az ellenzéki szereplőknek érdemes lenne már most egy évnél nagyobb távlatban gondolkodniuk.

Mindenekelőtt azon, hogy erőforrásaikat és morális állapotukat minden jövőbeni választás előtt szeretnék-e a mostanihoz hasonló, strukturálatlan adok-kapokkal amortizálni. Persze a kétharmad által megalkotott új szituációban az előválasztási versengés természetes és szükséges, nem mindegy azonban, hogy milyen formában zajlik. A nehezen feledhető 2009-es kormányfőcasting nyomán maradt rossz szájíz sem a keresgélés tényéből fakadt. Hanem a teljes politikai káosz és impotencia képzetéből, amely annak volt köszönhető, hogy minden kósza gondolat – akaratlanul vagy a közvélemény előhangolása érdekében – azonnal vezető hírré vált a nyilvánosságban.

Lehet, sőt érdemes lenne vitázni arról, hogy optimális megoldást jelentene-e a többek által sürgetett, szabályozott előválasztások intézményesítése, vagy hogy van-e realitása, egyáltalán helyeselhető volna-e a jobboldal mintájára az „egy a tábor, egy a zászló” integratív stratégiájának adaptálása a baloldalon. Arról már kevésbé, hogy a határozott, biztos erő képzetét keltik-e és a kormányváltás esélyeit növelik-e azok a kiszámíthatatlan, éles kanyarok, nyilvános üzengetések, amelyek az ellenzéki kormányfőjelölt keresését ma jellemzik.

(Az írás eredetileg a HVG június 20-ai számában jelent meg)

0 Tovább

Egy ítélet, amellyel nem tudunk közösséget vállalni

Karsai László, a holokauszt egyik legkiválóbb hazai kutatója március 22-én első fokon pert vesztett a Jobbik Magyarországért Mozgalommal szemben. Utóbbi jóhírnevének megsértése miatt tett feljelentést a történész ellen, mivel az 2011 decemberében az ATV reggeli műsorában neonácinak nevezte a pártot.

Bár a Jobbikot én sem tartom neonáci pártnak, a Fővárosi Törvényszék ítélete önmagában is nehezen értelmezhető és zavarba ejtő. Egy vitathatatlan tények alapján nem verifikálható, ráadásul közszereplővel szemben megfogalmazott véleményt marasztalt el. Ennek során arra hivatkozott, hogy a véleménynyilvánítás az adott esetben „öncélú és ezért indokolatlan volt” pusztán azért, mert a szóban forgó beszélgetés nem kifejezetten a Jobbikról szólt. Annak megítélését, hogy ez az igencsak homályos kritériumok alapján megfogalmazott érvelés hogyan viszonyul a jogbiztonság, a kiszámítható jogszolgáltatás követelményéhez, a jogász szakmára bízzuk. Emellett itt csak említjük, hogy az ítélet nagyon is gyakorlati, a mindennapi politikai véleménynyilvánítást is érintő aggályokat vet fel, ami gátja lehet mindenfajta, a hazai szélsőjobboldalról szóló nyílt és őszinte, akár publicisztikai, akár szakmai alapú vitának.

 

Ezen írás ürügye azonban nem a véleményszabadsághoz fűződő jog érthetetlen és aggasztó megsértése, hanem szerzőjének személyes érintettsége. Az, hogy – amint arról utóbb az ügyet felderítő Népszabadság munkatársától értesültem – a Fővárosi Törvényszék indokolásában mások mellett hosszan hivatkozott egy általam írt, a Politikatudományi Szemle című, az MTA Politikai Tudományok Intézete által kiadott szakfolyóiratban közölt publikációra. Bár az ítélet külön is hangsúlyozza, hogy az eljárás célja nem az volt, hogy megítélje, neonáci-e a Jobbik, e minősítés „sértő” voltának alátámasztására szakirodalmi érveket is felsorakoztat. Ez persze önmagában még hízelgő is lehetne, jelzése annak, hogy egy tudományos diskurzus kilépett az akadémiai tudomány elefántcsonttornyából, és – intenciójának megfelelően – sikerült hatnia a politikai jelenségekről szóló mindennapi beszédre. A kép azonban távolról sem így fest.

A Fővárosi Törvényszék ugyanis a tanulmányra hivatkozva annak mondanivalójával teljesen ellentétes konklúziókat vont le. Az indokolás szövege nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy az eljáró bírónak a szélsőjobboldalról szóló terminológiai viták alapvető értelmét és tétjét nem sikerült felfognia, de arról is, hogy tanulmányomból nem értett vagy nem is akart megérteni egyetlen szót sem, sőt valószínűleg úgy hivatkozott rá, hogy végig sem olvasta. Így az ítélet 7. oldala mintegy féloldalnyi terjedelemben közöl olyan állításokat, amelyek tételes cáfolata írásom alapvető fontosságú részét képezi. Az ítélet szerint tanulmányom „fontos megállapításokat tartalmaz”, amelyek között kiemelésre érdemesnek találta például az alábbi mondatokat:

A szélsőjobboldali kifejezés alkalmazhatóságának a fentiekkel szembeni hátrányát, ha már, akkor többnyire annak normatív tartalmával szokás magyarázni. A politika mindennapjaihoz tartozó »radikális« mozgalmakat eszerint demokrataként el lehet ítélni, a tudományos értéksemlegesség vagy a pártatlan tájékoztatás elve azonban nem engedi, hogy eleve prekoncepciókkal közelítsünk feléjük. A nyelvi önmérséklet az objektív megismerés, a korrekt tájékozódás előfeltétele”.

Arról azonban az ítélet nem tesz említést, hogy a szöveg itt a szakirodalom és a közvélekedés általam tévesnek ítélt állításait foglalja össze tömören, majd éppen ezek részletes cáfolatával folytatódik:

A »terminológiai hidegháború« lényegét azonban éppen az adja (és úgy tűnik, a szélsőjobboldal ezzel sokkal inkább tisztában van), hogy minden választás szükségszerűen normatív jellegű: értéksemleges nyelv, passzív tükörként használható fogalom nem létezik. (…) Úgy vélem, hogy a (…) nemzeti radikális megnevezés használata a nevezett csoportok öndefiníciójának kritikátlan átvételét jelenti. Ha a szélsőségesség negatív mellékzöngével társul, az eredeti történelmi kontextusából kiragadott »nemzeti radikalizmus« (a »jobboldali radikalizmushoz« hasonlóan) egyértelműen eufemisztikus üzenetet hordoz”.

Ehhez hasonlóan az ítélet azt is megemlíti, hogy tanulmányomban „hivatkozom” egyik kollégám, Balogh Róbert írására, aki a „szélsőjobboldali” helyett a „radikális jobboldali” jelző mellett érvel. A bíró okfejtéséből csupán az a nem elhanyagolható tény marad ki, hogy ezt követően közel egy oldalon keresztül, a vonatkozó szakirodalomra hivatkozva vitatkozom az idézett szerzővel, nagy figyelmet fordítva érvei tarthatatlanságának bizonyítására. A tanulmány részletesen, a nemzetközi szakirodalom vonatkozó eredményeire támaszkodva dekonstruálja a „nemzeti”, illetve „jobboldali radikalizmus” terminusait, rámutatva ezek ugyancsak értéktelített, eufemisztikus, illetve fogalmi zavart keltő vonásaira. Végső konklúziója az, hogy az implicit minősítés elkerülhetetlen, ha egyáltalán meg akarunk nevezni egy olyan pártot, mint a Jobbik. Ennek oka az, hogy a politikában egyszerűen nem létezik a természettudományos tudományeszmény keretei szerint „tényszerű” megnevezés:

A szélsőjobboldaliság kérdéskörének vizsgálatakor már a címadás pillanatában állást kell foglalnunk – akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár nem. E téma kutatása eminensen példázza a politika világának alapvető értéktelítettségét és a politikai objektumok nyelvi konstruáltságát, amelyet a legjobb szándékkal sem kerülhetünk meg; nem azért, mert nem akarjuk, hanem azért, mert megkerülhetetlen…”. A Fővárosi Törvényszék akarva-akaratlanul megtette a maga állásfoglalását, amikor nemcsak a neonáci, de a szélsőjobboldali minősítést is sértőnek minősítette.

Tanulmányom elsődleges és deklarált célja valójában nem az volt, hogy megfellebbezhetetlen „ténymegállapításokat” tegyen, hanem hogy vitát generáljon a hazai szakirodalomban egy a nemzetközi színtéren már évtizedek óta exponált kérdésről. Arról, hogy mi is a politikai jelenségekre aggatott szavak, kifejezések megválasztásának tudományos, morális és politikai tétje. A szöveg fő állítása az, hogy a politikai és társadalomtudományi megállapítások nem hasonlíthatók a természettudományoknak a tárgyi világ jelenségeire vonatkozó ítéleteihez, ahogy azt a 19. században hittük. Előbbiek ugyanis nem kézzel fogható, mindenki számára objektív módon megtapasztalható jelenségekre vonatkoznak. A politikai megnevezések nyelvi alakzatok: ilyenképpen az általunk érzékelt valóság meghatározott tapasztalati halmazára vonatkoznak, de önmagukban nem léteznek a nyelven kívül. Nincs mérhető, anyagi elemeire bontható, mindenki által azonosnak érzékelt tárgyi alapjuk. Ezért tanulmányomban fontos helyet kap saját állításaim vitatható, szubjektív, sőt bizonytalan voltának jelzése is.

Különösen nyomasztó, hogy a szóban forgó ítélet esetében láthatóan nem eltérő véleményről, hanem alapvető szövegértelmezési problémáról van itt szó. Absztrakt szaktudományos problémák átlátása és árnyalt értelmezése persze nem várható el mindenkitől, bár kétségkívül az is aggasztó, ha ez gondot okoz azok számára, akiknek az a hivatásuk, hogy tanulmányomnál jóval összetettebb jogi szövegek kibogozásával biztosítsák nap mint nap a jogállam megfelelő működését. Az azonban végképp zavarba ejtő, ha az eljáró bíró nem tud különbséget tenni egy szöveg szerzőjének saját véleményének kifejtése és aközött, ha az más szerzők véleményét interpretálja. Ebből következően olyan ítéleteket, gondolatokat ad a számba, amelyek tanulmányom konklúzióival szöges ellentétben állnak.

 

A Magyar Progresszív Intézet továbbra is fenntartja azon vélekedését, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalom szélsőjobboldali párt, és önmegnevezésének reflektálatlan átvétele akarva-akaratlanul hozzájárul a nyugati civilizáció alapvető normáival összeegyeztethetetlen értékvállalásainak relativizálásához. Az, hogy e politikai formációt továbbra is következetesen szélsőjobboldalinak fogjuk nevezni, egyenesen következik demokratikus és humanista elkötelezettségünkből, valamint abból, hogy szóválasztásunkkal ezentúl is jelezni kívánjuk a párt politikai karakterének általunk szélsőségesnek tekintett, lényeges alapvonásait. Ez a vélekedés tanulmányomban is hangsúlyosan szerepel, ezért nem tudom elfogadni azt, hogy a Fővárosi Törvényszék egy idejétmúlt, pozitivista tudományelv nevében rám (is) hivatkozva utasítja el a szélsőjobboldali jelző használatát.

A Magyar Progresszív Intézet szakmai alapon nem ért egyet Karsai Lászlóval abban, hogy a Jobbik neonáci párt lenne. Sőt, kifejezetten kontraproduktívnak tartjuk ezt a minősítést, mivel úgy véljük, megalapozatlanságával, átgondolatlanságával gyengíti a hazai szélsőjobboldallal szembeni fellépés eredményességét. De véleményünket semmiképpen nem minősítjük „ténynek”, amelyből jogi konzekvenciákat lehetne levonni. A Jobbik neonáci vagy nem-neonáci mivoltával kapcsolatban a legtöbb politikai és társadalomtudományi szakkifejezéshez hasonlóan ilyen tény nem állapítható meg. Ezért rendkívül veszélyesnek és szakmaiatlannak, a véleménynyilvánítás szabadsága indokolatlan és súlyos korlátozásának tartjuk a Fővárosi Törvényszék ítéletét. E véleményünk mellett akkor is kitartunk, ha egy majdani jogerős ítélet autoritását és kötelező erejét magától értetődően nem fogjuk megkérdőjelezni. Akkor sem, ha nem értünk vele egyet.

0 Tovább

progresszista

blogavatar

A Magyar Progresszív Intézet blogja.

Utolsó kommentek